Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az igazi huligánok

November közepe óta tart a „sárga mellényesek” mozgalma Franciaország-szerte. Az eredetileg az üzemanyag árának emelése miatt utcára vonuló, elsősorban kisvárosi tünetők hamar általanosabb, igazságossági, a demokratikus intézményrendszerrel és a politikai reprezentációval kapcsolatos követelésekkel léptek elő. A hazai tüntetésekhez hasonlóan a legkülönbözőbb társadalmi csoportokat megszólító, de a szervezeti struktúrát és világos politikai irányt nélkülöző megmozdulások során rendszeresen került sor járásokat megbénító útlezárásokra, hatalmas – gyakran a rendőrökkel való összecsapásba torkolló – demonstrációkra. Daniel Mermet újságíró, az Attac nevű nemzetközi globalizáció-ellenes szervezet társalapítója írását közüljük. 

forrás: Olivier Ortelpa / Wikimedia Commons

December 1-jén, szombaton reggel 10 és este 9 óra között 10 000 gránátot – óránként 900-at, percenként 15-öt, 4 másodpercenként egyet – lőttek ki Párizsban a rossz Sárga mellényesekre.

Sárga mellényesek. Vannak jók és vannak rosszak. A rosszakat úgy hívjuk: vandálok.

De kik is valójában ezek a vandálok? Egyet jól ismerünk. Se maszkot, se kapucnit nem hord. Ő a legerőszakosabb vandál – ő, meg az a kis, zárt világ, amelynek ő a meghatalmazott képviselője.

Franciaország döbbenten áll az erőszak és a vandalizmus e kirobbanása előtt. De mindez semmi a gazdagok által elkövetett erőszakhoz, a gazdagok elnöke által elkövetett erőszakhoz képest.

Nincs kapucnijuk, se úszószemüvegük, se sárga mellényük. Futniuk sem kell, üvölteniük sem. Az általuk elkövetett erőszak nem új keletű – ellenben elfogadott, és olyan természetes, hogy már észre se vesszük. Holott sokkal erősebben rombol, és sokkal régebb óta. Elsősorban ezt az erőszakot tette nyilvánvalóvá a Sárga mellényesek küzdelme.

December 1-jén az összeverődött tömeg az elegáns negyedeket, a bankokat, a Diadalívet, a nagy presztízsű, fényűző pompát, a luxusautókat, az előkelő parfümöket, az elegáns szállodákat vette célba. Rossz irány, nagyon rossz irány – de azért más, mint ha ezredszerre is a Bastille lenne a helyszín, meg a szegény külvárosok, nem? Rossz irány és erőszakos – de ezerszer kevésbé erőszakos, mint a dúsgazdag Foch sugárút urai által elkövetett, nem új keletű erőszak.

1906-ban Jean Jaurès a gazdagok és a szegények által elkövetett erőszakról beszélt a Képviselőházban.

„A munkáltatóknak nincs szükségük erőszakos tettekre, fegyelmezetlen gesztusokra, zajos beszédekre. Elég, ha néhányan zárt ajtók mögött, biztonságban összegyűlnek egy bizalmas igazgatótanácsi ülésen, és erőszak nélkül, fegyelmezetlen gesztusok nélkül, hangjuk felemelése nélkül – úgy, mint a zöld posztós kártyaasztalok körül csevegő diplomaták –, eldöntik, hogy megtagadják az észszerű fizetést a munkásoktól; eldöntik, hogy a tovább tiltakozó munkásokat kirúgják, elüldözik, és észrevétlen, ugyanakkor a többi munkaadó számára jól ismert bélyeggel jelölik meg, így általános munkaadói megtorlás vár rájuk.[…]

Így aztán míg a munkások által elkövetett erőszak mindig látható, mindig körülhatárolható, és mindig könnyen le lehet sújtani rá, a nagyvállalati vezetők, a nagytőkések mélységes és gyilkos felelőssége mintegy homályba burkolózva eltűnik.[1]”

Íme a Macron által elkövetett erőszak, amelyhez annyira hozzászoktunk, hogy normálisnak találjuk, hogy elkerülhetetlennek, természetesnek találjuk.

És hirtelen az erőszakos egyenlőtlenséget leplezik le, ítélik el, ezzel az erőszakkal szállnak harcba… nem a megvilágosodott gondolkodók, nem a tévés talkshow-k műsorvezetői, nem a Youtube-os véleményformálók, hanem a nép.

Igen, így hívják magukat a Sárga mellényesek: mi vagyunk a nép. A francia forradalom tudatalattija beszél? Majd kiderül. De így legalább el tudják kerülni a politikai címkéket: bal, jobb, Marine Le Pen, Mélenchon, Macron, üres szavazat, tartózkodás, tök mindegy. Nem ez a lényeg. Amazok elhitetik velünk, hogy ez a politika, holott ez a választás. A választás nem a politika, hanem az után jön. A Sárga mellényesek a politika visszatérését jelentik, az egyetlen, az alapvető politikáét: mi kell ahhoz, hogy élhessünk. Ez a politika, ilyen egyszerű. Mi kell ahhoz, hogy élhessünk – ezt mindenki érti, ez mindenkinek jár. Joga van hozzá. És amikor nem kapja meg, amikor elveszíti, amikor attól fél, hogy nem fogja megkapni, akkor a helyzet elmérgesedik. Felgyűlik benne, emészti, hosszú időn át, évekig erjed. Aztán egyszer csak, nem tudni, miért, kitör belőle, és már nem lehet visszagyömöszölni. Ez öngyilkossághoz vezet vagy forradalomhoz. Forradalomhoz, amikor egyszerre játszódik le ugyanez ezer, millió emberben, aki egészen addig azt hitte, hogy egyedül ő él így. Nagyon ritka, igen. Egyfajta csoda, ha úgy tetszik.

Velük voltunk szombaton, amikor Párizsban és annyi más helyen hullottak a gránátok. Dillah Teibi Sarthe megyében, a Le Mans felé vezető úton Montabon kereszteződését lezáró Sárga mellényesekkel találkozott. Míg a média igyekszik rátenni a kezét az eseményre, manipulálni, és a végletekig dramatizálva tálalni, addig mi velük vagyunk, Franciaország peremre szorultjaival, akiktől elindult ez a, merjük kimondani, forradalom. Egy forradalom, amely, bizonyosan, meg fogja változtatni a világot, és amely már meg is változtatta őket, egyenként, a saját életüket és a másokkal vállalt szolidaritásukat – egy olyan harcnak köszönhetően, amely pillanatról pillanatra találja fel magát, menet közben, nagy vezető nélkül, nagyfokú szervezettség nélkül – ami azonban nem akadályozza meg abban, hogy nagyon is helyénvaló követeléseket fogalmazzon meg. Ahogy Mark Twain mondta: „Nem tudták, hogy lehetetlen, így hát megvalósították.” Ez a gondolat jól illik rájuk.

Fordította: Piróth Attila
A szöveg eredetilag a la-bas.org portálon jelent meg

Címlapkép: Olivier Ortelpa / Wikimedia Commons
Olvass tovább!