Az elmúlt napokban, hetekben többen írtak a Mércén is arról, hogy mi a teendő, mit kell, kéne a baloldalnak csinálnia, hogy ez-e az a pillanat, amikor végre ki tudunk törni abból a szűkre szabott burokból, amiben létezünk.

Ezek az egyébként kifejezetten fontos és előremutató szövegek alapvető kérdéseket feszegettek, és egyben rámutattak arra is, hogy mennyire fontos lehetőség ez a baloldalnak arra, hogy új alapokra helyezze önmagát, és szakítva a történelmi örökséggel, felperzselve a meglévő ellenzéket, hogyan teremthet magának új identitást.

A tisztelet és a megbecsülés hangján jegyezném meg: erre most nem nagyon van időnk.

És nem csak azért, mert ez a pillanat, ez a felháborodás épp most van, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is halhat, ha sokat baszakodunk. Ennél fontosabb, hogy 2010 óta olyan sokat és látványosan romlott a helyzet, hogy a tiltakozásra még valamelyest mobilizálható középosztály szinte teljesen eltűnt, a mélyszegénységben élők száma pedig rohamosan nő. Márpedig amennyiben ez a tendencia nem megakasztható, akkor valóban hosszú, nagyon hosszú idő lesz kitörni belőle – ezt talán nem is kell magyarázni.

Ám a rabszolgatörvény ezen az állapoton is tovább ront: ha ugyanis az alapból túlterhelt dolgozókra további terheket ró a törvény, akkor aztán igazán nem nagyon lesz már itt senki, aki akar, tud és mer majd tiltakozni legközelebb, pláne, ha elhal a tiltakozás, ami tovább rombolja majd az emberek amúgy is megfogyatkozott reményeit a változásban. És persze a helyzet ennél jóval összetettebb, ugyanis évről évre töredezik a demokráciánk, a nyilvánosság felőrlésével, az igazságszolgáltatás láncra verésével, és egy sor más intézkedéssel teszi a saját helyzetét a kormány egyre könnyebbé, hogy hatalmát megtarthassa.

Ahogy azt mondani szokták: innen szép nyerni.

A múltkor azt írtam, hogy a rabszolgatörvény visszavonatása csupán a nulladik lépés lenne. Mert ugyan a rabszolgatörvény kellett ahhoz, hogy valamelyest szélesebb rétegek kezdjenek el a dolgozók helyzetéről beszélni, csakhogy a dolgozók helyzete a rabszolgatörvény nélkül is alapvetően rossz, ki vannak szolgáltatva a munkáltatóknak, túlterheltek, a béreik európai szemmel értékelhetetlenek, és így tovább. A rabszolgatörvény valóban ront ezen a helyzeten, de azon a tényen nem változtat, hogy Magyarország összeszerelőüzem, és a rövid távú gazdasági érdekek kiszolgálása hosszú távon olyan katasztrófával fenyeget, aminek a súlyát egyelőre fel sem tudjuk talán mérni.

Vagyis bár jelenleg egyszerűnek és nagyszerűnek tűnik  a tömegek megmozdulása, a szakszervezetek ébredése, az ellenzéki pártok összeborulása, és logikusnak tűnik, hogy ebből a felbuzdulásból születhet valami szép és jó, de egyelőre messze vagyunk attól, hogy ennek konkrét eredményei legyenek.

Kényszerpályán mozgunk ugyanis, a már megszokott mederben: a kormányzat önkényes intézkedésére adott reakcióként tiltakozunk, ki-ki a maga módján. De ennél azért többről van szó.

Ne felejtsük el: 2019 van, vagyis a cselekvési lehetőségeket nem csak a konkrét törvény, de a kiépült rendszer és a kontextus is diktálja.

Lehet persze kárhoztatni az ellenzéki pártokat azért, mert az EP-kampánnyal meg az önkormányzati választásokkal jönnek egy ilyen időszakban, csakhogy a helyzet az, hogy rabszolgatörvény ide, független bíróságok felszámolása oda – ezek a választások idén lesznek. És abban (saját érdekeik alapján) igaza van a pártoknak, hogy ha a tiltakozási hullám elér az EP-választásig, netán kitart őszig is, akkor meg lehet szorongatni a kormányt.

Ha ehhez most az kell, hogy éppen összefogásról beszéljenek (amire egyébként meglepően sokan rezonálnak is, még a tavaly áprilisi kudarc fényében is), akkor nem is nagyon van más választásuk, ezt kell tenniük, ezt diktálja az önfenntartó reflex, még akkor is, ha van, aki ettől már sugárban hány. Persze nem kétséges, hogy a mostani összefogás-mantra is csak addig fog tartani, amíg van, aki rezonál rá, és amíg az önös érdekek nem kívánják ennek az ellenkezőjét.

Addig viszont van ebben is mozgósító potenciál – elég csak a legutóbbi, január 5-i tüntetésre gondolni, és épp emiatt hiba elvitatni azon érdemeket (pl. az obstrukciót, vagy egyes politikusok megmozdulásait) a pártoktól, amelyek egyébként hozzáadtak a tiltakozáshoz.

A szakszervezeteknek se sok lehetőségük van jelenleg, hiszen érdekvédelmi kérdésről van szó, vagyis ez hosszú idő után az első esélyük arra, hogy megtépázott renoméjukon fényezzenek egy kicsit, miközben jelenlegi helyzetükben amúgy is csekély az érdekérvényesítő képességük (lásd például a sztrájktörvény átírását), és folyamatosan bele vannak kényszerítve olyan szituációkba, amikor egymással versenyezteti őket a kormány, és olyan alkukba kényszerülnek, amelyek egyáltalán nem a munkavállaló érdekeit szolgálják. Ördögi körben mozognak, és nem igazán van lehetőségük kitörni belőle.

És ami az ellenzéki pártokban és a szakszervezetekben még közös: mindkettő lepattan a kormányról.

Vagyis az egyetlen esélyük, hogy valóban lépni tudjanak, az az, ha tömeget tudnak maguk mögé felsorakoztatni.

És itt el is érünk a nagy kérdéshez: mi számít ez esetben érdemi lépésnek? Az általános sztrájk például ilyen lenne – csakhogy jelenleg egyáltalán nem lehetünk benne biztosak, hogy valóban megvalósul. Gátja pedig pont az lehet – többek közt –, ha mindenféle más célok is elkezdenek megfogalmazódni, ha a közös fellépés helyett mindenki a saját céljai felé kezd el törni.

Erre is látunk már példákat, a legutolsó tüntetésen a pártok már inkább kampányoltak, mint a rabszolgatörvénnyel foglalkoztak, a szakszervezetek, konföderációk elkezdtek mismásolni (tisztelet a kivételnek), a civil szervezeteket pedig e helyt igazából említeni sem érdemes, ugyanis legfeljebb valamiféle legitimációt adnak a tiltakozóknak, de érdemi lépéseik ez ügyben eddig sem voltak, ezután se nagyon tudnak lenni.

Vagyis a helyzet alapból sem ideális, ebben a helyzetben pedig a legnagyobb dilemma az, hogy mivel lehet a legkevesebbet ártani a konkrét ügynek, hogyan lehet úgy húzni az időt, hogy a tiltakozások ereje ne csökkenjen, hanem nőjön, és kitartson, ameddig csak lehet.

Ez ugyanis nem lesz egy gyorsan magunk mögött tudható küzdelem. És nem csak azért, mert a kormány láthatóan nem érdekelt abban, hogy változtasson a bevett taktikáján, de azért sem, mert túl sok szereplő koordinált együttmozgására lenne szükség ahhoz, hogy valóban eredményeket tudjunk felmutatni.

És itt merült tehát fel a kérdés: mi a teendő a baloldalon akkor, amikor az utóbbi idők legerősebb üzeneteivel, legfontosabb témájával, legnagyobb kérdéseivel valóban lehetőséget kap arra, hogy végre megmutassa, milyennek kéne lennie a munkásöntudatnak, amikor itt van a pillanat, amikor építkezésbe lehet fogni, leszámolni a múlttal, elindulni a jövő felé?

Elsősorban azt kéne észrevennünk, hogy annyi egymással ellentétes érdek és cél összpontosul a konkrét kérdés köré, hogy félő, elveszítjük szem elől az erdőt a fák szemlélése közben.

Mert miközben mi elméleti szövegeket gyártunk, megpróbálunk évtizedes szokásjogokat lesöpörni az asztalról, és definiálni próbáljuk saját magunkat (mely feladatok fontosságát elvitatni biztosan nem merném, csak az időzítést kérdőjelezem meg), addig magyar dolgozók tömegei várják, hogy lesz-e itt és most egy olyan pillanat, amikor felsorakozik mögöttük, értük egy olyan erő, amely több lábon áll, és ami valóban védelmet tud nyújtani nekik.

Ám ha ahelyett, hogy az ehhez szükséges módszerek kitalálását és kiterjedését szorgalmaznánk, csak ülünk, és azon töprengünk, hogy hogyan kéne felépíteni egy új baloldalt, magukra hagyjuk pont azokat, akikről egyébként ez az egész tiltakozás szól, és ez az, amit felelősségünk tudatában nem engedhetünk meg magunknak.

A nulladik lépésnél tartunk, és egyelőre még nem sikerült elmozdulnunk semmilyen irányba.

Persze, fontos, hogy azon is gondolkodjunk, hogyan tudjuk majd utána kiépíteni azt a világot, amiben élni tudunk és akarunk. Bőven lesz még időnk arra, hogy tovább építsük a saját köreinket (mint ahogy bőven volt erre időnk korábban is). Most viszont van ennél sürgetőbb dolgunk is, és ahelyett, hogy az ellenzéki pártok gyalulása vagy a szakszervezetek ekézése mellett a saját létkérdéseinket helyezzük a középpontba, inkább azzal kéne foglalkoznunk, hogy a jelenlegi helyzetből hogyan tudjuk kihozni a legjobbat.

Vagyis az egyéni érdekeink elé a közösségét kéne helyeznünk – hát nem erről szól az oly sokat hangoztatott szolidaritás?

Ha viszont belemegyünk abba, hogy hát ezek se szolidárisak másokkal, meg azok se – akkor ez a tiltakozás is ugyanúgy hal majd el, mint oly sok másik. A saját tapasztalataim alapján például elmondhatom, hogy a 2016-os tanártüntetések végét az jelentette, amikor a két szakszervezet és a mozgalom, illetve a körülötte lévő civil szervezetek kezdték el méregetni, hogy kinek nagyobb a „hatósugara”, az oktatási kormányzat meg röhögve darálta be a maradékot, pedig az ellenzéki pártok még a kanyarban se voltak (de ez egy másik történet). Ám a korábbi kudarcokból nem szégyen ám tanulni, és ez a mostani helyzetre is igaz.

Mert azzal, hogy ma éles határokat vonunk, hogy a cselekvésünk gátját az adja, hogy mások is cselekszenek, azzal csak saját magunk alatt vágjuk a fát. Mikor, ha nem most van az ideje a konkrét tetteknek?

Az új baloldal, új párt, új mozgalom, új akármi kiépítése egy szükségszerű következő lépése kell, hogy legyen a mostani tiltakozásoknak, de nem azon az áron, hogy magát a tiltakozást figyelmen kívül hagyjuk, nem azzal a tudattal, hogy ebbe a küzdelembe azért nem úgy és akkor szállunk be, amikor szükség van rá, mert nem akarunk egy platformon küzdeni olyanokkal, akikkel nem értünk egyet más kérdésekben.

Ehhez pedig azt kell elsősorban felismernünk, hogy mindazok, akikért ez a küzdelem most folyik, maguk sem homogén tömegként vannak jelen, a társadalomnak jelenleg nem csak az a rétege mozog, amely az elmúlt években is megmozdult, hogy olyanokat is aktivizált ez az eseménysor, akik korábban számos ok miatt passzívak maradtak.

És amit még jó, ha rögzítünk: a rabszolgatörvény nem csak azokat érinti, akik tiltakoznak ellene, hanem egy ennél jóval szélesebb réteget, pártpolitikai elköteleződéstől, világnézettől, vallástól, nemtől, családi állapottól, szemszíntől, zenei ízléstől, olvasási szokásoktól, szexuális orientációtól és sok egyéb mástól függetlenül.

Lehet azon sopánkodni, hogy miért Simicska öröksége, az O1G lett a tüntetések jelszava (de minek?), lehet azon lamentálni, hogy baj-e az, ha erőszakosak a tüntetők (mondjuk azt szögezzük le, hogy szánkók felgyújtását erőszaknak titulálni azért erős túlzás), lehet utálni azokat, akik a saját céljaik elérése érdekében elkezdtek rátelepedni a tüntetésekre, le lehet hülyézni azokat, akik ma tapsolnak az ellenzéki összefogásnak (mi az igazi hübrisz, ha nem kinevetni másokat?) – de ezek pusztán pótcselekvések, amelyek egyetlen egy dolgot nem vesznek figyelembe: magukat a tüntetőket, a tüntető tömeget, amely organikusan fejlődve tanulja éppen, hogy meddig képes elmenni.

Látjuk, hogy sokan vannak, akik elégedetlenek. Tudjuk, hogy még többen vannak azok, akik kiszolgáltatottak, áldozatai ennek a rendszernek. De ha valamit megértettünk már a NER működéséből, az az kell, hogy legyen: nem elég az, ha sokan vagyunk a rendszer ellen. Nem elég, ha artikuláljuk ezt az elégedetlenséget. Nem elég Európát kiabálni, tenni is kell azért, hogy elérjük a változást, és ennek a cselekvésnek értelmesnek kell lennie, kirekesztés helyett pedig mindazokra kell fókuszálnia, akik részt akarnak és tudnak venni benne.

A jelenlegi környezetünkben ugyanis minden egyes szereplőre és minden mozgósítási lehetőségre szükség van ahhoz, hogy ez a cselekvés valóban meg tudjon valósulni – mert a NER természetéből adódóan a leghatékonyabban úgy rombol, hogy az egymással konkuráló szereplőket feszíti egymásnak, kioltva ezzel a tiltakozások erejét.

A határok egyébként is ki vannak már jelölve. Senki sem fogja összetéveszteni a Demokratikus Koalíciót a Jobbikkal, a Mindenki Magyarországa Mozgalmat a Magyar Szakszervezeti Szövetséggel. Mindenkinek van dolga bőven. Amire most szükség van, az a belátás, a higgadt, tiszta, tudatos cselekvés, a cél szem előtt tartása. Minden másnak ezután kell következnie.

Mert egy dolgot azért be kell látnunk, mindannyiunknak: nyomást gyakorolni itt nem az ellenzéki pártok, nem a szakszervezetek, de még csak nem is az egyes gondolkodók fognak.

Sztrájkolni a dolgozó tud, az ő cselekvése (vagy nem cselekvése) az, ami azt a gazdasági kárt okozni tudja, amit esetlegesen a kormány is komolyan vesz majd. És ő az, aki ezért kénytelen lesz áldozatot hozni, amikor veszélyezteti az állását, amikor bevételtől esik el, amikor nemet mond a rabszolgatörvényre.

A közpénzből fizetett pártpolitikusok, a kipárnázott szakszervezeti vezetők, a fogadott és fogadatlan prókátorok erre nem képesek, így az ő fő feladatuk – már ha komolyan gondolják ezt a küzdelmet – az, hogy megteremtsenek minden olyan feltételt, ami mellett a dolgozók mernek sztrájkolni.

És ha a sztrájk nem jön össze, amire lélekben azért érdemes felkészülni, hiszen bőven benne van a pakliban, akkor más módokat (felmerült már például a multik elleni bojkott) kell keresni, és azokat támogatni.

És ha nem tetszik, ahogy az ellenzéki pártok vagy a szakszervezetek a maguk módján intézik a dolgot, akkor még mindig lehet inkább előretörni és azon dolgozni, hogy jó irányba fordítsuk a dolgokat, mintsem a sor végén állva kárörvendeni, és hagyni, hogy kimúljon a lendület. Mondok jó példát: a Hallgatói Szakszervezet például ezt teszi, és elsőként hirdetett munkás-diák szolidaritást, amiért azóta is minden lehetséges fórumon kiállnak, méghozzá saját erejükből, saját útjukon járva.

Sok dobásunk már nincsen, ezért önbeteljesítő jóslatok (ebből már úgyse lesz semmi, mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek, stb.) helyett inkább érdemes ezen a ponton önmérsékletet gyakorolni.