Ahogy közeledik március 15-e, a modern, szabad Magyarország születésnapja és egyúttal május 26, az Európai Parlamenti választás napja, óhatatlanul egyre inkább azoknak a nagyszerű politikai teljesítményeknek a torzító tükrében nézem a közelgő választásokat és általában a hazai politikai eseményeket.

Miről is szólt március 15? Mire eljött a forradalom, már valójában megtörtént a csoda.

A reformkori ellenzék egy feltűnően egyenlőtlen játéktéren zajló politikai küzdelemben arra kényszerítette a tekintélyelvű, az alkotmányosság látszatára ugyan adó, de bármikor represszív eszközökhöz is nyúlni kész, a nyilvánosságot gátlástalanul cenzúrázó kormányzatot, hogy a politika arról szóljon, amiről az ellenzék akarta;

hogy a sokféle sérelemből és részérdekből megszülessen egy érdekegyesítésen alapuló ellenzéki reformprogram és mögötte egy példátlanul széles társadalmi koalíció; hogy a fokozódó ellenzéki politikai szervezettségnek és pragmatikusan megválasztott politikai eszközöknek köszönhetően a megyék nagy része politikai csatatérré váljon, s hogy a kormányzat maga is kénytelen legyen pártot szervezni magának. A forradalom ugyan több volt, mint puszta betetőzése egy szerves fejlődésnek: mert egy kivételes pillanat, egy előre nem látható válsághelyzet kihasználása volt a politikai játéktér radikális átrendezésére, de hogy ez megtörténhetett, abban meghatározó szerepe volt a magyar politika Aranycsapatának, amelynek végül – akárcsak 20. századi futballista utódaiknak – be kellett érnie az ezüstéremmel, de mégiscsak szemkápráztatóan szépen, gólerősen és szívfájdítóan utolérhetetlen tehetséggel játszotta a politikát.

S minél többet gondolok erre, annál kevésbé tud lázba hozni, hogy az ellenzék pontosan milyen konfigurációban indul a Fidesz ellen az EP-választáson. Nem mintha nem lenne fontos ez a választás, vagy ne lenne hatása a pártvezetések által választott stratégiáknak a választási eredményre. Előbbinek a belpolitikai jelentősége sem lebecsülendő, hiszen egy relatív siker fontos üzenet lehetne a hatalmi pártnak és a magyar társadalomnak is, hogy még nincs vége a harcnak, s persze az Európai Parlament az EU legdemokratikusabb intézménye, összetétele hatással lesz az Európai Bizottság összetételére is, de közvetlenül is befolyásolni fogja az Európai Unió politikáját a következő öt évben.  A pártstratégiákkal kapcsolatban pedig nyugodtan ismerjük el, a választási eredmények többé-kevésbé mindig erősen függenek attól az eljárástól, amelynek során a szavazatok összeadódnak, tehát egyáltalán nem mindegy, hányféle lista között oszlanak el a szavazatok, mely pártok kerülnek a bejutási küszöb fölé és így tovább.

Viszonylagos érdektelenségem egyéb körülményeknek szól. Mint például annak, hogy egy ideje már úgy vélem, a magyar ellenzéki pártok egy antiorbánista egységes ellenzék létrejötte felé konvergálnak, többé-kevésbé elkerülhetetlenül, függetlenül egy ilyen párt/szövetség létrejöttének nem lebecsülendő politikai költségeitől.

Egyrészt, a reménytelenül erőforráshiányos, egyik belső válságról a másikra bukdácsoló ellenzéki pártok ugyanis aligha lesznek képesek akárcsak megőrizni is jelenlegi pozíciójukat egy meglehetősen egyenlőtlen versenytéren, a minden elképzelhető előnnyel rendelkező hatalmi párttal szemben.

Másrészt, az ellenzéki pártok még meglévő vagy éppen szerveződő helyi bázisait alkotó aktivisták számára ez a semmivel sem kecsegtető, fokozatosan zsugorodó ellenzéki térfél aligha jelent elég motivációt az önálló politizálásra. Bármit is akarjanak a pártközpontok, hogy a kontrolljukat saját szervezeteik fölött megőrizzék és bármit is gondoljanak a szavazók a különféle ellenzéki pártok vállalhatatlanságáról, ezek a helyi aktivisták értelmes, teljesíthető politikai célokat csak egy antiorbánista szövetségen belül tudnak kitűzni a maguk számára (nyilván ebben azért vannak lokális különbségek).

Lehet, hogy ma egy antiorbánista ellenzék kevesebb szavazatot kapna, mint öt ellenzéki párt külön, de ez önmagában nem érv a hosszabb távú konvergencia, legfeljebb az egységesedés túlzottan gyors kierőltetése ellen: ez utóbbit szokás gunyorosan „összefogósdinak” hívni, s jó oka van a gúnynak: hiszen elég nehéz elképzelni valóban, hogy miféle politikai kiméra lenne az, amiben Molnár Zsolt, Gyöngyösi Márton, Kunhalmi Ágnes és Szél Bernadett lennének (példának okáért) a vezető figurák. Ám ha megindul a helyi szintű egybeolvadás (és a rezsim logikája jelenleg kérlelhetetlenül erre kényszeríti a szereplőket), és ez sikerélményhez és pozíciókhoz juttatja az aktivistákat és sikerélményhez az ellenzéki szavazókat, esetleg a bizonytalanokat, akkor könnyen megváltozhat a választók hangulata is. Hogy pedig az antiorbánista szövetség politikai karaktere milyen lehet, azt nehéz lenne megjósolni az aktivisták hátterét jelentő pártok alapján, mert ezek a pártok már eddig sem voltak kifejezetten karakteres, ideológiailag homogén szerveződések, s kívülről még sokkal egységesebbnek is látszottak, mint amilyenek voltak.

Harmadrészt, a jelenlegi politika karakterét, mint Clausewitz szerint a háborúkét általában, az erősebb fél határozza meg. Így az egységes antiorbánista ellenzék felé való konvergencia végső soron a rezsim elképesztő agresszivitásának, türelmetlenségének és már 9 éve töretlen lendületének az eredményeként is majdhogynem elkerülhetetlen.

Ha még néhány évvel ezelőtt is megállta a helyét az az elemzői mantra, hogy a rezsim puszta tagadása csak negatív jellegű, nem hordoz semmilyen pozitív tartalmat, ez mára biztosan elvesztette az értelmét.

Ahhoz a rezsim mostanra az életünknek túl sok területére tette be a lábát. Túl sokat tudunk róla. Arról, hogy mit akar. Hogy milyen károkat okoz. Kinek milyen sérelmei gyűltek fel és így tovább. Ez nem puszta értelmiségi vetyengés, még akkor se, ha a különböző sérelmek jelenleg nem is alkotnak egy egységes ellenzéki vádiratot a rezsim ellen, mert a különböző ellenzéki csoportok vagy potenciális ellenzéki támogatók egyszerűen képtelenek elérni egymást.

De az ország fele már tavaly sem akarta ezt a rezsimet és a támogatók között is több a kritikus hang, mint elsőre gondolnánk. Önáltatás lenne azt mondani, hogy valójában itt mindenki elégedett, néhányezer körúton belüli értelmiségit leszámítva, mert ez biztosan nincs így. A sérelmek persze sokfélék jelenleg. De az antiorbánista ellenzéki egység kialakulása felé mutató egyik legfontosabb érv éppen az, hogy a különféle részsérelmek összekapcsolása, a kossuthi nemzeti „érdekegyesítés” olyan politikai erőforrást jelenthet az ellenzék számára, amihez hasonlóval nemigen rendelkeznek jelenleg és nem is valószínű, hogy fognak neki alternatívát találni.

Ha a reformkorban élnénk, akkor nem nagyon lehetne kétséges, hogy mindez hová tart, függetlenül attól, hogy a játéktér milyen egyenlőtlen ma. Ám nem a reformkorban élünk. Nem akarok az ellenzéki politikusok, sem az aktivisták, sem választóik rovására élcelődni: ugyan honnan is kerülne alám az erkölcsi magas ló, ahonnan leszólhatnám őket? Csak épp azt gondolom, hogy a lényeget nem azok a a kisszerűnek tetsző és rövid távon alighanem bukásra ítélt politikai manőverecskék mutatják, amelyekre az erőforrások nélkül tengődő ellenzéki pártok jelenleg kárhoztatva vannak. Sokkal inkább az, ami ebben a jelenlegi nyomorúságos helyzetben politikai lehetőségként felmerülhet, ha az ember egy kicsit hátradől és a piszlicsáré ügyek helyett az összképre összpontosítja a figyelmet.