Az ismeretlen Táncsics Mihály

Öregdiák, amatőr nyelvész, városfejlesztő, újságíró, tankönyvszerző, politikai fogoly, parlamenti képviselő, a szegények apostola és szocialista – ez mind-mind Táncsics Mihály egy személyben, így születésének 220. évfordulóján érdemes elmerengnünk e nem mindennapi életmű fölött. Ki volt ez az ember, akinek nevét és életének egy röpke dicsőséges pillanatát minden magyar kisiskolás ismeri, de akinek fordulatos és hosszú életútjáról alig tudunk valamit?

„Álmomban egy haza képét láttam, mellyet ébren nem felejthetek”

A fentebbi mondat hűen tükrözi az 1799-ben jobbágyfiúnak született Táncsics Mihály politikai hitvallását, amelynek egész életét szentelte. Apja horvát származású fuvaros, míg anyja elmagyarosodott szlovák volt, ezért emlékirataiban némi öniróniával megjegyzi, hogy ennyire „szittya vérből” való. Gyermek- és ifjúkoráról egy apró adat: tizenhárom testvéréből csak heten maradtak életben…

A jobbágysorban szerzett élmények egész életútján elkísérik, a tapasztalt úri önkényeskedésekről így írt: „Oh mennyit mondhatnék én a robot s egyéb úri tartozások miatt történtekről, mik keblemet föllázíták”. Egy hajdú félholtra verte, megfogadta, hogy felszabadul a jobbágysors alól.

Takácsinasnak állt be, és mint mesterlegény végigvándorolta a Dunántúlt. Huszadik évén túl van már, mikor szakít az egészségére ártalmas takácsmesterséggel. Vágyat is érzett a tudásra. „Más gyerek is megtanult velem olvasni, de abban nem találta gyönyörűségét, nekem pedig akármiféle olvasás élvezetemre szolgált. Ha az volt hajlama, nem természetes-e, hogy ily körülmények között vágyak nemcsak ébresztettek bennem, hanem kijelölték egész jövőmnek irányát.” A falu tanítóját kérte fel, hogy vegye maga mellé, és tanítsa ki, hogy segédtanító, aztán később iskolamester lehessen.

Mint segédtanító került le az Alföldre; itt újabb meghatározó élménnyel lett gazdagabb, mert az izsáki tanítónak volt egy kisebb magánkönyvtára. Itt tudja meg, hogy Jamaicában „mikor nálunk mindent hó borít és kemény fagy dermeszt, máshol meleg idő járjon és gyümölcsöt szedjenek”. Szintén itt tudja meg, hogy a nagyvilágban vannak négerek és más bőrű népek is – úgy látszik, a magyar oktatási rendszernek már akkor is voltak hiányosságai.

Hajtja a tudásvágy. 28 éves, mikor beiratkozik az egyetemre. Megírja az első magyar-francia tankönyvet, amelyet még több más is követ. A cenzúra felfigyel rá, mert az ártatlan nyelvtani példamondatok között ilyenek is akadnak: „Minden ember egyenlő.”

Felforgató nézetei ellenére arisztokrata családok hívják magukhoz tanítónak. Némi öniróniával Táncsics így vélekedett erről:

„Ha valamely rangos úriember volnék, irataim föl sem ötlenének, mert a kormány jól tudja, hogy rangos ember, ha olyanféle eszméket s elveket pengetne is, milyeneket én szoktam: az nem is volna meggyőződés, hanem csak ámítás, a népszerűségre való törekvésnek egyik módja”.

Mi volt a bűne? A gondolat, „mert nem úgy gondolkodtam, mint mások legtöbben; hogy a hazát jobban szerettem, mint mások legtöbben; hogy irataimat egyedül a nemzet javának előmozdítására intéztem”. Tankönyvei sikerein felbuzdulva ugyanis regényekkel jelentkezett. A Pazardi című regényének ajánlása így szól: „Jogtalanul üldözött, ok nélkül gyűlölt zsidó vallású embertársainknak tiszta morályi szeretetből ajánlja a szerző”.

A szerző tervezte címlapon Pazardi, a tékozló magyar nemes kivont karddal hadonászik hitelezője, a zsidó Izsák felé, aki széttárt karral jelzi, hogy ő nem okozója semminek. Háttérben egy jurátus, azaz jogászhallgató a Corpus Jurisra mutat, hogy abban van a bökkenő, mert Táncsics szerint a Lánchíd, a gőzhajó és a hitel szükséges, de nem elégséges feltétele a polgárosodásnak, ha azt nem kíséri a jogi és a gazdasági viszonyok gyökeres megváltozása.

Írásait elkobozzák, elfogatóparancs van ellene, felforgatónak bélyegzik –  ő maga pedig ellenkezik e megnevezés ellen, hiszen ő mindent alaposan végiggondolt, és „nem hübelebalázs módjára” szeretné eszméit megvalósítani.

Betiltott művének címe, egyben jelmondata is: „Józanész”, mert mint írja: „Hiszem és vallom, hogy Isten nem hozott be az emberek közé semmi különbséget, hanem mindnyájan, mint egy család tagjait, egymás közti testvéreket tekinti.” Éppen ezért a magántulajdon nem isteni eredetű, sőt voltaképpen természetellenes is, vallja és hirdeti, hogy ez „egykor megszűnik, s azt a közhasználat vagy közösség (communismus) váltja fel” – de csak a legteljesebb demokráciában képzelhető el, teszi hozzá, szerves fejlődés útján, külső erő nélkül. – Táncsicsnak mindezért kellett börtönben mennie 1847-ben.

„Van a külvárosnak egy rejtett apostola”

„A múlt különös dolog. Középen fekszik a valóság és az álom között, valóság volta konkrétan belenyúlik a mi korunkba, emlékekben, tárgyakban, épületekben, feljegyzésekben, történelmi családok nevében és hagyományaiban, belenyúlik a tájba, amelyen járunk, és amelyen valamikor különös seregek robogtak át. Ugyanakkor álom, amely jóságosan simul fantáziámhoz, felveheti minden vágyam ruháját, nincsen olyan történelmi tény, amit ne lehetne minden irányban átstilizálni” – írja Szerb Antal.

Így vagyunk mi 1848-cal is. Mítoszt keresünk benne és önigazolást, míg eljutunk oda, hogy nem a tényeket, hanem vágyainkat képzeljük történelemnek. Ez pedig az önismeret teljes hiányára vall.

Utólag nagyon érdekes, hogyan reagált a kor embere március 15-re. Széchenyi felháborodottan jegyezte fel, hogy az egész város felbolydult, a Kaszinóban egyedül kell ebédelnie, innen elragadják a Magyar Színházba, amit nem lehet rendesen felfűteni. A centralista Kemény Zsigmond A forradalom után c. vaskos röpiratában oldalakat szán a fiumei vasúttervezet vitájának, míg március 15-ről összesen két bekezdést írt, nagyjából ebben a szellemben: kávéházi demagógok fellázították a népet, és zavaros iratokat terjesztettek.

Maga Táncsics is szűkszavú. Mindösszesen két oldalt szentelt a nagy napnak terjedelmes életrajzában. Ebben megemlíti, hogy a császári őrség parancsnoka „halálsápadtan lépett be hozzám jelenteni, mi történik, hogy forradalom van, hogy teméntelen népsokaság Pestről már a várban van engem kiszabadítani. Akadozva, hebegve kért, rimánkodott, hogy valami beszéddel a közelgő sokaságot ellene ne ingereljem, mert hiszen ő – mondá – csak alárendelt személy levén” parancsra cselekedett.

A nagyközönség Táncsics kiszabadítása után szerzett tudomást  nyomoráról: családjával ekkoriban a mai Józsefváros Diószegi utcájának környékén élt, ami napjainkban is vadregényes környék, nem volt ez másként a reformkorban sem. A pesti polgárok hamarjában 1 100 forintot gyűjtöttek a számára. Ekkor kereste fel őt józsefvárosi lakásán egy fiatalember, aki maga 80 forinttal támogatta. Táncsics így írja le a jelenetet: „A fiatalember, aki március 15-e előtt személyesen sem engem nem ismert, sem pedig én nem ismertem őt, e fiatalember Petőfi Sándor volt”.

A kortársak gyakran vonták párhuzamba Táncsics életét Petőfi Szilveszterével. Ha jobban belegondolunk, munkáiban valóban van valami apostolszerű, ahogy a nyomor, a nélkülözés, a folyamatos családi és egzisztenciális tragédiák ellenére kitartóan ment előre.

A mámoros március után jött a kijózanodás. Mind Táncsics, mind a márciusi ifjak egyre kellemetlenebbé váltak Pest-Buda polgárságának, mind a megindult folyamatot konszolidálni szándékozó kormánynak. Petőfi így fakadt ki a szabadszállási választási kudarca után: „engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-én. Ma három hónapja, hogy március 15-ike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak!”

A nemzetőrség felállításakor a pesti zsidó fiatalok nagy számmal szerettek volna csatlakozni a harcoló alakulathoz, de a főváros ezt nem engedélyezte. Táncsics Vahot Imre lapjában szót emelt ez ellen: „abban kimondám, hogy nem igazság a polgároknak egy részét a jogokból kizárni vagy a kötelesség alól fölmenteni csak azért, mert ők másként tisztelik közös mindnyájunk Istenét”.

Alig pár héttel vagyunk március 15. után, de Buda német polgársága már átkozza Táncsicsot. Némi öniróniával ezt írja az önéletrajzában: „ha tudták volna, miszerint én a zsidóknak fogom pártjukat, hogy azoknak vagyok barátjuk, börtönömből ki nem szabadítottak volna”. A hálás pesti zsidóság köszönetképpen Táncsicsnak díszkardot adományozott, és megválasztotta „vezérkapitányukul”.

Táncsics a zsidó emancipáció híveként többször is megnyilatkozott. Politikai hitvallásában (1848. július 9.) ezt írja: „Az izraeliták vagy mózesvallású hazánkfiai velünk teljesen egyenlő jogú polgárokká legyenek; a státus és törvényei józanul nem tekinthetik azt, ki miként tiszteli istenét, hanem csak azt kívánhatja, hogy a hazában lakó bármily vallású polgár társasági kötelességeinek eleget tegyen, a törvényeket megtartsa.” – A kép nem lenne azonban teljes, ha elhallgatnánk, hogy a hitvallás következő bekezdésében a Galíciából érkezők tömeges betelepülése ellen szólt.

Kiszabadulása után lapot indított, amely Munkások Újsága címen jelent meg, majd képviselő lett, szociális kérdéseket és főleg a jobbágykérdés rendezését sürgetné, de rendre leintették, mondván „a szőlődézsmánál a haza ügye fontosabb”. Lapját 1848 decemberében betiltják.

Az újság népszerűségét a kormány ráadásul úgy aknázta alá, hogy hivatalos kormánylapot indított, amelyre belügyminiszteri rendeletre a tízezer példányos állami megrendelést kértek. Jókai feljegyzi, hogy egy tréfás honatya gúnyolódva úgy ünnepelte volna a forradalom első évfordulóját, hogy „csukassuk be Táncsics Miskát újra a börtönbe, mivel kezdett már alkalmatlanná válni szocialista cikkeivel.”

„A mi kora lelkünk”

Mint ismeretes, a magyar szabadságharc 1849 végén összeomlott. Táncsics is ott volt Világosnál, saját szemével látta a fegyverletételt. Fél napig öntudatlanul kóborolt a mezőkön, mikor egy csapat honvédbe ütközött, akik gulyással kínálták. Ismét elfogatóparancs volt ellene. Kertészként próbált elhelyezkedni, de négy hét után hazajött Pestre. Itt húzta meg magát 8 éven keresztül a saját háza pincéjében, ahol 1857-ig bujkált.

1860-ban szervezkedés vádjával ismét bebörtönzik, 15 évnyi börtönre ítélik. A börtönben megvakul, sorban veszíti el gyermekeit, csak Eszter lánya marad életben, de ez nem tartja vissza attól, hogy városrendezési és városfejlesztési javaslatokat írjon, majd jelentessen meg Fővárosunk címmel. 1867-ben a koronázásra érkező Ferenc József a határról táviratozza meg, hogy császári amnesztiában részesül.

A kiegyezés után, 1869-ben Orosháza megválasztja képviselőjének. 1869. augusztus 20. az első szocialista munkás nagygyűlés Pesten az egykori Köztársaság téren, a szervezkedő munkások Táncsicsot kérik fel az Általános Védegylet elnökének. A szegények apostola nyíltan a munkások mellé áll, új lapjában, az Arany Trombitában cikkezik az életkörülményeikről, azonban a vezetéssel hamarosan összekülönbözik és kiszorul a közéletből. Választójogát 1874-ben elveszti, házát elárverezik.

Utolsó éveiben megírta életrajzát, melyben számot vet az életével:

„Sem fényes nagy tettek nem jelenték működéseimet, sem vezérszerepre a társadalomban nem vittem, de azért életpályám nemzetünk átalakulásában jelentékeny munkarészt foglal el; tehát hogy ez egy egészet képezzen, a még hozzá tartozó mozzanatokat bele kell idomítanom, hogy holtom után az unokák tisztán láthassák, nyomról-nyomra követve lépteimet részrehajlás nélkül, igazságos ítélettel mondhassák: itt és itt kezdette, ekkép folytatta és itt végezte, ekkép fejezte be életpályáját.”

Táncsics Mihály 1884-ben halt meg elmondhatatlan nyomorban. Síremlékét 1898-ben avatták fel ünnepélyes keretek között. A Függetlenségi Párt és a szocdemek egyaránt közös szellemi elődüknek ismerték el, de jellemzően honi viszonyainkra, mindkét párt elvitatta a másiktól az ünneplés jogát. Az életmű – kisajátítással egybekötött – értékelése, mint látható, azonnal megindult.

Ady verset írt róla, a költeményt pedig felvette Az Illés szekerén kötetbe, méghozzá, a hangsúlyosan kiemelt, középső, Az utca éneke ciklusban, ami a forradalmi verseket tömörítette. Ebben voltaképpen kijelöli Táncsics helyét és szerepét, amely mintegy hídként köti össze a régi ’48-as alapállást korának progresszív erőivel. Bölöni György regényt írt róla, hasonló szellemben.

Az életművel elsősorban szép- és közírók foglalkoztak. Táncsics Mihályról mind a mai napig a legjobban használható szakirodalom egy 1984-es tudományos konferencia egy múzeumi évkönyvben megjelent anyaga, ami mint ilyen, nehezen hozzáférhető. Az életmű minél teljesebb megismertetését és propagálását, mindazt, amit ma voltaképpen tudhatunk róla, Simor András költő-műfordítónak köszönhetjük. Táncsics életrajzát tudományos igénnyel, monografikusan mind a mai napig nem dolgozták fel.

Veres Péter „tett-embernek” írta le Táncsicsot, akit elsősorban a szolgálat és nem a karrier vezetett, mivel hiányzott belőle a közéleti érvényesüléshez az elengedhetetlen cinizmus. Ez a szolgálat, a népben és a progresszióban való gondolkodás az, ami a 220 éves Táncsics Mihály örökségéből aktuálisabb, mint valaha.

Olvass tovább!