Milyen érdekek indokolhatják az MTA szétverését?

„A tudománynak jelenleg alig van presztízse,
hacsak nem annyi, amennyire a gyakorlat szolgálatába állítható,
azaz, végső soron, amennyiben gazdasági célokat szolgál.”
Émile Durkheim, A társadalmi munkamegosztásról (1893) [1]

 

Nemrég szivárgott ki az Információ és Technológiai Minisztérium azon koncepciója, hogy az MTA kutatóintézeteinek nem pusztán a finanszírozását tennék minisztériumi döntéstől függővé, hanem magukat a kutatóintézeteket is elvennék az MTA-tól, és működésüket intézményi szinten is kormányközeli intézmények alá rendelnék.

Mi magyarázhatja ezt a még korábbinál is radikálisabb lépést, pontosabban: milyen érvek indokolhatják az MTA több évtizede működő kutatóhálózatának a szétverését? Azt hiszem, a fenti, 125 éves Durkheim-idézet ma is irányadóként szolgálhat.

Február 12-én Orbán Viktor miniszterelnök félreérthetetlenül fogalmazott, amikor a minisztériumi koncepciót nem is tagadva, annak céljáról adott felvilágosítást. Az MTA Társadalomtudományi Központ Lendület kutatócsoportjának nyílt levelére (melyben arra kérik a kormányfőt, hogy állítsa le az MTA átalakítását, mert az aláássa a meglévő hazai innovációs potenciált) írt válaszára hivatkozott:

„Egyetérthetünk abban is, hogy Magyarországon a tudományos munka feltételei érzékelhetően javultak, de még hiányzik a kutatás-fejlesztési és innovációs rendszerből az az elem, amely garantálná, hogy a tudásból közvetlen gazdasági haszon is keletkezzen… Számunkra az látszik mindebből világosan, hogy a hazai ipar hozzáadott értékének növelése úgy lehetséges, ha kutatóintézeteink is összpontosítják erőforrásaikat az alapkutatások és az innováció területén egyaránt.”

Két nappal korábban a Mandineren megjelent Grüner Györgynek, Palkovics László miniszter tanácsadójának, a koncepció egyik kiötlőjének nagyon hasonló szellemben írt érvelése a program mellett. Grüner szerint a program olyan tudományos munkát szorgalmaz, mely „termékeket”, „produktumokat” „termel”; „melyet szabadalmakon keresztül meg lehetne védeni, és amelyekből magas hozzáadott értékű termékek jöhetnének létre, csúcstechnológiai kisvállalatokban de akár az ezeket tervező és gyártó – és jól fizető – magyar nagyvállalatokban is.”

Az MTA „átalakítását” célzó program célja tehát az, hogy az MTA a piacra termeljen (gyakorlatilag pontosan ezekkel a szavakkal), éspedig lehetőleg a nagyipari termelés igényei szerint. Kutasson olyan alaptudományos irányokban, amelyeknek az alkalmazása garantáltan profitábilis lesz. Az MTA kutatóintézetei legyen piaci értelemben innovatívak – a természet- és bölcsészettudományos intézetek egyaránt.

Ez az elképzelés „elvesztette tudományos jellegét”: a „tudományos tudástermelő” intézményeknek a termelési logika szerint való átalakítása szükségszerűen tudományos minőségük rovására megy. A felsőoktatás fokozatos elüzletesiesedéséről (mind az oktatás szellemiségét, mind a hozzáférést illetően) és „gyakorlatorientált”, „versenyképes” átalakításáról K. Horváth Zsolt novemberi írása ma is aktuális.

Egy hónapja, a magyarországi genderképzés megszüntetése kapcsán, András Csabától jelent meg cikk arról, hogy miért nem szabad a humántudományokat intézményi szinten a kapitalizmus logikájához igazítani: „a bölcsészkarok nem tudnak kapitalista tudásgyárakká válni, vagy ha igen, akkor nem bölcsészkarok többé”. Szintén januárban, az MTA kutatóintézeteinek finanszírozása kapcsán pedig Tóth Szilárd János írt arról, hogy ha a politikai szempontokat bevezetjük a tudományos elismerés kritériumai közé, onnantól az megszűnik tudományosnak lenni.

De mi most maradjunk a programnál. A kormány elképzelése tehát az, hogy az MTA intézetei legyenek innovatívak. De vajon hogyan lesz biztosítva, hogy a kutatóhálózat „átalakítása” az innovációt szolgálja majd?

Erre a kérdésre a választ a cikk elején idézett, kiszivárgott dokumentumban találjuk:

„Több akadémiai kutatóintézetet, elsősorban az alapkutatással foglalkozó természettudományiakat egy új intézménybe vinnék át. Ennek már a neve is megvan, ez lenne az Eötvös Loránd Társaság, melynek kuratóriumi tagjait 75 százalékban a kormány delegálná. A döntéshozó szenátusban 50%+1-es többsége lenne az akadémiai delegáltaknak. A humán tudományoknak ebben nem lenne helye, az ő intézeteik (Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Társadalomtudományi Kutatóközpont, Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont) valamelyik egyetem alá kerülnének. Hogy hová, arról ebben a tájékoztatóban nem esett szó, de más forrásokból úgy tudjuk, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen formálisan meg is alapítottak több új kutatóintézetet, és az MTA-intézetek egy része hozzájuk kerülhet.”

Az innováció tehát úgy lesz biztosítva, hogy ezek a kutatóintézetek politikai befolyás alá kerülnek. A természettudományi kutatócsoportokat érintő stratégiai kérdésekről, kutatási irányairól és az intézet vagyonfelhasználásáról egy háromnegyedes kormánytöbbségű kuratórium dönt, míg a humántudományok esetén ezek a kérdések a 2011-ben alapított és 2015-ben törvényi erővel felsőoktatási monopolhelyzetbe hozott NKE alá kerülhetnek. Az MTA kutatóintézeteinek „átalakítását” célzó program perspektívájából nézve tehát a politikusok az innovációt szolgálják.

Az érvelés szerint valahogy úgy néz ki a helyes és korrekt viszonyrendszer, hogy az innováció elve határozza meg a politikát, a politika pedig meghatározza a tudományos kutatást (az innováció elvei alapján). És hogy ez miért helyes és miért korrekt? Azért, mert a piaci mutatók, vagy Grüner szavaival élve a „tervező és gyártó – és jól fizető – magyar nagyvállalatok” ezt a meghatározottsági elvet díjazzák.

Azaz, végső soron az ideális  meghatározottsági viszonyrendszer a következő: piac -> nagyvállalat -> innováció -> politika -> tudomány. Durkheimnek sajnos ma is igaza volt: ezért kell az MTA-t átalakítani.

A cél tehát az, hogy állami pénzből biztosítsuk a piaci innovációs igények kielégülését a legmagasabb tudományos szinten. Az, hogy a tudomány önálló, autonóm szféráját a politika és a piac érdekei felszámolják, az a fennálló hatalom számára közömbös: ezúttal már ahhoz sem vette a fáradságot, hogy ismét létrehozzon egy „párhuzamos” intézményt (lásd pl. NKE, Pallas Athéné Alapítványok, Magyar Nyelvstratégiai Intézet), hogy abba tolja bele az adóforintokat.

Az MTA kutatóhálózata ugyanis évi 20 milliárd forintból, tehát „egy stadion árának töredékéből működik”, ahogyan Pálffy Géza, az a Szent Korona Kutatócsoport vezetője elmondta. Ez az összeg az új Puskás stadion esetében nagyjából 200 milliárd forint volt. Azzal tehát, hogy nem saját árnyékintézményt hoz létre, hanem lerombolja a már meglévőt, a kormány megtakarítja a következő nagyobb stadion árának legalább 10%-át.

[1] – De la Division du travail social, 1893, Préface de la 211 édition, p. m-lV.

Kiemelt kép: Mérce
Olvass tovább!