Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Csináljunk gyereket?

A miniszterelnök február 10-én tartott évértékelőjén a családpolitika kiemelt hangsúlyt kapott. Úgy tűnik, hogy a magyar kormány, feltehetően a miniszterelnök vízióját követve, továbbra sem szakít azzal a demográfus szakértők által egyértelműen képtelenségnek tartott törekvéssel, hogy megállítja, sőt visszafordítja a népesség csökkenését. Igaz, a szingliadó mellett is lelkesen érvelő Benda József javaslata a főállású anyaságról nem kapott támogatást. A kormány továbbra is anyagi ösztönzéssel kívánja a termékenység növekedését elősegíteni, és az sem változott, hogy a magasabb jövedelmű családok a támogatások célpontjai.

Orbán évértékelőjén, amelynek során magas, fekete kerítés választotta el a kormányt és sleppjét szeretett népétől (de hiszen megmondta Orbán, hogy ne a szavait, hanem a tetteit figyeljük), azt is kijelentette, hogy

a szegénység felszámolása a terve, ám ennek a módszereiről, vagy költséghátteréről már egyetlen szót sem ejtett, alátámasztva a sejtést, hogy színtiszta blöff az egész.

Mindenesetre a hívek már ott és azóta is könnyekig meghatódva ünneplik a jó Miniszterelnök Úr családoknak adresszált ajándékait. Mintha nem is költségvetési döntésről, adók újraelosztásáról, meghatározott társadalmi rétegek preferálásáról, mások negligálásáról volna szó. Mintha Orbán legalábbis a saját vagyonából juttatna tízmilliókat a kiszemelt társadalmi csoportnak.

Kinek van sok gyereke?  

Bár a kormány képviselői szerint a születések száma növekszik, a statisztikák alapján az időszaki hullámzások tizedszázalékos nagyságrendűek. Benda Magyar Időkben megjelent, már idézett cikke is beszámol a korlátozó körülmények legfontosabbikáról: a szülőképes korban lévő nők alacsony részarányáról. Ez a helyzet részben demográfiai adottság, a népességszám zsugorodása, nem utolsósorban a rendszerváltást követő zuhanás következménye.

A helyzetet súlyosbítja a sok százezer külföldön dolgozó magyar, akiknek nagyobbik hányada minden valószínűség szerint a termékeny korosztályba tartozik. A külföldi munkavállalás összetett probléma, más országokat is érint és kétségtelen, hogy több szempontból is bonyolult a kezelése. Mégis árulkodó, hogy a nemzet sorsáért állítólag olyannyira aggódó kormány egyáltalán nem vesz tudomást e helyzet kockázatairól és hátrányairól, a probléma a NER által működtetett orgánumokban nem is létezik. Sem a mostani, sem más csomagokban nem szerepel ennek a népes csoportnak a megszólítása, az ő hazatelepülésüket, itthoni fészekrakásukat bezzeg nem támogatja sem vissza nem térítendő támogatás, sem kamatmentes hitel. Ők csak maradjanak ott, ahol vannak, utalják a valutát, és szidják a kormányt lelkesen az angol pubok sörhabját nyalogatva.

A népszaporulattal kapcsolatos vérmes reményeket azonban némileg lehűti, ha megnézzük az alábbi táblázatot.

Mennyi idő alatt csökkent az egy nőre jutó termékenység hatról kevesebb, mint három gyermekre? Forrás: ourworldindata.org

A grafikon adatai arra engednek következtetni, hogy a gyermekek számának korlátozása a gazdasági – kulturális fejlettség egy bizonyos fokán törvényszerűen megjelenik. A világon mindenütt kevesebb gyermeket vállalnak a családok, ha csökken a gyermekhalandóság, ha nincs szükség a gyermekek munkájára, és ha a szülők birtokában vannak azoknak a mentális és fizikai eszközöknek, amelyek segítségével befolyásolhatják az utódaik számát. A családtervezésben jelentős szerepet játszik a nők magasabb iskolázottsága és ezzel összefüggő törekvése, hogy maguk alakítsák a sorsukat.

Nem tekinthető véletlennek, hogy eltérő hagyományú és kultúrájú országokban a családok, ha tudatos döntést hozhatnak, három, vagy kevesebb gyermeket nevelnek.

A mai szülők egyebek között azért vállalnak kevesebb gyermeket, mert így képesek a megfelelő mértékben biztosítani a felnevelésükhöz szükséges anyagi és érzelmi forrásokat.

Másrészt a közfelfogásban itthon is, máshol is egyre kevésbé elfogadott az a nézet, amely szerint a háztartás és a gyereknevelés kizárólag női feladat. Az elmúlt évtizedekben egyre több férfi ismeri fel az apai szerep szépségét és fontosságát. Másrészt milyen racionális érvvel lenne indokolható, hogy a nők – az emberiség fele – távol maradjanak a munka, a karrier, a társadalmi előrejutás lehetőségeitől?

A nők munkavállalását és karrierambícióit az is jelentékenyen befolyásolja, hogy a ma élők élettartama 30-40 évvel hosszabb, mint a 19. században születetteké. A (részben szintén ezzel összefüggő) későbbre halasztott gyermekvállalás ellenére még a nagyszülői teendők után is marad a nőknek másfél-két évtizede, ennek eltöltéséhez megfelelő anyagi forrásokkal kell rendelkezniük, amelyet a korábbi munkaviszony biztosíthat. Számos indok alapján lehet tehát egyetérteni az Európai Unió ajánlásával, amely a dolgozó anyák legalább 60%-os arányát tartja megfelelőnek.

Anya dolgozik

A dolgozó nők aránya a hetvenes évek derekától valamennyi fejlett országban nő. Az okok közé tartozik, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmak alsó szegmenseibe tartozók csoportjában folyamatosan csökkennek, vagy stagnálnak a jövedelmek, a gyermeknevelés költségei pedig nőnek, így mind több családnak van szüksége két keresőre.

Ugyanakkor számos tapasztalat támasztja alá, hogy az anyai munkavállalás több szempontból is kedvező a családok életére nézve.  Ezek egyike, hogy – miként egy 2018-ban megjelent összefoglaló tanulmány szerzői felhívják a figyelmet[1] – az anyai munkavállalás csökkenti az egyenlőtlenségeket a nők és a férfiak között. Vizsgálataik adatai szerint a teljes munkaidőben dolgozó anyák elégedettebbek voltak az életükkel és lényegesen több döntési – választási lehetőséggel rendelkeztek, mint azok, akiknek nem volt állása.

Az anyai munkavállalás pozitív hatással volt a családon belüli munkamegosztásra: a kereső nők férjei nagyobb részt vállaltak a háztartásban és a gyermeknevelésben, mint az állás nélkülieké.

Különösen nagy jelentősége van az anyai munkavállalásnak a kedvezőtlen társadalmi helyzetű családok körében. Azokban a családokban, ahol két kereső volt, lényegesen alacsonyabb volt a szegények aránya, mint az egy keresővel rendelkezőkében. Az anyai munkavállalás jelentősen csökkenti a szegénység kockázatát az egyedülálló anyák esetében is. Egy 1990-2000 között készült amerikai tanulmány eredményei szerint valamennyi etnikai csoportban és családtípusban jelentősen csökkentette a szegénységi küszöb alatt élő gyermekek számát, ha az anya dolgozott.

A női munkavállalást a párkapcsolatok növekvő bizonytalansága is szükségessé teszi. Ha a kapcsolat felbomlik, az egzisztenciával nem rendelkező nők és gyerekeik kilátástalan helyzetbe kerülnek.

Bölcsődei sérültek társadalma?

Orbán évértékelőjén ismételten szóba került a bölcsődei férőhelyek számának a növelése, csakhogy, ahogyan a Bölcsődei Dolgozók Szakszervezete figyelmeztet, ez egy többször elhangzott ígéret, ami csak töredékesen teljesült. Az eredeti terv szerint 2018-ra kellett volna 60 ezer bölcsődei férőhelynek létesülnie, ám jelenleg csak 47 ezernél tartanak. Különösen hiányoznak a kisgyermekgondozás intézményei a kistelepülésekről és azokból a régiókból, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk: a leszakadó szegények, romák által lakott településeken.

Benda több helyen is szereplő, megalapozatlan, a tényekre fittyet hányó állításainak egyike, hogy a gyermekintézmények, különösen a kisgyermekeké, ártalmasak a gyerekeknek. Szerinte a mai nők azért nem szülnek elég gyereket, mert egy egész nemzedék vált lelki sérültté a szocializmus bölcsődei rendszere miatt.

Benda nemcsak a kisgyermekgondozás hatásaira vonatkozó kutatások megtekintését mulasztotta el, hanem a statisztikákba is elfelejtett belenézni. A bölcsődébe járó gyerekek aránya ugyanis az 1950-60-as években az adott korosztály 5-6% volt. A gondozottak száma a szocializmus évei alatt 1983-ban volt a legmagasabb, ekkor az 1-3 éves korosztály 15,7%-a volt bölcsődés. Vagyis a feltételezett lélekrombolás a gyerekek csekély hányadára fejthette ki a hatását.

A gyerekek első éveikben kétségkívül gondos felnőtt felügyeletet, odafigyelést igényelnek. De – bár erről nyíltan keveset beszélünk – a felnőttek egész napos társasága nem szórakoztatja sem őket, sem a szüleiket. Ráadásul semmivel sem alátámasztható tévhit, hogy ez a legjobb a gyerekeknek. Minden szülő tapasztalja, hogy a gyerekek totyogó koruktól kezdve igénylik és élvezik egymás társaságát, elmerültebben játszanak és jobb a hangulatuk a kortársaik körében. A három-négy évesnél idősebb gyerekek pedig határozottan igénylik társaik jelenlétét, az óvodások között igaz barátságok szövődnek. A megfelelő felnőtt irányítással, kortársak között töltött idő összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint a televízió képernyőjének bámulása, vagy a mobiltelefon bébi applikációinak böngészése.

Érdemes ezzel kapcsolatban felidézni a „GYES neurózis” jelenségét, amelyről a GYES bevezetése, azaz az 1960-as évek óta panaszkodnak az anyák. „Két lábon járó robotoknak” érzik magukat, csökken az önbizalmuk, szoronganak és ingerlékenyek az anyák – olvasható a mai internetes szülői fórumokon. Azok a többgyermekes családok. ahol az anya otthon van a gyerekekkel, gyakran csapdába kerülnek: az egyedüli pénzkereső apa kénytelen minden idejét munkával tölteni és nem marad ideje, energiája a családra. A gyerekek és a háztartás gondja teljes egészében a nőkre marad, ez a helyzet pedig gyakran kikezdi a párkapcsolatot és a család felbomlásához vezethet.

Az elsődleges kötődés fontosságának felismerése a második világháború után egy időre kétségkívül ellenérzéseket keltett a három- négy évesnél fiatalabb gyermekek intézményes gondozásával szemben. Ez a korszak egybeesett a szociális piacgazdaság bőséges éveivel, amikor, mint már korábban szó esett róla, többen megengedhették maguknak, hogy ne folytassanak kereső foglalkozást. Időközben azonban kiderült, hogy a bölcsődében, óvodában nevelkedő gyermekek nem kötődnek kevésbé a szüleikhez, és a megfelelő színvonalú ellátás biztosítja a számukra a fejlődés optimális feltételeit.

Az elmúlt évtizedekben a fejlett országokban is terjed a bölcsőde-jellegű gondozás, ezzel párhuzamosan kutatások sokasága vizsgálta az intézményes kisgyermeknevelés rövid- és hosszú távú hatásait (érthetetlen módon nem véve tudomást a volt szocialista országok e téren szerzett értékes tapasztalatairól).

A fejlődéslélektan három tekintélyes kutatója által jegyzett, 2010-ben megjelent tanulmánykötetben szereplő [2] azt támasztják alá, hogy a gyermekük első évében dolgozó, illetve nem dolgozó anyák gyerekeinek fejlődésében az első 7 évben nem mutatható ki negatív különbség: a megfelelő gyermekintézményben nevelkedő gyerekek esetében a kedvező folyamatok felülmúlták a negatívumokat mind az értelmi, mind az érzelmi és a szociális fejlődés tekintetében. Egyértelmű pozitív hatást jeleznek a kutatások az egy évesnél idősebb gyermekek jó minőségű intézményes gondozása esetében is: a bölcsődében nevelkedő gyerekek több területen is fejlettebbnek bizonyultak, mint a csak az anyával nevelkedők.

A  bölcsődei nevelés különösen jótékony hatással van a szociálisan hátrányos helyzetű kisgyermekek fejlődésére, mivel így rendezett körülmények, napirend, szakszerű törődés és egészséges táplálkozás biztosítható a számukra. Ezáltal jelentősen csökkenthetők azok az ártalmak, amelyek a rossz lakás- és anyagi körülmények között cseperedő kisgyermekek esetében a fejlődés lassulásához vezetnek. Kutatások adatai szerint a megfelelő bölcsődei és óvodai gondozás évek múlva is érezteti pozitív hatását.[3]

Hazai viszonyok

„Családpolitikai döntéseiken keresztül a kormányok gyakran igyekeznek az „erkölcsös viselkedésről”, a „jó társadalomról”, az általuk helyesnek tartott családmodellről a választók széles rétegei felé kommunikálni” – írja Szikra Dorottya, a családpolitika szociológus szakértője. Az Orbán kormány családpolitikája a szimbólumok szintjén mélységesen konzervatív, tradicionalista álláspontot tükröz – hívja fel a figyelmet.

Mint ahogyan már szó esett róla, a kormány férfiakból álló tagjai nyilvánvalóan a hagyományos nemi szerepeken alapuló, sokgyermekes családot tartják a megfelelő együttélési módnak, és álláspontjuk szerint a női munkavállalás az, ami az anyai szerep elhanyagolásához, a családi értékek felbomlásához vezet. Ennek megfelelően a nők nemzetközi összehasonlításban is elképesztően alacsony arányban vesznek részt a kormányzati munkában.

Az Alaptörvényben a család konzervatív, hagyományos meghatározása szerepel, mint a nemzet fennmaradásának záloga. A  gyakorlatban megvalósuló családpolitika – írja Szikra – megengedőbb, alkalmazkodva a konzervatív családmodellt kevéssé preferáló közállapotokhoz. Bár az intézkedések zöme egyértelműen szelektál, a „felelős gyermekvállalást” részesíti előnyben, sarkalatos törvény mondja ki, hogy a munkát vállaló szülők jogosultak állami segítségre gyermekük elhelyezéséhez, a szülőknek járó kedvezményeket nem köti házassághoz.

A magyar állam már az 1960-as évek óta nagyvonalúan járul hozzá a gyermeknevelés költségeihez. A NER kormánya ezeket az intézkedéseket úgy fejlesztette tovább, hogy azok egy kiemelt társadalmi csoportnak kedvezzenek. Szikra tanulmányában idéz egy 2012-ben keletkezett kormányzati anyagból, amely egyértelműen kimondja, hogy a középosztály gyermekvállalását kívánja ösztönözni.[4] A mostani intézkedéscsomag ugyanebben az irányban halad: valószínűleg világviszonylatban is kirívó juttatásokat kíván biztosítani a kiszemelt csoportnak.

A miniszterelnök vasárnapi (február 10.) évértékelőjén bejelentett „7 pont” alapján például a háromgyermekes családok 27 és fél millió vissza nem térítendő támogatáshoz és további hitelekhez juthatnak.

Kérdés, várható-e, hogy a népesség az intézkedések hatására számottevően növekszik?

A Demográfiai portré 2018 adatai alapján jelentős kétségeink keletkeznek ezügyben. Az adatokból megtudható, hogy az elmúlt húsz év alatt jelentékenyen csökkent azok aránya, akik egyáltalán vállalnak gyereket: a termékeny korúak körében duplájára, 8-ról 16%-ra emelkedett a gyermektelenek aránya. A gyermektelenek feltehetően azok köréből kerülnek ki, akik nem találnak tartós partnerre. Ugyancsak jelentékenyen, 78-ról 67 %-ra csökkent azok aránya, akik gyermekük megszületése után másodikat is akarnak. A háromgyermekes családok számának növekedése így nem vezetett a termékenység érzékelhető bővüléséhez. A három, vagy több gyermeket nevelők arányának növekedése csak kis részben tudható be a kedvezményezett középosztály nagyobb gyermekvállalási kedvének: jelentős része a hátrányos helyzetű, 8 osztályos, vagy alacsonyabb iskolai végzettségűek közül került ki, amely az egyetlen, népességnövekedést produkáló csoport a 25 évnél fiatalabbak körében.

De tegyük fel, hogy az anyagi ösztönzés hatásos, és sokan vállalkoznak harmadik, negyedik gyerekre: vajon milyen hatással lesz ez a szülői szerepvállalásra? A harmonikus szülő-gyerek viszony nem azonos a javakkal való elhalmozottsággal. Jelentős kockázatai vannak, ha a harmadik-negyedik gyermek a várható anyagi juttatások megszerzése érdekében jön a világra. Az aktuális előnyök elhomályosíthatják a tényt, hogy a gyermekek felnevelése több évtizedes vállalkozás, amelyet akkor érdemes vállalni, ha ez a pár saját, érzelmileg is alátámasztott döntése.

Hát akkor mi a teendő?

A társadalmi kérdésekben felelősen gondolkodók nem vitatják, hogy a népességfogyás csökkenése, a gyermekvállalás ösztönzése fontos dolog, a kérdés csak az, hogy hogyan. Intő példa lehetne a versenysport esete: rengeteg pénzt költött és költ rá a kormány, de közben egyre rosszabb az eredmény.

A NER állítólag mindent pontosan mér és követ, ezért azt is bizonyára észrevették, hogy a fiatalok körében nem túl népszerűek. Márpedig ők azok, akiktől remélhető, hogy családot alapítanak, majd szaporodnak és sokasodnak. Elsősorban tehát szembe kellene nézni azokkal a feltételekkel, amelyek miatt a fiatal felnőttek jelentős hányada az ország elhagyásán gondolkodik, vagy már meg is tette. Lehet, hogy a felkínált hitel kárpótolná őket a magasabb nyugat-európai fizetésért, de nemcsak a pénz az, ami miatt sokan nem akarnak itt letelepedni. A gyermeket nevelők megfelelő orvosi ellátást is szeretnének, és azt is, hogy az állami oktatás teljesítse a feladatát. Nem kenyerük a konzervatív családmodell és a rovásírás sem hozza lázba őket. Úgy gondolják, hogy civilizált országban nem veszíti el az állását, aki a kormányt kritizálja, és a forrásokhoz való hozzájutás nemcsak azon múlik, ki kinek az ismerőse.

Ezen kívül a gyermekvállalás melletti női munkavállaláshoz valóban több bölcsődei férőhely kellene, ám arra is szükség volna, hogy a munkavállalókat ne lehessen vég nélkül túlórára kötelezni és általában ne legyenek törvényesen a munkáltatóknak kiszolgáltatottak. A támogatás milliárdjait, amelynek ma egy szűk kör a kedvezményezettje, a fenti célok érdekében hatékonyabban lehetne elkölteni.

Emellett nem ártana többet törődni a támogatásra, adókedvezményre nem jogosult, már megszületett és születő gyerekekkel.

A mélyszegénységben élő családokkal, a tizenéves korban szülő anyákkal, a herbálozó gyerekekkel és kamaszokkal szembeni kormányzati ignorancia több, mint égbekiáltó. Pedig ma alighanem ők képezik a magyarság demográfiai tartalékát…

A szerző korábbi cikkében foglalkozott az apák gyermekvállalásban betöltött szerepével.

[1] Giulia M Dotti Sani – Stefani Scherer: Maternal Employment:Enabling Factors in Context. Work, Employment and Society ,2018, Vol. 32(1) 75–92

[2] Jeanne Brooks-Gunn, Wen-Jui Han and Jane Waldfogel:  First-year maternal employment and child development in the first 7 years. Monographs of the Society for Research in Child Development, Vol. 75, No. 2.

[3] Ellen S. Peisner-Feinberg, Margaret R. Burchinal, Richard M. Clifford, Mary L. Culkin, Carollee Howes, Sharon Lynn Kagan, Noreen Yazejian: The Relation of Preschool Child-Care Quality to Children’s Cognitive and Social Developmental Trajectories through Second Grade. Child Development, Vol. 72, No. 5 (Sep. – Oct., 2001), pp. 1534-1553

[4] Szikra D. id mű, 230. old.

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!