Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Önkormányzati választás 2019.
Főopolgármester-választás eredménye 100%-os feldolgozottságnál
50,86%
KARÁCSONY GERGELY
44,1%
TARLÓS ISTVÁN
4,46%
PUZSÉR RÓBERT
Budapesti polgármesterek
kormánypárti
9
ellenzéki
14
Feldolgozottság: 100%
Megyei jogú városok polgármesterei
kormánypárti
13
ellenzéki
10
Feldolgozottság: 100%
Kattints ide a részletekért!

Ady és a baloldal

A XIX. század társadalmi forradalma – írja Marx a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában – nem a múltból, hanem csakis a jövőből merítheti poézisét.[1] Kétségtelen, hogy a magyarországi baloldal mögöttünk álló bő egy évszázadában Ady költészete – sőt bizonyos mértékig, bizonyos esetekben költői, emberi habitusa, fájdalmas, dacos kihívása és prófétai felháborodása – gyakori és állandóan aktuális, illetve újraaktualizált referencia volt; a jövő víziója és akarása a múltból, ami persze sajátos paradoxon. Ebből a szempontból természetesen sokkal kevésbé lényeges az a probléma, hogy mennyiben tekinthető maga Ady baloldalinak, illetve van-e egyáltalán értelme, legalábbis politikai szempontból, a baloldaliságáról beszélni.

Ugyan mostanság a politikai ideológiák – és általában véve az átfogó világmagyarázatok – dekonstrukciójának korát éljük, mégsem vonatkoztathatunk el bizonyos alapvető társadalmi irányultságoktól és politikai töltetektől. Bár éppen ezek átjárhatóságának képzetét erősíti az is, hogy Magyarországon (természetesen nem csak itt, de itt igen hangsúlyosan) egy sajátos Kulturkampf keretében jobb- és baloldal, progresszió és konzervativizmus vívja a harcát a kultúra egyes szeleteiért, kiemelkedő személyiségeiért.

Hétfőn, január 28-án 17.30-tól a magyar sajtónyelvet is megújító publicistáról, valamint kultuszáról és ellenkultuszáról Tverdota György és Veres András irodalomtörténészekkel Csunderlik Péter történész fog beszélgetni.

Az érdeklődőket szeretettel várja a Politikatörténeti Intézet (Budapest, Alkotmány u. 2.)!

A kérdés értelemszerűen mindig erőteljesen átpolitizált, és mifelénk az átpolitizáltság egyben azt is jelenti, hogy komoly érzelmi motivációk, felháborodások és azonosulások állnak mögötte. A magyarországi politikai elitek, elsődlegesen természetesen azokban az időszakokban, amikor egyik vagy másik nem jutott valamiféle intézményes-állami hegemóniához, állandó küzdelmet folyattak egymással a kulturális tér szimbolikusan kiemelt szereplőiért, és általában véve azért, hogy bizonyítsák: törekvéseik, elképzeléseik nagyjából-egészében lefedik azt, amit általában nemzeti kultúrának vagy magyar kultúrának szoktunk nevezni.

Figyelemre méltó persze, hogy ezek a küzdelmes időszakok, az egyoldalú politikai hegemónia visszaszorulásának korszakai nemigen tengtek túl a mögöttünk álló egy évszázad magyar történelmében: néhány hónap 1918-ban, a „bibói évek” 1945 és 1948 között, valamint az 1980-as évek végétől a közelmúltig terjedő időszak. Hogy ez utóbbinak hol húzódik az innenső határa, ma még nem lenne könnyű pontosan megítélni, hiszen, ha csak ezt emeljük ki, a kultúrharc még teljes intenzitással folyik (akarva-akaratlanul itt és most is lövészárokban hasalunk). Ugyanakkor ismét azt látjuk, hogy „a politika” az állam teljes intézményes erejét felvonultatva igyekszik dönteni a kultúra és a történelem kérdéseiről; hogy a politika oldaláról ismét igény mutatkozik egy központilag meghatározott kánon kimunkálására. Egy tudatosan össznemzetinek tételezett kultusz kezd intézményesülni, amely természeténél fogva elsődlegesen lehatárol és kirekeszt, hiszen ki kell jelölnie saját határait, másodsorban pedig újraszelektál és átértelmez, hiszen le kell vernie saját identitásának és önigazolásának régi-új cölöpjeit.

Hogy ebben az új folyamatban mi lesz Ady szerepe, miként emelik be az új nemzeti panteonba, még nem világos.[2]Feltűnően kevés a rá való hivatkozás az új központi kultuszban, ami nyilván nem véletlen. Bár a történeti koherencia e kultuszokban csak másodlagos szerepet játszik (megléte esetén hasznos, de hiánya sem kelt különösebb zavart), mégis eléggé világos, hogy

a centrális igényeket megfogalmazó politikai konstelláció kultúrosai nem az Ady-féle önostorozó progressziót, hanem sokkal inkább azt a világot tekintik történeti előképüknek és részben kifelé kommunikált, de részben láthatóan belső azonosulást vagy legalábbis hasonulást jelentő kulturális mintájuknak, amely Adyt elutasította, és amelyet Ady elutasított.

Ugyanakkor a képet tovább árnyalja az, hogy egy átpolitizált Ady-kép igenis erőteljesen rögzült a köztudatban, a kulturális-történeti közvéleményben. Ebben Ady egyrészt a magyar kultúra költői triászának (Petőfi-Ady-József Attila) kihagyhatatlan pillére, másrészt viszont úgymond „közismerten és notóriusan” baloldali (hogy a kuruc.infót idézzem), ahogy egyébként valamilyen mértékben e triász mindhárom tagja sztereotip módon el van könyvelve. Mindez komoly terhet jelent az állandó kulturális deficittel rendelkező jobboldal számára, amit csak időlegesen és részlegesen tud másod- és harmadrendű jobboldali szerzők beemelésével kompenzálni.[3](Különösen, hogy számos jobboldali vagy annak tételezett művésszel is kanonizációs problémái vannak. Ez utóbbiak kapcsán gondoljunk csak az első Orbán-kormány alatt a Márai-kultusz építésének félbehagyására, mikor kiderült, hogy az író életművében igen sok olyan rész akad, amely nem felel meg a „polgári kormány” önképének. De talán Márainál is jellemzőbb az Adyval amúgy nem kevés hasonlóságot mutató Szabó Dezső példája, akit vehemens kritikai vénája a Horthy-fémjelezte „keresztény-nemzeti, ellenforradalmi” rendszert egyszerűen csak „görénykurzusnak” tituláló sajátos konzervatív anarchizmusa minden jobboldalisága mellett is alkalmatlanná teszi arra, hogy ma rendszerikonná legyen.)

Ebben az előadásban tehát nemigen esik szó arról, hogy mit gondolt maga Ady a baloldalról, illetve milyen politikai elkötelezettségei voltak – az Ady-irodalom amúgy is olyan mértékű, hogy nemigen akad itt feldolgozatlan pont vagy zavaró hiátus. Arra igyekszem néhány példát hozni, hogy miként alakították ki a magyarországi baloldali irányzatok saját Ady-képüket, Ady-ikonjukat; ez hogyan változott a különféle korszakokban, és mennyiben maradt egyfajta külsődleges agitációs és propagandaeszköz vagy éppen fegyver, hogy egy harciasabb politikai retorikát használjunk, továbbá mennyiben volt valódi belső önkép.

Ha a mai, még nehezen reflektálható baloldali Ady-képet nem tekintjük (ezt, ennyi már megállapítható, az Ady-publicisztika újrafelfedezése jellemzi, és nem igazán a versekre összpontosít), akkor a baloldal Adyjának három főbb korszaka van.

Az első értelemszerűen az, amikor ez a viszony még a költő életében kialakult és formálódott. Rövid, zaklatott periódus ez, amelyben témánk szempontjából kevésbé lényeges, hogy az emberi kapcsolataiban mindig szélsőséges Ady miként vesz részt a baloldal politikai és társadalmi létében. Sokkal lényegesebb az, hogy miként formálódik meg a baloldal két későbbi Ady-alapélménye. Az egyik a rajongás, az Ady-világkép totálissá tágítása, amely főleg a fiatal baloldali értelmiségiekre és még inkább a diákokra, művészi ambíciókat is dédelgető optimistákra, a Galilei-körre stb. jellemző; a másik a politikai hasznosság és bizonyos távolságtartás, az idősebb szociáldemokrata generáció és a munkásrétegek formai konzervativizmusa és a hatékony politikai propaganda lehetőségének felismerése közötti feszültség, amely a leglátványosabban a Népszava-afférban, az Ady mellett kiálló szerkesztőség, valamint az addigi, bevált és immár megunt házi költő, Csizmadia Sándor közötti vitákban csúcsosodott ki.[4]

A második korszak 1919 utánra esik. Ady immár halott, a forradalmakat leverték, a baloldal egyrészt más körülmények között politizál, másrészt viszont maga is alaposan megváltozott. Ady részben az ellenforradalmi rendszerrel vívott küzdelem eszköze lesz. Ebben a funkciójában tulajdonképpen közvetlenül felhasználhatók az erre kiválogatott, amúgy egyre inkább leszűkülő és letisztított szövegek, hiszen ezekkel a progresszió éppen a viszonyok maradiságát, a világháború előtti világgal paralelnek tekintett jelenségeket kárhoztatja; másrészt viszont e szövegek az egymás ellen támadó két baloldali irányzat, a szociáldemokrácia és a kommunisták közötti harcban fegyverként is használhatók. Itt is kettősséget látunk, az Ady-kép ambivalens:

a szociáldemokrácia immár magától értetődően illeszti eszközkészletébe őt, míg a kommunisták egyrészt megkerülhetetlennek tekintik, másrészt – részben nemzedéki indíttatásból, részben külső normakövetésből – időnként érezhetően elavultnak, kispolgárinak, esetenként művészieskedően öncélúnak, individualistának és formalistának tekintik.

A kisajátítás igénye azonban természetesen mindkét irányzatban felmerül, és az 1930-as évek végéig, az antifasiszta népfront, valamint a népi baloldaliság fontosságának felértékelődéséig jellemző módon egyik irányzat sem foglalkozik túlságosan azzal, hogy a baloldali tereken kívül miként illeszkedik Ady egy átfogóbb nemzeti kulturális mátrixba.

A harmadik korszakot, amelyre csak röviden térek ki, már az intézményesedett baloldal Ady-képe jellemzi. Révai József (és részben Lukács György) bábáskodásával rögzül és ideológiai alátámasztást kap a baloldalon már korábban, lényegében József Attila halála után kialakult Petőfi–Ady–József Attila-tengely, amely mintegy a forradalmiság három történeti korszakát és egyben három személyes percepcióját hivatott reprezentálni. Ahogy Révai József megfogalmazza: Petőfi a tézis, Ady az antitézis és József Attila a szintézis.[5]Ez a tétel természetesen csak saját előfeltételeinek kontextusában válik értelmezhetővé, ahol Petőfi afféle protomarxista forradalmár (bizonyos mértékig átvéve Szabó Ervin 1848-értékelését, amelyet Révai „hazafiatlansága” miatt en bloc viszont elutasít).[6]

Ady az a költő, aki látja a régi tarthatatlanságát, és már „majdnem” eljut a forradalomig, de tragikus módon „…nem tudta megtalálni a helyes választ azokra a kérdésekre, melyekre a bolsevizmus adta meg a választ”, vagyis a limbóra, a dantei pokol tornácának politikai megfelelőjére száműzetett a megváltó bolsevizmus megszületése előtt élt világmegváltók hasonlóképpen peches tömegeivel, az önhibájukon kívül tökéletessé soha nem váló, a forradalom előtti forradalmárokkal együtt.

Az ívet pedig a párthűvé, a bolsevizmus magasabb rendű igazságának felismeréséig jutó, megvilágosodottá stilizált József Attila zárta le. Ez a – válogatott műveken és gondosan megrostált, kanonizált életrajzokon alapuló – tripod egyben egy történelmi fejlődési ívet is reprezentálni hivatott, egy teleologikus históriai tengelyre fűzve a három, úgymond, egymásra épülő forradalmat: a Petőfi nevével fémjelzett 1848–1849-et, 1918–1919-et, amelyért e koncepció szerint Ady küzdött (vagy amely felé legalábbis rohanva tartott) és 1945-öt, amelyért, ugyancsak e koncepció szerint, az az illegális mozgalom harcolt, amelynek József Attila végül a történelmi szükségszerűséget és a morális-politikai imperatívuszokat felismerve feltétlen hívéül szegődött.

Ebben az etapban válik Ady – 1969-től 1983-ig – a legnagyobb címletű magyar bankó, az ötszázas arcává, miközben Petőfi a lassan kikopó tízforintost díszíti, az örökké pénztelen József Attila pedig (talán némi visszafogottságot és ízlést feltételezhetünk emögé?) sosem lesz bankjegyen arckép (bár az ezerforintos bevezetésekor szinte mindenki őt tartotta volna befutónak). Természetesen ebben a korszakban is rengeteget változik az Ady-kép, amiben komoly szerepe van az 1970-es évek meglepően népszerűnek bizonyuló Ady-reneszánszának, az énekelt versek, a szavalatlemezek (itt kultikus szerepet kap Latinovits Zoltán híres Ady-lemeze) megjelenésének. Ebben a harmadik korszakban azonban Ady – az éppen aktuális elfogadottságától függetlenül – sajátos periférikus helyzetbe kerül a tézis és a szintézis között: míg Petőfi egyértelműen „a” költőnek számít a közvéleményben (a szólás szerint ugye: „mondj egy gyümölcsöt: alma; mondj egy költőt: Petőfi”), és az értelmiség, illetve a versfogyasztó rétegek József Attilát kedvelik a legjobban, addig Ady – ez a nyomasztó, egoista, dekadens, patriarchális, furcsán avítt figura – kétségkívül a harmadik helyre szorult. Ha csupán az úttörőcsapatok elnevezését nézzük az 1970-es években, Petőfiből hozzávetőlegesen tízszer, József Attilából ötször annyit találunk, mint Ady Endréből. [7]

Szembeötlő, hogy a baloldal Ady-képeiben (ha a mostanság felélénkülő érdeklődést nem számítjuk), mindig sokkal hangsúlyosabb, szinte kizárólagos szerepet kapott a költészet az amúgy igen jelentős publicisztikával szemben. Általában véve is érzékelhető, hogy Magyarországon – és amúgy egész Kelet-Európában – milyen komoly, megkülönböztetett helye van a baloldali politikában a versnek a prózával szemben. Nyugat-Európában ez fordítva volt, de például a XIX. század végén és a XX. század elején az amerikai első- és másodgenerációs bevándorló munkásosztály körében is alapvetően a versek, sőt az előadott, énekelt dalok jelentik a munkáskultúra és a baloldali politika gerincét.[8]Kelet-Európában hiányozott a munkásosztály és a baloldali politika hosszú, több évtizedes érési folyamata, ami Németországban, Franciaországban vagy éppen Angliában, más és más leosztásokban, de lezajlott. Itt egy feudális-jobbágyi létből igen gyors volt a váltás a kapitalizmus viszonyai közé; ebben a közegben a költészet, az előadás – és általában véve egy emocionálisabb és moralizálóbb közelítés – sokkal hatékonyabb és szervesebb volt, mint a próza és a racionálisabb érvelés. Erősen általánosítva, de némi alappal jelenthetjük ki, hogy a nyugati munkáspártoknak nagy szónokai voltak – a keletieknek nagy költői.

Ady számos verse önmagában is remek propagandaanyagot jelentett, hiszen a szocialistáknak, a polgári radikálisoknak és általában véve a Tisza-rendszerrel, a hosszú agóniájába dőlő, aggkori szenilitástól és nagyzási hóborttól gyötört Monarchiával elégedetlen, a viszonyok szűkösségétől fulladozó fiatal értelmiségnek verbális-szellemi gyúanyagra volt szüksége, és Ady – meglehetős tudatossággal – éppen efféle tüzelőt szállított.

Költészetének két kulcseleme, ami találkozott a korszak radikálisainak alapélményével: az elemi erejű felháborodás és az elsöprő küldetéstudat.

Ady ráadásul olyan irodalmi-közéleti jelenséggé menedzselte magát, akinek hatása messze túlterjedt az irodalmi szalonokon és radikális körökön. Életében szimbólummá vált (sőt összetett szimbólummá), és saját maga dolgozott önnön mitológiájának kialakításán – ez az adott korban elementáris hatással járt, de egyben magyarázatot jelenthet arra is, hogy a sokkal természetesebb (Vahot Imre menedzseri próbálkozásait hevesen visszautasító) Petőfi és a stilizáltságában félénk, kifejezetten gátlásos benyomást keltő (ezen az imidzsen tudatosan is dolgozó) József Attila mellett miért szorult utóbb háttérbe a saját korában valódi „celebként” viselkedő Ady figurája. „Nehéz vitatni, hogy Ady a világirodalom legnagyobb ripacsa” – írta róla Márai Sándor,[9]és bár ez kétségkívül túlzás, de Magyarországon nem voltak valódi előképei ennek a fajta irodalmi dandységnek.

A sajátos „celebség” és egyben a politikai kisajátítás, az institucionalizálás valóságos mérföldkőaktusa volt Ady temetése, ez az állami-politikai esemény, amely valószínűleg hízelgett volna a költő hiúságának is.[10]A híres emberek, a „nemzet nagyjainak” temetése egyben politikai kisajátításuk sarokköve is volt (és maradt) – Ady pompás ravatalán elhelyezték a Károlyi-kormány koszorúját („A magyar népköztársaság kormánya az új Magyarország költőjének”), a Szociáldemokrata Pártét és a polgári radikálisokét is. A kormány nevében a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter mondott beszédet, és Adyt az „új Magyarország” jelképének, a „…második magyar forradalom Petőfijének” nevezte. Ezzel természetesen az 1918 őszi eseményeket is az 1848-as forradalom rangjára emelte, és Adyt „…a népnek és nemzetnek, művészetnek és forradalmi akaratnak” a nagy halottjaként méltatta.  Így Ady hivatalosan bekerült az oktobrista, polgári demokratikus Magyar Népköztársaság éppen formálódó, rövid életű panteonjába, majd – bár kevésbé hangsúlyosan – a Tanácsköztársaságéba is (ahol azonban sem bélyeget nem kapott, mint Petőfi, sem pedig ideiglenes szobrot, mint a vele szinte egyszerre elhunyt Szabó Ervin – bár Móricz Zsigmond már 1919. március elsején arról írt, hogy Adynak szobrot kell állítani).

Ady azonban már halála előtt is ikon volt a baloldali fiatal értelmiség számára és – némileg ellentmondásosabban – a szociáldemokrata párt számára is. Különösen igaz volt ez a radikális diákokat tömörítő Galilei-körben. Kabos Ede így írt 1909 márciusában az akkor éppen Párizsban időző Adynak:

„Jól esik látni, hogy most már az Ady-nyavalya elkapta az egész országot, s amilyen mértékben dohognak az öregek, úgy esküsznek rád a fiatalok. Ma voltunk éppen a Galilei-kör taknyosainak matinéján, s gyönyörűségem volt figyelni, hogy mialatt a pódiumon Adyt szavaltak, Adyt énekeltek és Adyt szónokoltak, azalatt a publikumban úgy zúgtak, búgtak minden elszavalt és elénekelt versed körül, mintha mindenki betéve tudná valamennyi versedet…” [11]

A Reinitz Béla megzenésítette Ady-versek egyértelműen a fiatal értelmiségiek első számú slágerei lettek.

A fiatal radikálisok, szocialisták, anarchisták, leendő kommunisták valóban kívülről citálták Adyt. Sinkó Ervin 1918–1919-ről szóló kulcsregényében, az Optimistákban vissza-visszatérő  jelenet, mikor a szereplők, egymástól átvéve a fonalat, Adyt idéznek:

„»Mert üdv nekem: szomorú létem / Az Idő óramutatója…« – folytatta Báti a verset. Én is – mondta bátortalanul – azelőtt nagyon szerettem Adyt, sőt még most is… az ő versei nélkül mi mind kevesebbek volnánk! – Ma már ez mind túlhaladott individualizmus, nem igaz? – kiáltott fel Lénárt. – Én, én, én, száz és ezer variációban – ebből állt az egész költészet eddig, a holnapi, kollektív művészet nem fogja az én-t ismerni.”[12]

Sinkó persze ebbe a beszélgetésbe már belevetíti Ady és a radikális baloldal viszonyának egy újabb sajátos paradoxonját: míg a szociáldemokráciában, az idősebb munkások között sokan még gyanús újítóként, modernkedő pozőrként tekintenek rá (az ekörüli vita feletti keserűségében züllik utóbb sajátos politikai kóklerré szegény Csizmadia Sándor), addig a fiatal, radikális baloldal avantgardista törekvéseinek fényében – amely törekvéseket az idézetben Sinkó a regényben Lénártként szereplő Komját Aladár szájába ad – már túlhaladottnak is számít. Alekszander Bogdanov már 1918-ban megfogalmazta a Proletszkaja Kultura hasábjain: a lírai ént fel kell váltania a forradalmi, kollektív elvtársadalmi énnek. Ebben a folyamatban természetesen megvolt a helye a „korábbi”, „énközpontú” művészetnek is, ám csupán az új, proletár művészet eszköztárába illesztve, annak filterén átszűrve: „A régi művészet kincseit nem fogadhatjuk passzívan be; a maguk idején az uralkodó osztályok kulturális légkörében kellett oktatniuk a dolgozó osztályokat, vagyis az alávetettség szellemében. A proletároknak saját kritikájuknak megfelelően kell elsajátítaniuk a régi művészet kincseit, hogy ez az új értelmezés feltárhassa rejtett kollektív alapjaikat, organizációs jelentésüket. Így válhatnak értékes örökséggé a proletariátus számára…” [13]Vagyis Ady a magyarországi baloldal számára 1918-ban, a nagy változások évében egyszerre lehetett túl modern és érthetetlen, politikailag kiemelkedő fontosságú és aktuális, valamint némileg már elavult, bár tiszteletre méltó és nosztalgikus előzmény. Maga is afféle „átmeneti ember” lett a köztes idő Kompországában.

Ugyanakkor a Csizmadia Sándorral vívott híres vita – illetve hát, valljuk be, valódi vitáról nem volt itt szó, hiszen a két ellenfél nem volt egy súlycsoportban, szóval a Csizmadia-affér – arra is rámutat, hogy a magyarországi szociáldemokrácia bizonyos értelemben valóban megelőzte a korát azzal, hogy Adyt beemelte saját kánonjába, és ott kiemelt helyet biztosított neki, akár a korábbi kánon rovására is.

„A magyarországi szociáldemokráciának nem szabad cserbenhagynia a szépirodalomban sem a haladást. Vigyázzunk, mert ha csak egyetlen területen kiderül, hogy a haladásnak, a proletárérdekkel mindig egyező haladásnak nem vagyunk merészen újító barátai, az veszélyes lehet. Nagyon veszélyes. Számunkra, éppen a mi számunkra nincs megállás sem az irodalomban, sem egyebütt. Nekünk nem szabad a rokkantak keserűségével néznünk az ép erővel haladókat, mert elsodródunk, eltipornak és magunk is megrokkanunk. A mi helyünk elől van: a haladás élén”

– válaszolta Bresztovszky Ernő Csizmadia Ady-ellenes kirohanására,[14] pedig a korszak szociáldemokráciájára nemzetközileg is inkább a Csizmadia Sándor léptékű őszinte, de dilettáns illetve autodidakta költők, az autentikus munkásművészek voltak a jellemzők, illetve a korábbi, XIX. század közepi romantikus-forradalmi írók-költők, Heine, Herwegh és társaik, vagy éppen az amerikai proletarian poetry nevű csoportosulást költői. Az új, avantgárd törekvések ekkor még a mozgalom perifériáira szorultak az öregek irányította nagy szociáldemokrata pártokban és orgánumokban.

A világháború után, az 1920-as évekre Ady már nem számított zavaróan modernnek a szociáldemokrata mozgalom fővonalában sem. Miközben a polgári kultúrában folyamatos viták zajlottak róla, a baloldalon belül lassan inkább konzervatívnak, direkt érthetőnek kezdték tekinteni, és nem csupán az avantgárd akcionista művészek és értelmiségiek köreiben.

„Mást adtunk a kísérleti színpadokon és mást a munkásotthonokban. A Zeneakadémián Cocteau, Apollinaire, Soupault, Éluard, Tzara, Kafka, Goll műveit, vagy Schönberget, Honeggert, a munkásoknak Petőfit, Adyt, Whitmant, Blokot, Jeszenyint, Majakovszkijt…”

– emlékezett utóbb Palasovszky Ödön, aki baloldali, kísérletező művészként lényegében három síkon mozgott az avantgárd törekvések, a hivatalos elitkultúra és a mozgalmi kultúra-agitáció között.[15]Eddigre Ady (nem utolsósorban a Reinitz Béla megzenésítette versek, a Népszava-kiadványok és a szavalókórusok tevékenysége miatt) már a munkásotthonok és a munkáskönyvtárak elengedhetetlen részévé vált. Az 1930-as évek közepétől felélénkülő munkásmozgalom-ellenes nyomozások és razziák során rengeteg Ady-írást is elkoboznak, bár természetesen a költő nem szerepelt semmiféle hivatalos feketelistán vagy indexen. Azonban a Horthy-korszak hivatalos politikája mégis besorolta, ahogy utóbb Illyés Gyula írta 1979-ben a Beatrice apródjaiban:

„A fehér ellenforradalom nemcsak a vörös Kun Bélát és vele Károlyit lökte holmi gyehennába. Elátkozta Ady szellemét, el az élő Babitsot, Móriczot, Bartókot, Kodályt, Csókot, Ferenczyt, alig volt érték – hogy most csak a művészeteket nézzük –, akin nem látott pokolkormot. […] Magára adó szellemi ember (s főleg fiatalember) csak azokhoz az útmutató táblákhoz igazodhatott, amelyek első sorában a fenti nevek álltak”.[16]

Persze Illyés mindezt akkor írta, amikor Ady már sokadik reneszánszát élte. Az 1945 utáni karrierjét az egykor Sinkóval és társaival együtt Ady-rajongó Révai József alapozta meg, mikor 1945-ben kiadott (a megelőző néhány évben írt, majd a rákövetkező néhány évben kánonná jegecesedett) Ady-tanulmányában kifejtette – tudatosan vagy sem, Leninnek az olasz szociáldemokráciáról írott véleményét parafrazálva –, hogy Adyt egész lénye a forradalomra predesztinálta, de mégsem léphette át saját árnyékát, és – amint arról már esett szó – ott rekedt a pokol tornácán, pusztán az utókor megváltására bízva:

„Mert Ady tragikuma […] az volt, hogy nem tudta megtalálni a helyes választ azokra a kérdésekre, melyekre a bolsevizmus adta meg a választ.”[17]

Persze ez sem volt előzmények nélkül való. A költő öccse, Ady Lajos már 1935-ben így bírálta Bölöni György Az igazi Ady című könyvét:

„S ott a másik veszedelem: az emigránsnak minden írása akaratlanul is – politikai önigazolás. Bölöni György is ezt teszi: Adyval és Adyn keresztül akarja leninizmusát indokolni és igazolni. A dolog, persze, nehezen megy. Adyból nem lehet – hiában is akarná valaki – gutgesinnt költőt, embert és politikust csinálni. Forradalmisága nem is vitás. De ez a forradalmiság nem Leninhez – még csak Marxhoz sem – igazodik. Jó helyen tapogatózik Bölöni, amikor a lecsúszott bocskoros-nemest nyomozza Adyban és forradalmiságában, mert Ady forradalmi attitűdjének gyökere valóban idenyúlik vissza. De reménytelen a kísérlete, amidőn azt szeretné elhitetni, hogy Ady Endre – ha életben marad – Kun Béla oldalán helyezkedik el Bölöni Györggyel együttesen.”[18]

Hogy a baloldal számos Adyja közül melyik volt az igazi? Volt-e igazi, autentikus baloldali Ady, mikor még szerelmeinek megítélése is a politikai elvárásoknak és széljárásoknak megfelelően változott – hiszen Révai József azt is kifejtette, hogy a romlott Léda-féle kapcsolat nem, inkább a Csinszka-szerelem felel meg a szocialista erkölcsnek? Természetesen nem volt ilyen Ady, csak egy állandóan változó viszonyrendszer, amelyben azonban Ady – ha más nem, a frázisok szintjén – mindig jelen volt. Mert ahogyan azt a Csizmadia-féle vita idején Weltner Jakab remekül meglátta – nem világos, hogy Adynak szüksége van-e a baloldalra, de az egészen biztos, hogy a magyar baloldal nemigen lehet meg Ady nélkül. Mert iszonyú a rabság a szabadulás hite nélkül.

 

A szöveg a Politikatörténeti Intézet 2013 november 21- Ady-konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata. Először az Ady magyarsága és modernsége c. kötetben jelent meg, a Napvilág Kiadó gondozásában.

[1] – Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. In: Karl Marx és Friedrich Engels művei (MEM), 8. k., 102.

[2] – Az új kurzusnarratíva egyik lehetséges (bár kétségkívül karikaturisztikusan antiszemita) képe a „pénzsóvár, költekező dzsentri” Ady, akit a „baloldali és szabadkőműves” lapok pénzzel és hízelgéssel magukhoz láncoltak; Ady költészetének nagy része ezt a sajátos függést tükrözi. Lásd: Raffay Ernő: Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség (1899–1905). Budapest, Kárpátia Stúdió, 2013.

[3] – Az új kánon nagyjai (Wass, Nyirő, Tormay) legjobb esetben is középszerű szerzők (Wass esetében még erről sem beszélhetünk) – ez azonban sajátos módon nem játszik komoly szerepet kanonizációjukban (amely konkrét irodalmi minőségüket többnyire néhány rövid, sztereotip szuperlatívusszal intézi el). Új legitimitásuk alapja éppen az a manifeszt fasisztabarát attitűd, amelyet a kurzus hivatalosan el sem ismer, vagy éppen igyekszik súlyát kisebbíteni. Sokkal fontosabbá válik a köréjük fűződő sajátos (leginkább internetes, sőt webkettes alapú) mitológia (pl. Tormay Nobel-díjra való jelölése, Wass találkozása Hitlerrel stb.), mint az általuk írt szövegek, amelyek maximum rövid idézetek vagy versrészletek formájában, instant fogyasztásra és továbbadásra szánt mémként terjednek.

[4] – Erről a vitáról sokat, sokan írtak már; legújabban: Balázs Eszter: Az intellektualitás vezérei. Viták az irodalmi autonómiáról a Nyugatban és a Nyugatról 1908–1914. Budapest, Napvilág, 2009, különösen 205–208.; Csizmadia értékeléséhez lásd Kassák Lajos nekrológját a Nyugat XXII/6. (1929. március 16.) számában. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00463/14424.htm (Utolsó hozzáférés: 2014. január 16.)

[5] – Erki Edit: Révai József József Attila-képe. In: Révai József: József Attila. Budapest, Kossuth, 1974 /Esztétikai Kiskönyvtár/, 5–14., 7., idézi: Szolláth Dávid: A forradalmi költőtriász. A Petőfi – Ady – József Attila-kánon az ötvenes és a hatvanas években. http://real.mtak.hu/7651/1/A%20forradalmi%20k%C3%B6lt%C5%91tri%C3%A1sz_sz%C3%B6veg.pdf   (Utolsó hozzáférés: 2014. január 30.)

[6] – Lásd: Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. In: Litván György (szerk.): Szabó Ervin történeti írásai. Budapest, Gondolat, 1979, 239–577.; illetve Révai József véleményét ugyanezen kötet függelékében (600–606.).

[7] – Az úttörőcsapatok elnevezéséről általában helyi szinten döntöttek. A csapatok összegyűjtött (nem teljes) adattára: http://www.gekarma.x3.hu/muultnak_kuutja/csapatok.htm (Utolsó hozzáférés: 2013. december 22.)

[8] – Lásd pl. Archie Green (szerk.): Songs about Work. Essays in Occupational Culture for Richard A. Reuss. Bloomington, Folklore Institute, Indiana University, 1993; Mark W. VAN WIENEN: Partisans and Poets. The Political Work of American Poetry in the Great War. Cambidge, Cambridge University Press, 1997.

[9] – Legalábbis József Attila szerint, aki az 1929-es Ady-víziókban idézi Márait.

[10] – A temetésről lásd: Vörös Boldizsár: Két rendszer, két halott, két temetés. Ady Endre és Eötvös Loránd búcsúztatásai 1919-ben. Médiakutató, 2004. ősz.

[11] – Idézi: Kende Zsigmond: A Galilei Kör megalakulása. Budapest,  Akadémiai Kiadó, 1974, 124–125.

[12] – Sinkó Ervin: Optimisták. Történelmi regény 1918/1919-ből. Budapest, Magvető, 1979, 159.

[13] – Aleksander BOGDANOV: The Proletarian and Art. Proletszkaja Kultura, 1918. 5. sz. In: John E. BOWLT (szerk.): Russian Art of the Avant-Garde Theory and Criticism 1902-1934. Viking Press, New York, 1976. 177.

[14] – Bresztovszkyt idézi: Révész Mihály: Weltner Jakab könyve. Nyugat, XXI/2. (1928. január 16.) http://epa.oszk.hu/00000/00022/00435/13601.htm (Utolsó hozzáférés: 2013. december 22.)

[15] – Palasovszky Ödön: A húszas évek munkás-kultúrharcairól. Párttörténeti Közlemények, X/2. (1964. június), 172.

[16] – Illyés Gyula: Beatrice apródjai. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981, 147–148.

[17] – Révai József: Ady. Budapest, Szikra, 1945.

[18] – Ady Lajos: Az igazi Ady. Bölöni György könyve – 1934. Edition Atelier de Paris. Nyugat, XXVIII/4. (1935. április), 330. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00591/18586.htm (Utolsó hozzáférés: 2013. december 19.)

Olvass tovább!