A nemrég elfogadott rabszolgatörvény kapcsán ismét felvetődött a kizsákmányolás problémája. Sokan gondolják úgy, hogy a jelenkori gazdasági berendezkedések szerte a világon túlontúl nagy teret nyitnak a kizsákmányolásnak, annak, hogy a munkaadók jogtalanul kihasználják, és a végletekig kimerítsék a dolgozókat. Az antikapitalista baloldal rendszerint még ennél is tovább megy, és amellett érvel, hogy a bérmunka mint olyan szükségszerűen kizsákmányoló a kapitalista társadalmakban.

De mit jelent pontosan a kizsákmányolás, miért kellene azt problémának tartanunk? A következőkben ezekre a kérdésekre keresek választ.

Először is fontos szem előtt tartanunk, hogy a kizsákmányolás nem egy pusztán leíró fogalom.

Az, hogy egy dolgozót kizsákmányolnak-e, nem csupán attól függ, hogy mennyit és milyen körülmények között dolgozik, hanem attól is, hogy e munkát jogtalanul végeztetik-e el vele; nem csak attól, hogy munkája sok-e, hanem, hogy túlságosan sok-e.

Ahhoz tehát, hogy kizsákmányolásról beszéljünk, nem elégséges pusztán a foglalkoztatással és munkakörülményekkel kapcsolatos gazdasági adatokra ránézni; ezeket az adatokat sajátos szempontok szerint kell értékelnünk, jelesül az igazságosság, a méltányosság, a jogosság fogalmai segítségével. Ezek azonban nem gazdasági, hanem társadalomelméleti, gazdaság- és politikafilozófiai kérdések.

A következőkben ebből az utóbbi elméleti szempontból vizsgálom meg a kizsákmányolás kérdését. Arra keresem a választ, hogy mit jelent pontosan a kizsákmányolás. Azt a kérdést, hogy ez vagy az a konkrét gazdasági berendezkedés vagy intézkedés kizsákmányoló, csak ezután tehetjük fel értelmesen.[1]

A kizsákmányolás köznapi fogalma

Mielőtt belemerülnénk a gazdaság- és politikafilozófia mélységeibe, érdemes néhány köznapi példán keresztül szemügyre venni a kizsákmányolás jelenségét. Bár ezt a fogalmat a hétköznapokban nemigen használjuk, könnyen találhatunk egyszerű, köznapi példát is arra, hogy valaki másokat jogtalan előnyök megszerzése érdekében kihasznál, vagyis kizsákmányol. A politikafilozófiai szakirodalom legelterjedtebb példája a kizsákmányolás, kihasználás hétköznapi eseteire a következő:

Ezt az esetet a legtöbb szerző a kizsákmányolás tipikus esetének tartja. Az ajánlattevő úgy tesz szert bizonyos javakra, előnyökre – egy évnyi ingyen munkára –, hogy kihasználja a kirándulót, visszaél szorult helyzetével. Sokak számára talán nem nehéz felfedezni a párhuzamot a Verem és a gazdasági kizsákmányolás életszerűbb példái között.

Tegyük fel, hogy egy helységben a nem mobilis munkakeresők csak egyetlen egy munkáltatónál – például az egyetlen környékbeli gyárban – kaphatnak munkát. Ekkor e munkáltató hasonló helyzetben van a munkakeresőkkel szemben, mint az ajánlattevő a szerencsétlenül járt kirándulóval szemben.

Ugyan a munkavállalók nem követelhetnek a dolgozóktól ingyenmunkát – tényleges rabszolgamunkát – de a törvényi keretek között felkínálhatnak tetszőlegesen előnytelen feltételeket a munkavállalók számára – például kínzóan sok és későn kifizetett túlórát. És ugyan a munkavállalókat sok esetben nem fenyegeti éh- vagy szomjhalál, ha visszautasítják az ajánlatot, de fenyegetheti nélkülözés, nyomor, társadalmi megbélyegzés és így tovább.

De ahogy korábban említettük, pusztán abból, hogy ezek az ajánlatok kedvezőtlenek, még nem következik, hogy kizsákmányolók is. Ehhez az kell, hogy

ezek az ajánlatok egyúttal méltánytalanok, a munkaadók követelései – még ha törvényileg megengedettek is – jogosulatlanok legyenek.

Mikor állnak fenn ezek a feltételek? A válaszhoz a Verem-eset vizsgálatával közelebb juthatunk.

Először is vegyük észre, hogy a Verem esetben mindkét fél „jól jár” – a kizsákmányoló tranzakcióból mindketten jobban jönnek ki, mint ha arra nem került volna sor. A kiránduló kijut a veremből, elkerüli a keserű véget, az ajánlattevő pedig egy évnyi ingyenmunkát kap. Bármennyi nélkülözéssel is jár lemondani egy évnyi jövedelemről, a kiránduló alighanem még így is jobban jár, mintha szomjanhalt volna a veremben. Ennek ellenére az ajánlatot mégis méltánytalannak tartjuk, továbbra is úgy tűnik, az ajánlattevő jogtalanul kihasználja a kirándulót.

Pusztán az a tény tehát, hogy a munkavállalók jobban járnak a – tetszőlegesen előnytelen feltételek mellett elfogadott – munkával, mint ha munkanélküliek maradnának, még nem jelenti, hogy ne lehetnének kizsákmányolás áldozatai.

Egy ajánlat, egy munkaszerződés lehet kölcsönösen előnyös, mégis kizsákmányoló.

A Verem-eset a kizsákmányolás egy másik tulajdonságára is rávilágít: ebben az esetben mindkét fél önkéntesen – úgy értem: közvetlen kényszertől mentesen – jár el. Az ajánlattevő nem szorít puskát a kiránduló fejéhez. Nyitva áll előtte a lehetőség, hogy elutasítja az ajánlatot, próbára tegye a szerencséjét és úgy döntsön, megvárja a következő arra járót – egyúttal vállalja a kockázatot, hogy nem jön időben senki.

Hasonlóképpen a kizsákmányolt munkavállalók előtt is – elviekben – nyitva állhat a lehetőség, hogy megpróbáljanak máshol munkát találni, és vállalják az irdatlan kockázatot, hogy erőforrások, szociális védőháló híján kísérletük katasztrofális kudarcba fullad, és mind ők, mind a tőlük függő családtagok egyaránt mélyszegénységbe és kilátástalanságba jutnak. Attól még, hogy ez a lehetőség elvileg nyitva áll, még beszélhetünk kizsákmányolásról.

Attól, hogy valaki egy ajánlatot önkéntesen – azaz közvetlen kényszertől mentesen – fogad el, még lehet kizsákmányolás áldozata.

Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből? Egyrészt: a kizsákmányolás nem rablás. Ahhoz, hogy valakit kizsákmányoljanak, nem kell, hogy a kizsákmányolt fél rosszul járjon, a kizsákmányoló tranzakció lehet a számára is (valamelyest) előnyös. Másrészt: a kizsákmányolás nem jelent (közvetlen) kényszert. Úgy is kizsákmányolhatnak valakit, hogy senki nem kényszeríti őt az előnytelen ajánlat elfogadására közvetlenül, senki nem zárja el előtte az alternatív cselekvés útját. Mi teszi akkor a kizsákmányolást?

A kizsákmányolás mint elosztási kérdés

Ahogy láttuk, a kizsákmányolás egyik feltétele, hogy valaki méltánytalan módon tesz szert előnyökre valakivel szemben, vagy igazságtalan módon szerez meg javakat valakitől. Nem fair dolog az ajánlattevő részéről azt követelni a kirándulótól, hogy egy évig ingyen dolgozzon nála vagy vállalja az éhhalál kockázatát. Épp így nem igazságos azt követelni a nem mobilis munkavállalótól, hogy vállalja a törvényileg megengedhető legrosszabb munkakörülményeket – vagy akár ennél is rosszabbakat – vagy ha nem, hát vállalja a mélyszegénység és a kilátástalanság kockázatát.

John Roemer – a kiváló baloldali közgazdász és politikaelméleti gondolkodó – alkotta meg a kizsákmányolás legnagyobb hatású igazságosság-alapú elméletét. Nézete a következő: a javak elosztása egy társadalomban lehet igazságosabb vagy igazságtalanabb. Azt, hogy mely elosztások igazságosak, az igazságosság helyes elmélete jelöli ki. Erre a címre számos különféle elmélet pályázik, amelyeket itt tekintettem át részletesebben. Egyiket sem kell most azonban kiválasztanunk, elég, ha feltételezzük, hogy bizonyos elosztások igazságosabbak másoknál.

Mármost Roemer a következő módon határozza meg a kizsákmányolás fogalmát:

Ha ez igaz, akkor az a helyzet, hogy A-nak több van a zsebében, mint amennyi egy igazságos elosztásban megilletné, és e többletet B kárára szerzi meg. Más szóval: azért van A-nak több mint amennyi megilleti, mert B-nek kevesebb van, mint amennyi őt megilleti.[2]

Vegyük a nem mobilis munkavállalók esetét. Vajon ők Roemer szerint kizsákmányolás áldozatai? Aligha gondolhatjuk, hogy igazságos lehetne a társadalmi javak olyan elosztása, amelyben bizonyos munkavállalók teljesen röghöz kötöttek, ki vannak szolgáltatva, munkanélküliség esetén mélyszegénység, létminimum alatti élet fenyegeti őket. Nem tűnik légből kapottnak az állítás, hogy

sok nem mobilis dolgozó részesedése a társadalom javaiból kisebb, mint amennyi az igazságosság elvei szerint megilletné őket, míg munkáltatóik – akár a német autógyárak, akár a nemzeti tőkésosztály tagjai – többel.

Az is világosnak tűnik, hogy épp e szorult helyzetük miatt fogadják el munkaadóiktól az előnytelen feltételeket. Bármiféle profitra is tesznek szert e munkaadók ennek révén, arra azért tesznek szert, mert a dolgozók nem részesülnek igazságos módon a társadalmi javak elosztásából. Az is elképzelhető továbbá, hogy ha rendelkeznének a javakkal, amelyek megilletnék őket, mobilissé válnának, és új munkahely után néznének, munkaadóik pedig elesnének mindama profittól, amelyre azért tettek szert, mert a munkavállalók – korábbi szorult helyzetük folytán – elfogadták előnytelen munkaajánlataikat. A munkaadók rosszabbul járnának, ha a munkavállalók igazságosan részesednének a társadalom javaiból.

Ha ez igaz, és ha ennek folytán a munkaadók olyan javaktól esnének el, amelyeket eleve igazságtalanul birtokoltak, akkor Roemer definíciója szerint az előnytelen feltételek – például túl sok túlóra – mellett dolgozó, nem mobilis munkavállalók – például akik kizárólag a helyi gyárban tudnak dolgozni – igenis kizsákmányolás áldozatai.

Ha a kizsákmányolás elosztási elmélete igaz, akkor a feladat pusztán a társadalmi javak igazságos elosztása. Ha ez az elosztás megvalósul, és a megfelelő szociálpolitikai intézkedések révén minden dolgozó annyival rendelkezik, amennyi őt igazságosan megilleti, az elosztási elmélet szerint kizsákmányolásra többé nem kerülhet sor.

De van itt egy probléma. A kizsákmányolás elosztási elmélete, ha közelebbről megnézzük, nem igazán alkalmazható a kiinduló példánkra, a Verem esetére. Az ajánlattevő és a kiránduló között ebben a példában egy kizsákmányoló viszony jön létre anélkül, hogy a társadalmi javak előzetes elosztásáról bármit is feltételeztünk volna. Ez arra utal, hogy a kizsákmányolás kérdése elsődlegesen nem egy elosztási kérdés. Akkor hát mi?

A kizsákmányolás mint hatalmi kérdés

A kizsákmányolás problémájának elosztási értelmezése számos akadályba ütközik, amelyek arra indítottak sok társadalom- és politikaelméleti szerzőt, hogy másként adjanak számot a kizsákmányolás fogalmáról. Nicolas Vrousalis, a Leideni Egyetem professzora a kizsákmányolást nem elsősorban elosztási, hanem hatalmi kérdésként tárgyalja. Az ő véleménye szerint az, hogy kizsákmányolásról van-e szó egy adott helyzetben vagy sem, attól függ, hogy megvalósul-e egy úgynevezett uralmi viszony két személy között. Ennek értelmében ő a következő meghatározását adja a kizsákmányolásnak:

Mikor mondhatjuk, hogy két ember között egyenlőtlen hatalmi viszony vagy uralmi viszony áll fenn? E fogalomnak kiterjedt társadalom- és politikaelméleti szakirodalma létezik. Jogosnak tűnik azonban azt állítani, hogy két ember között ilyen viszony áll fenn, ha az, hogy az egyik megtehet-e valamit, hozzáférhet-e bizonyos lehetőségekhez, a másik akaratán, elhatározásán múlik. Ha csak az én engedélyemmel mehetsz ki WC-re, uralkodom fölötted, legalábbis a WC-használat tekintetében.

A Verem-esetben az, hogy a kiránduló kijut-e a veremből, kizárólag az ajánlattevő akaratán, elhatározásán múlik. A kiránduló saját akarata és döntései teljes mértékben mellékesek. Még ha el is fogadja az ajánlatot, az ajánlattevő az utolsó pillanatban akkor is meggondolhatja magát és sorsára hagyhatja őt, ez ellen pedig a kiránduló semmit nem tehet. A kiránduló helyzete ezért kiszolgáltatott, ő maga pedig uralom alatt áll.

A nem mobilis munkavállalók és a munkaadók esetében sem más a helyzet. A munkavállalók csak a munkáltatókon keresztül juthatnak hozzá számtalan olyan lehetőséghez, amelyek a mi társadalmunkban a méltóságteli emberi élet feltételét képezik. A munkanélküliség és nélkülözés rémétől való megszabadulás teljes mértékben a munkáltatók kezében van. Ha ők úgy döntenek, inkább felszámolják ezt a munkahelyet és tovább állnak, a helyieket pedig munkanélküliként és nélkülözőként sorsukra hagyják, utóbbiak ez ellen nem tehetnek semmit.

Az ilyen uralmi viszonyokból az uralkodó személyeknek nem mindig származik jogtalan előnye. Egy tűzoltóparancsnok uralmi viszonyban áll beosztottjaival. Meglehet, a tűzoltóparancsnok jobban is keres, mint a beosztottjai. Erre a többletre azonban nem szükségképpen ennek az uralmi viszonynak a felhasználása révén tesz szert. Nem szükségképpen használja fel beosztottjai alávetettségét arra, hogy tőlük javakat és előnyöket sajtoljon ki. Ha ezzel szemben így tenne, például magasabb pozíciója révén kirúgás terhe mellett arra kényszerítené beosztottjait, hogy jövedelmük egy részét adják át neki „ajándékként”, kizsákmányolná őket.

Ha a kizsákmányolás ezen elemzése helyes, annak fontos következményei vannak. Az elosztási elmélet szerint a kizsákmányolás felszámolásához elégségesek a megfelelő újraelosztási intézkedések. Nincs másra szükség, csupán arra, hogy a társadalom minden tagja igazságosan részesedjen a társadalom javaiból, ehhez pedig megfelelő szociálpolitika segítségével és jóléti újraelosztási intézkedésekkel eljuthatunk.

A hatalomelméleti elemzés azonban ennél radikálisabb követelményt állít elénk:

azokat a hatalmi struktúrákat kell leépíteni, amelyek a munkavállalókat kiszolgáltatottá teszik a munkaadókkal szemben.

A kettő közti elosztásbeli különbségek ennek csupán egyetlen részét képezik. Kétségtelen, hogy a nagy anyagi egyenlőtlenségek az egyének közti uralmi viszonyok egyik alapját, de korántsem egyetlen alapját képezik.

A munkaadók nem csak azért vannak uralmi viszonyban a munkavállalókkal, mert nagyobb mértékben részesednek a társadalom javaiból, hanem azért is, mert nagyobb érdekérvényesítő erővel bírnak, több hozzáféréssel rendelkeznek a politikai döntéshozás intézményeihez, nagyobb szervezettségi szinten és összehangoltabban tudnak cselekedni, mint a reprezentációt és érdekérvényesítő képességet mindinkább nélkülöző, mindinkább kiszolgáltatottá, prekáriussá váló munkásság.

Az uralkodó társadalmi ideológia – a neoliberalizmus ideológiája – a munkaadók vállalkozói szellemét, anyagiakban mért „sikerességét” felértékeli, míg a kiszolgáltatottabb munkavállalókat „sikertelenként” és „érdemtelenként” azonosítja – ennek folytán a munkaadók nagyobb társadalmi koalíciókat képesek mozgósítani érdekérvényesítésük közben; a társadalom szélesebb szegmenseit lehetnek képesek megnyerni a maguk számára.

A kizsákmányolás uralmi elmélete mindezen hatalmi struktúrák leépítését teszi szükségessé a kizsákmányolás felszámolásához. Ehhez nem elégségesek puszta újraelosztási intézkedések, de még mélyreható kulturális változások sem. Ehhez alkalmasint a társadalom gazdasági-hatalmi struktúráinak gyökeres átalakítására van szükség, sőt talán – amint a radikális baloldaliak tartják – magának a termelés módjának és a társadalom alapszerkezetének radikális megváltoztatására is.

Széljegyzet: A rabszolgatörvényről

A rabszolgatörvény elfogadása a 2018-as év legfontosabb hazai eseménye volt. A körülötte kialakult társadalmi vita és ellenállási mozgalmi törekvések alapjaiban látszottak újra rajzolni a magyar politika küzdőterét. Úgy tűnt, végre megnyílik a lehetőség a fennálló illiberális rezsim szociális kritikájára, olyan ügyek mentén, amelyek széles néptömegeket közvetlenül és világos módon érintenek – szemben az alkotmányosság és jogállamiság problémáival, melyek bár minden magyar állampolgár életét érintik, sokak számára megfoghatatlan és elvont problémák maradtak.

Ahhoz azonban, hogy e szociális problémákat megfelelően tudjuk tematizálni, elengedhetetlen, hogy megfelelően megértsük őket. A rabszolgatörvény kapcsán sokan fogalmaztak meg számos különféle kritikát. Egyesek a rabszolgatörvényt alapvetően jóléti problémaként értelmezték – a túl sok túlóra egészségkárosító hatású és csökkenti az életminőséget. Mások alapvetően jogi problémaként kezelték, amellyel kapcsolatban – különösen elfogadása körülményeit illetően – alkotmányos aggályok vetődnek fel. Megint mások a szakszervezetek erejének csökkenésében látták a rabszolgatörvény legnagyobb veszélyét. Ismét mások amellett érveltek, hogy a rabszolgatörvény a munkavállalók jogtudatosságának fejlesztése esetén még előnyös is lehet a számukra.

Úgy vélem azonban, hogy bár e kritikák mind fontos szempontokat érintenek, a lényeget szinte mind elmulasztják megragadni. Ehhez azonban a kizsákmányolás hatalmi elmélete jó kiindulópontot szolgáltat. Eszerint

a legfőbb probléma a rabszolgatörvénnyel az, hogy kizsákmányoló.

Rajta keresztül a munkaadók – különösen a nemzetközi nagytőke és az illiberális rezsim által kinevelt nemzeti tőkésosztály – előnyökre tesznek szert a munkavállalókkal szemben úgy, hogy kihasználják saját hatalmi helyzetüket, jobb hozzáférésüket a politikai döntéshozás intézményeihez és a munkavállalók kiszolgáltatottságát.

A rabszolgatörvény nem elosztási, jóléti, vagy jogi, hanem hatalmi szempontból jelent problémát.

A „gazdasági szereplők kérésére” megalkotott jogszabály újabb példa arra, miként gyakorol el nem számoltatható hatalmat az egymással összefonódott gazdasági és politikai elit az autoriter kapitalizmus félperifériás, illiberális válfajában, amelyben élünk. A „rabszolgatörvény” elnevezés e szempontból találóbb, mint gondolnánk – nem azért, mintha fizetetlen munkát tenne lehetővé, hanem azért, mert a dolgozó emberek és a gazdasági-politikai elit viszonyát az urak és szolgák, a parancsolók és alávetettek viszonyához teszi hasonlatossá.

Ez a megfontolás rámutat továbbá, hogy mennyire elhibázott a „szociális” és „alkotmányos demokratikus” követelések elválasztása, sőt szembeállítása a mostani politikai közbeszédben. Elterjedt gondolat, hogy a kizsákmányolás és a szociális problémák a munkásosztály ügye, míg az alkotmányosság és demokrácia a burzsoáziáé – ahhoz pedig, hogy egyik osztály a másik ügyeit fel tudja vállalni, saját ügyét bizonyos értelemben háttérbe kell, hogy szorítsa, saját érdekei érvényesítéséről le kell, hogy mondjon.

A kizsákmányolás hatalomelméleti elemzése rámutat arra, hogy itt nem két külön ügy létezik – egy jóléti ügy és egy szabadságjogi ügy –, hanem csakis egyetlen egy probléma: a jogtalan hatalom, a zsarnokság, az elnyomás problémája. A kizsákmányolás nem jóléti, hanem hatalmi kérdés, akárcsak a demokráciáé.

A demokrácia és az alkotmányosság lebontása nem más természetű ügyek, mint a kizsákmányolásé: mindkét probléma a szolgaság, az alávetettség, a jogtalan uralom problémája. A demokrácia és az alkotmányosság lebontása épp úgy megfoszt minket attól, hogy saját társadalmi életünk fölött a magunk elhatározása szerint közösen rendelkezzünk, ahogy a rabszolgatörvény foszt meg minket az önrendelkezéstől.

Egyetlen legitim társadalmi küzdelem létezik – ez pedig nem a jólétért vagy a joguralomért folytatott küzdelem, hanem csakis az önrendelkezésért, az idegen uralom alóli felszabadulásért folytatott küzdelem: emancipációs küzdelem.

[1] A kizsákmányolás legnagyobb hatású elmélete természetesen Marxé, azonban ennek áttekintésére itt nincs lehetőség. Ezt majd egy külön cikkben fogom elvégezni.

[2] Roemer és G. A. Cohen ezen fogalmi keretrendszeren belül értelmezték Marx kizsákmányolás-elméletét, amelyben a társadalmi javak igazságtalan elosztása a tőkések és a munkások között valósult volna meg. A tőkések minden termelőeszközzel rendelkeznek, míg a munkások semennyivel sem. Így a tőkések a munkások munkájából befolyó profitra – mely így szükségszerűen nagyobb részesedést biztosít számukra a társadalmi javakból, mint amennyi megilletné őket – azért tehetnek szert, mert a munkások kevesebbel rendelkeznek, mint amennyi megilletné őket. A marxi kizsákmányoláselmélet e klasszikus értelmezését meggyőzően cáfolja azonban William Clare Roberts Marx’s Inferno című könyvének vonatkozó fejezete. A Marx-féle kizsákmányoláselméletet a Kritikai alapozó egy másik cikkében tárgyalom majd részletesen.