Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért baj, hogy Magyarország nem köztársaság?

Filippov Gábor és Szűcs Zoltán Gábor tavaly nyáron megjelent esszéi óta lendületet kapott egy értelmiségi vita, amelyet általában „rezsimvitának” szoktak nevezni. Ez körülbelül arról szól, hogy a 2010 óta kisebb megszakításokkal kétharmados parlamenti többséggel kormányzó és mindenféle társadalomátalakító lépéseket megtevő rezsim vajon csupán egy kicsit sárga, kicsit savanyú verziója-e annak, amit nyugati típusú liberális demokráciának szoktak nevezni, vagy pedig valami más.

És ha valami más, akkor meg mi a lópikula? Hibrid ellenforradalom? Kompetitív autoriter rezsim? Illiberális demokrácia? Autoriter kapitalizmussal vegyített felhalmozó állam? Királyság? Plebiszciter vezérdemokrácia? Maffiaállam? Esetleg más?

Azt hiszem, egyáltalán nem lényegtelen, hogy mit gondolunk erről a kérdésről. Leginkább azért nem, mert az, hogy mit jelent manapság politizálni, mit lehet a kormányzattal szemben elérni és melyek az ennek érdekében alkalmazandó eszközök, jórészt azon fordul meg, miként határozzuk meg azt a valamit, amelynek a keretei között (néhányunknak csupán fél lábbal) élnünk adatott. Akik úgy látják például, Magyarország továbbra is liberális demokrácia, azok számára nyilvánvaló, hogy a kormánypárt ugyanolyan módszerekkel és ugyanolyan könnyedén elzavarható, mint az efféle rezsimekben rendesen lehetséges. Akik ezzel szemben úgy látják, a magyarországi rezsim valami más, azok számára meg ennek az ellenkezője a nyilvánvaló. Vagyis a lényeget tekintve az, hogy a politikai versengés jócskán eltorzult és ebből adódóan a kormányt valójában nem is lehet „csak úgy” elzavarni.

Nem árulok zsákbamacskát: a magyarországi rezsim szerintem sem csupán a nyugati típusú liberális demokrácia kicsit sárga, kicsit savanyú verziója, hanem valami más. De ez az írás nem annyira arról szól, hogy micsoda, ha már valami más. Elsősorban inkább arról, ez miért fáj sokaknak, beleértve a liberálisokat, a baloldaliakat és a konzervatívok egy nem kis hányadát is.

Mert nyilvánvalóan sokaknak fáj.

Holott ez korántsem volna magától értetődő. A rezsim kétségkívül föl tud hozni érveket a maga védelmében. Bizonyos gazdasági mutatók – persze nem függetlenül a nemzetközi trendektől – mondjuk rá csakugyan egészen tűrhetőek. Az is tagadhatatlan, hogy csakugyan a kormánypártot támogatta azoknak a honpolgároknak a relatív többsége, akik tavaly áprilisban vették a fáradságot hogy elmenjenek szavazni.

Arról nem szólva, hogy mondjuk a magamfajta határon túliak számára még ennél is erősebb érvek szólnak a Fidesz mellett. Az utóbbi esztendőkben soha korábban nem látott mennyiségű támogatás érkezett a határon túlra. Hozzá nem is csak a kultúrára, az oktatásra és a médiára, mint korábban, hanem a helyi vállalkozásokra és – igen – a sportra is. Hogy ez oké-e vagy sem, arról a magyarországi adófizetők gondolhatnak mindenfélét. Az ugyanakkor fölöttébb valószínű, hogy például a történelmének legsúlyosabb válságát élő, lényegében a pusztulás szélén álló vajdasági magyar közösség szemszögéből nézve ezeknek a támogatásoknak a megvonása katasztrofális következményekkel járna. Hát igen.

Tényleg, akkor mi fáj?

Azt hiszem, a különféle radikálisokat leszámítva, mindenkinek nagyjából ugyanaz. És ezzel nem azt sugallom, hogy mindenkinek kimondva ugyanaz fáj. Csak azt, hogy a sokféle mindent, ami fájni szokott, elég jól össze lehet foglalni egy fogalommal. Ez pedig a függőség.

Vagyis a rezsim liberális, konzervatív és szociáldemokrata kritikusainak, kimondva vagy kimondatlanul, nagyjából ugyanaz fáj: a függőség. És ez korántsem véletlen. A kutya ugyanis alighanem éppen itt van elásva.

A hatalmi koncentráció révén kialakított függőségi viszonyokban áll a rezsim egész működésének a lényege.

Mert mondjuk ezzel szemben a nyílt, tényleges beavatkozások mennyisége mégiscsak elég csekély. És ez arról tanúskodik, hogy ami Magyarországon van, az szabályos autoriter rezsimnek azért még semmiképpen sem mondható. Az ellenzéki pártokat nem tiltják be és az aktivistáikat az utcán össze nem verik. A választásokon egyelőre még nem fordult elő tömeges csalás. Bár folyamatosan szűkül, a kormányfüggetlen médiatér teljes mértékben nem tűnt el.

Ehelyett mit látunk? Azt, hogy a kormányzat elképesztő mértékben koncentrálja a hatalmat a tulajdon és némely számára kedves szereplő kezében. A végrehajtó hatalmat fékezni és ellensúlyozni hivatott intézmények, mint például az ügyészség, a számvevőszék és részint a bíróság is erőteljes politikai kontroll alá kerültek. A választási rendszer átalakítása roppantul megkönnyítette, hogy az össztársadalom csupán relatív (azaz kevesebb, mint ötven százalékos) többségének támogatását élvező Fidesz a választásokon rendre kétharmadot szerezzen a törvényhozásban.

Ebből pedig mindenki tudja, hogy mi következik. A parlamenti ellenzék nagyjából nulla ellensúlyt képez a kormány törvényalkotó masinériájával szemben, a minisztereket interpelláló képviselőket pedig rendesen csak kiröhögni szokták. Mindehhez párosul a kormányközeli médiaportfóliók kiépítése és az önkényesen kiválasztott gazdasági szereplők állami erőforrások útján történő megtámogatása.

Az ilyenfajta hatalomkoncentráció, és a belőle fakadó függőség márpedig nem pont ugyanaz, mint a tényleges beavatkozás. A „rabszolgatörvény” nem azért fáj, mert eztán majd tényleg 400 órát kell mindenkinek évente túlóráznia. Hanem azért, mert meggyöngíti a munkavállalók hatalmi pozícióját, és jórészt a munkaadók akaratától teszi függővé, hogy kell-e majd 400 órát túlórázni vagy sem.

Az Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóhálózata körüli botrány sem az, hogy eztán majd a minisztérium tényleg meg fogja mondani, mit csináljanak a kutatók és mit ne. Hogy így lesz-e, előre az ördög sem tudná megjósolni. A botrány az, hogy radikálisan meggyöngül az MTA pozíciója, és ebből adódóan kiszolgáltatottá válik a minisztériumi önkény előtt.

Példák sokaságát lehetne még fölsorolni, de szükségtelen. Mind ugyanarról szólna.

Amit a Fidesz 2010 óta fokozatosan leépített, az a köztársaság. Közjogi értelemben persze nem. De hogy Magyarország ne csak közjogi értelemben legyen köztársaság, annak volnának bizonyos, alkotmányos kitételeken túlmutató föltételei.

A legáltalánosabb föltétel éppen az volna, hogy megszűnjenek a radikális hatalmi egyenlőtlenségek, és ebből adódóan a függőségi viszonyok honpolgár és honpolgár között.

Ez nem azt jelenti, hogy hatalomból mindenkinek pontosan ugyanannyi kéne, hogy járjon, hanem csak azt, hogy a társadalmi eloszlását a mostanihoz képest jócskán dekoncentrálni kell. Szükséges egy kellően vaskos honpolgári minimum, amely kizárja a kormányzat előtti kiszolgáltatottságot. Ezt a minimumot szokták a köztársasági (vagy latinosan szólva, republikánus) gondolkodók szabadságnak nevezni.

Konkrétabb föltétele ennek kettő volna. Az egyik a jó intézmények megléte. Ilyen például az úgynevezett vegyes alkotmány és a hatalmi ágak egymástól való elválasztása. És ilyenek volnának a gyöngébb honpolgárokat hatékonyabban megvédelmező törvények. Egy olyan munka törvénykönyv, mondjuk, amely a munkavállalók pozícióját erősíti a munkaadókéval szemben, és nem pedig fordítva. A másik, nem-intézményi föltétel a honpolgárok kollektív erőfeszítése, széleskörű részvételi hajlandósága. Ameddig a honpolgárok nem teszik szóvá, ha valami nincs ínyukre, addig nincs remény másfajta rezsim kialakulására sem.

Igen, ez akár érthető arra vonatkozó javaslatként is, hogy mit kéne pótolni annak érdekében, hogy az esetleges új köztársaságból, amely mellett Misetics Bálint és Udvarhelyi Tessza nemrég fölszólaltak, lehessen valami.

Tudjuk, Magyarországon jelenleg egyik föltétel sem adott. Miért baj ez? Miért baj, hogy Magyarország nem köztársaság? Miért fáj a függőség?

Keith Richards meséli az egyébként kiváló önéletírásában, hogy amikor kisfiú volt, hazamenet az iskolából mindig bevárta egy nála magasabb és kövérebb ipse. Nem kapott minden nap verést, talán csak egy vagy két alkalommal, de a puszta tény, hogy az ipsét folyton ott ette a fene az utcán, önmagában is félelemkeltő hatású volt. A jelenléte ugyanis nem puszta, hanem éppenséggel fenyegető jelenlét volt. A nála jóval kisebb termetű Keith-nek semmiféle kontrollja nem volt afölött, hogy épségben tér-e haza, vagy sem. Ez csakis a nagydarab fiútól, a nagydarab fiú jóakaratától függött. Márpedig a függőség, meséli nekünk Keith Richards, bénít. Aki függőségi viszonyrendszerben él, ezt a nap huszonnégy órájában tudja és érzi. Annak a tanteremben is azon kell morfondíroznia, vajon aznap elkerüli-e a verést vagy sem. És aki ilyen körülmények között él, előbb vagy utóbb kénytelen rászokni az óvatoskodásra és a lábujjhegyen járásra.

Pontosan ez a lényeg. A kormányzati túlhatalom akkor is félelmet és bénultságot szül, ha tényleges beavatkozásokkal (veréssel, tiltással meg egyebekkel) csak ritkán párosul. Mert hát elég keveset ér a beavatkozásoktól való megmenekedés, ha azok lehetősége mindenkor fennáll. A túlhatalom önmagában is korlátja a szabadságnak.

Ezért baj, hogy nincs köztársaság.

Címlapkép: MTI/Balogh Zoltán
Olvass tovább!