A magyar pártnélküli baloldal (újbal?) berkeiben mozgó emberek, aktivisták, kutatók, elemzők, újságírók körében időnként felmerül annak kérdése, vajon lenne-e szükség egy új, karakteresen baloldali, a dolgozók materiális küzdelmeit támogató, a társadalmi igazságosságra és valódi demokráciára fókuszáló új párt létrehozására. Ezekben a beszélgetésekben általában a pártalapítás ellenérvei bizonyulnak számosabbnak és erősebbnek.

És ez csöppet sem véletlen, ezek az érvek ugyanis elég pontos helyzetértékelésen – ha úgy tetszik: tudáson – alapszanak.

Az egyik fontos ellenérv a jelenlegi magyar politikai rendszer sajátosságaiból indul ki. A magyar demokrácia és parlamentarizmus állapota olyan, amilyen. Jól ismerjük mennyire egyenlőtlen a játéktér, milyen strukturális akadályok gördülnek az ellenzéki szereplők elé, és minél kisebb, minél újabb valaki, annál keményebbek ezek az akadályok. Ráadásul felmerül annak a kérdése, hogy mi értelme van tovább osztani a meglévő szavazóbázist, mi értelme van tovább szaporítani az amúgy is kelleténél számosabb ellenzéki pártkavalkádot.

Persze, ilyenkor fel lehet hozni, hogy a jelenlegi pártok jelentős része komoly hitelességi és tartalmi problémákkal küzd, és ehhez képest egy új, karakteres baloldali párt képes lehet újat, az eddigieket meghaladót mondani, szabadon az elmúlt évtizedek hiteltelenítő hibáitól.

Ugyanakkor, ez sem egy mindent elsimító állítás, hiszen ismerjük, milyen erősen kondicionált a magyar ellenzéki nyilvánosság az „összefogás-beszédre” (ide értek mindenféle ellenzéki együttműködésre/egységre vonatkozó diskurzust), az egységes ellenzéki blokk kialakításának szükségességéről szóló reflexekre. Ebben pedig nincs helyük a karakteres világnézeti és szakpolitikai javaslatoknak, nincs helyük a legkisebb közös többszöröst adó „Orbán takarodj” mantrán túli politikai vízióknak. Épp ellenkezőleg, aki saját arcélt akar rajzolni magának, azt egyhamar belerántják a „miért nem akarsz összefogni”, „biztos a Fidesz szekerét tolod” típusú iszapbirkózásba, amelyből jó kiutat eddig még egyetlen politikai szereplő sem talált. És semmilyen garancia nincs arra nézve, hogy egy új szereplőnek jobban sikerülne áthidalni az ellenzéki együttműködés és a politika megújítása között feszülő ellentmondást.

Erre a dilemmára kínálna részleges feloldást az a mód, ahogyan a baloldal elképzeli a politikai pártok intézményét, csakhogy ez egyúttal a második, és talán a legerősebb érvet is szolgáltatja a pártalapítás ellen. Baloldali szemmel ugyanis egy politikai párt nem úgy épül fel, hogy pár tucat ember összeül, eldönti a párt nevét és programját, majd bejár a tévékbe, sajtótájékoztatókat tart, akciózik az utcán stb., hanem már létező társadalmi bázisból, mozgalmi koalíciókból és közösségi képzeletből nő ki.

Ebben az értelemben egy baloldali párt egy fejlődési folyamat terméke: adott társadalmi csoportok (dolgozók, illetve a fennálló igazságtalan gazdasági, politikai és jogi struktúrák kárvallottjai) alulról szerveződnek, alternatív megoldásokat (valós utópiákat) építenek fel, ezekből a kezdeményezésekből nőhet ki, ezeket foghatja össze egy általánosabb politikai célokért küzdő mozgalom, majd párt.

Ez a felépítés garantálja a párt társadalmi beágyazottságát, adja erejét és infrastruktúráját, és garantálja, hogy a társadalom igényeit, a valós emberi törekvéseket nem írják felül az elitbuborékba szorult hivatásos politikusok lépései.

Ez az elképzelés egyúttal azt is jelenti, hogy a politika iránt érdeklődő baloldaliaknak nem pártalapításon kellene gondolkodniuk, hanem be kellene szállniuk az emberek hétköznapi küzdelmeibe, és alulról építeni fel azt az anyagi, társadalmi és intellektuális infrastruktúrát, amelyből aztán kinőhet egy baloldali párt.

Magyarán: nem csupán a médiában szereplő, vízfejű, társadalmi beágyazottság nélküli, és emiatt nagyon sebezhető pártok építésén kellene fáradozni, a kudarc ebben az esetben ugyanis garantált.

A pártalapítás elleni érvek sora tovább folytatható, de legtöbbjük erre a két alapgondolatra támaszkodik – és a mélyben mindig ott húzódik a fennálló kapitalista rendet „emberarcúsítani” akaró reformizmus, és ezt a rendet teljesen elutasító forradalmiság dilemmája is. (Ha ebben a szövegben az előbbi mellett látszom is letenni a garast, nem jelenti azt, hogy el tudnám dönteni, vagy hogy egyáltalán el lehet dönteni: melyik opció a kevésbé „gyakorlatias” – kevésbé járhatatlan – jelen viszonyaink között?)

Itt érdemes megjegyezni, hogy ezek az érvek közös állítása, hogy jelen pillanatban nem lehet becsületes baloldali pártot csinálni. Ám egyik sem foglalkozik azzal, hogy vajon kell-e? A lehet és a kell között ugyanis nem olyan egyértelmű a viszony.

Bármilyen jó és sikeres politikai cselekvés számára alapvető fontosságú, hogy a társadalom és a világ helytálló megértésén, a társadalmi valóságban gyökerező tudáson alapuljon. De a megismerésből, a tudásból még nem következik automatikusan cselekvés, főleg nem politikai cselekvés. Egyrészt mert a társadalomról, politikáról szóló tudásunk szükségszerűen részleges, és emiatt képtelen biztonsággal azonosítani a megfelelő cselekvési útvonalat. Másrészt pedig a politikának fontos része a moralitás – vagyis a jóról, az igazságosról, a helyesről alkotott elképzeléseink, részben ezek adják a politikai cselekvést tápláló erőt, motivációt. Így a politikában olyan dologra is törekedhetünk, ami józan ésszel lehetetlennek tűnik, pusztán azért, mert ez a célkitűzés helyes vagy igazságos.

Ezzel nem a taktika vagy a pragmatizmus szerepét igyekszem kiírni a politikából, csupán annyit állítok, hogy amennyiben úgy ítéljük meg, hogy a magyar társadalomban jelenlévő problémákra, szenvedésre, kizsákmányolásra és jogfosztásra a baloldali politika biztosítana gyógyírt, úgy ezen őszinte meggyőződéseinket nem csak a lehethez, de a kellhez is érdemes mérnünk. Az persze sosem árt, ha az ember rendelkezik tudással a körülötte lévő helyzetről, tisztában van az előtte álló lehetséges akadályokkal, de a pragmatizmus nem minden.

Emellett pedig azt is érdemes belátni, hogy pragmatikus érvek is szólnak egy új baloldali párt szükségessége mellett. Elegendő csupán a rabszolgatörvény kapcsán kialakult tüntetéshullámra ránéznünk.

A törvény elfogadásának napján, december 12-én gyakorlatilag egész nap élő Facebook-közvetítésben nézhettük az ellenzéki képviselők üléstermi akcióit, és az elmúlt 10 évben összesen ennyiszer nem hallottam a „tőke” kifejezést parlamenti képviselők szájából, mint ezen a napon. Ez az apró epizód döbbentett rá arra, hogy az elmúlt években a parlamenten kívül, kis csoportokban, műhelyekben tevékenykedő, olykor-olykor összeérő alternatív baloldal hosszú évek folyamán kifejtett aprómunkájának igenis van hatása:

mára megszűnt tabunak lenni a kapitalizmus kritikája, részlegesen visszanyerte legitimitását a gazdasági egyenlőtlenségekről, kizsákmányolásról és társadalmi osztályokról való beszédmód.

Egyre több embert győz meg az az állítás, hogy az Orbán-rendszer a kortárs kapitalizmus politikai megjelenési formája, olyannyira, hogy még rövid időre a parlamenti képviselők számára is ez volt az egyetlen politikai keret, amelyben hangot adtak a rabszolgatörvény botrányosan dolgozóellenes, kizsákmányoló voltának.

Hogy mi a baj rabszolgatörvénnyel, azt mind a mai napig nehéz másfajta politikai keretben értelmezni, még ha a parlamenti képviselőink szájából egyhamar el is tűnt a „tőke”, és helyét más szólamok vették át. De a számtalan útlezáráson résztvevő dolgozó, a sztrájkra készülő szakszervezetisek és diákmozgalmárok mind a mai napig életben tartják ezt a baloldali politikai kritikát, és vele szemben baloldali politikai alternatívákat igyekeznek megfogalmazni.

Ez a rövid helyzetleírás kiválóan mutatja, hogy a civil aktivizmus és a tudástermelés eszközei által a közös öntudattal, közös identitással nem rendelkező alternatív baloldal képessé vált a magyar politikai viták befolyásolására, komolyan hozzájárult az Orbán-rendszer természetének mélyebb megértéséhez, és esélye lehet a vele szemben megépítendő alternatíva megrajzolására.

Ugyanakkor azt is mutatja, hogy ennek a civil aktivizmusos, tudástermelős paradigmának vannak határai. Valódi téttel rendelkező politikai küzdelmeket nem képes megvívni, részben emiatt is tekint most sok baloldali talán túlzott elvárásokkal – mint előretolt csatárokra – a szakszervezetek felé.

Emellett a nyilvánosság keretezésének képessége is kifullad, amikor intézményes politikai szereplők agendájával találja szemben magát. Bármennyire is üresítette ki a magyar parlamentarizmust a Fidesz, a politika diskurzív és ideológiai kereteinek alakításában a hivatásos politikusok jelentős előnyt élveznek, a politika szférája pedig rendelkezik akkora (legalább látszólagos) autonómiával, hogy egy képviselői szóhoz képest egy politikai publicisztika vagy egy civil akció a kanyarban se legyen.

Mindebből pedig egyenesen következik, hogy pártpolitikai láb nélkül bármilyen politikai elképzelés csak egy bizonyos szintig tud erősödni:  be van szorulva egy plafon alá.

Hogy ezt a kritikus pontot az alternatív baloldal elérte-e már, arról érdemes lenne többet beszélni, mert az a benyomásom, hogy igen, ezt a plafont elérte, valamilyen új intézményes konstrukció révén lehet csak képes szintet lépni.

Vagyis: amennyit a jelenlegi formájában nőni tudott, azt megtette, ez a forma (formátlanság?) a további növekedésnek azonban már akadálya.

A politikai nyilvánosság további alakításához, a valódi téttel rendelkező politikai küzdelmek megvívásához most már az is kellene, hogy egy önálló identitással rendelkező, a választók által is beazonosítható politikai entitásként jelenjen meg az alternatív magyar baloldal.

A baloldali értelmezések és víziók iránti társadalmi fogadókézséget, társadalmi igényt már nem kell bizonygatni: létezik. A kérdés már az, hogy létrejön-e egy olyan hiteles politikai cselekvő, amelyhez csatlakozhatnak az emberek.

Végső soron ugyanis ez lenne egy politikai párt létének értelme. Nem az, hogy elinduljon a (borítékolhatóan kudarcos) választásokon, és nem is az, hogy megélhetést biztosítson pár tucat embernek. Ha utóbbi praktikusan egy megkerülhetetlen kérdés is, előbbi – a választásokon való részvétel – meglátásom szerint nem lehet egy új baloldali párt célkitűzése.

Nem is ez lenne a feladata.

Hanem az, hogy medret és irányt, közös célt és közös politikai öntudatot adjon az embereknek, és hogy a hétköznapi politikai küzdelmeik mellé állva – ha kell az eke szarvához, ha kell a hiányzó bölcsőde helyére, ha kell az útlezárás kocsisorába, ha kell a sztrájkalapot gyűjtő kalappal a kezében – súlyt adjon ezeknek a küzdelmeknek, és szolidaritást csatornázzon be hozzájuk.

Az Orbán-rendszernek akkor lesz vége, egy új, jobb és igazságosabb Magyarország akkor fog megszületni, ha lesz hiteles és karakteres, az egyenlőség és a szabadság szétválaszthatatlan értékei mellett elkötelezett baloldala. Érdemes lenne felmérnünk, hol is tartunk most efelé. Végső soron azt az intézményes formát kell megtalálnunk, amellyel leghatékonyabban és kompromisszumoktól mentesen sűrűsödhet a magyar alternatív baloldal, válhat látható és koherens politikai szereplővé. A pártforma erre adhat kézenfekvő, de korántsem egyértelmű vagy kizárólagos választ.