A hetvenes évek Itáliájában előtűntek olyan termékei a tőkés rekonstrukciónak, akik nem kívánták többé passzívan nézni, hogy mi történik velük: áruházi eladók, akiknek végleg az arcukra fagyott a kötelező mosoly, tanárok, akik nem találják meg önmagukat a szellemi proletárok szerepében, képzett technikusok, akik miután nagy áldozatokat hoztak a képzésükért, unalmas, lélekölő munkakörökben vegetálnak, fiatal munkások, akik igen gyorsan rájönnek, hogy életvitelük és vágyaik összeegyeztethetetlenek a gyári munkával.

Bizonyos szempontból megváltozott az események iránya is: nem a diákok mentek a gyárakba, hogy osztályharcot tanuljanak a munkásoktól, hanem a munkások léptek ki a városokba, hogy részt vegyenek, immár a termelésen kívül az ellenállás milliónyi formájában.

A munkásosztálytól vissza a diffúz proletariátusba, hiszen semmi sem írta (és persze írja elő), hogy utóbbi mindig a munkásosztály történelmi-kulturális alakját veszi fel, ahogy a XIX. század végétől a XX. század hetvenes évekig történt. Ahogy a mai ultrabaloldalon mondani szokás: „Ma már világosan látszik: a munkásosztály csak a proletariátus – a tiszta tagadás osztálya – ideiglenes állomásozási helye volt. A proletariátus vagy kommunista, vagy nem létezik.”

Hát a hetvenes évek második felének Olaszországáról annyit biztosan állíthatunk: a proletariátus létezett.

Orgasmo della mente

Ahogy a tőkés rendszer egyre totálisabbá vált, az élet egyre több területét hódította meg, amikor a kapitalizmus már nemcsak a termelést határozta meg, hanem a mindennapokat is, úgy vált egyre egyértelműbbé magában a gyakorlatban, hogy a rendszernek való ellenállás már nem lehetséges kizárólag az üzemekben.

Magát a gyárat is egy ellenséges környezet veszi körül: a város. Az Autonomia operaianak, a Munkás Autonómia mozgalmának ez volt a teoretikus és gyakorlati kulcskérdése: hogyan lehetséges hatékony támadást indítani ezen ellenséges környezet ellen? A gyakorlatban és persze teoretikusan is: hogyan lehet a munkás- és városi harcoknak politikai és intellektuális kifutást találni?

A gyakorlati válasz erre a kor szótárában az „autonómia”, azaz milliónyi kis, egyre szaporodó ellenállási góc, módszer, csoport, az „autonómia területei” (area dell’Autonomia). Ebben már a munkásosztálynak mint szociológiai csoportnak semmilyen kitüntetett szerepe sincsen, a proletariátus nem más immár, mint szubverzív életformák kollektív megélése, a harcos élcsapat, amely proletár, de nem a termelésben betöltött hely, hanem az életformája alapján.

„Visszafoglalni a várost azt jelenti, hogy újra megtaláljuk a proletariátus egységét, nem csupán a tőkés termeléssel szemben, hanem a kollektív erő értelmében, amely célul tűzi ki a szükségletektől megszabadult, egészséges, a boldogsághoz vezető kommunista társadalmi életet, amely szemben áll az élettől elszakadt ökonomista koncepcióval, amely szerint az osztályharc vagy a politika elszakított a mindennapi élettől, noha a tömegek legalább annyi fontosságot, ha nem többet tulajdonítanak az életüknek, mint a munkájuknak”. (Lotta Continua, 1975)

A korszakban mindenki számára egyértelmű volt, hogy a program és a gyakorlat (mely itt egy és ugyanaz) koherenciája nem lehetséges anélkül, hogy legalábbis végiggondolnák a politikai erőszak, az államhatalommal szemben álló ellentársadalom megvédésnek és offenzív kiszélesítésének kérdését. Ez nem csak elméleti probléma volt természetesen: az erőszak egyre terjedt, bizonyos tevékenységek (foglalások, a különböző kisajátítások, „a politikai ár” stb.) révén az illegális akciók mind szélesebb körűvé váltak – mindenki tudta, hogy háború van: opportunizmus lett volna ezt figyelmen kívül hagyni.

A nagy kérdés az volt, hogy mindez megmarad a mozgalom keretein belül, vagy erre specializálódott szervezetek terepe lesz-e, ennek minden következményével. Nem az erőszak igenlése vagy visszautasítása volt a döntő (szinte senki sem „vetette el az erőszakot”), nem is az alkalmazott akciók természete (gyakran egy összecsapás a rendőrséggel erőszakosabb volt, mint mondjuk a Brigate Rosse, a Vörös Brigádok első akciói), hanem hogy ez az erőszak a mozgalomtól elkülönült, specializált, a tagjaitól teljes illegalitást követelő szervezetben zajlik-e (mint éppen a Moretti-féle Brigate kis sejtjei), vagy megmaradt a mozgalom integráns részének. A kettő között ég és föld volt a különbség – erről később lesz még szó.

A munkásosztály helyett a „marginálisok” vagy a „fiatal proletariátus”; a Munkás Autonómia (Autonomia operaia) helyett immár a jelző nélküli diffúz Autonómia (vagy még inkább a kisbetűs autonómiák milliárdjai); a termelés helyett magában a városban „vörös bázisok” létrehozatala; a szociális követelések helyett a „,kommunizmus újrafeltalálása a mindennapokban”, a legkülönbözőbb szubverzív életformákban, amelyek keresztbe-kasul (vö. „transversalité”, az Autonomia „Guattari és Deleuze a gyakorlatban”) hasítják a társadalmat; a tőkés rendszer által kiosztott szubjektivitások helyett a kommunista életmódok megélése a gyakorlatban. És mindez valahogyan szervezett formában, ráadásul rendszerellenes, offenzív tartalommal (kisajátítások, foglalások, szabotázsok, viták, saját bölcsődék, óvodák, közösségi házak, rádiók, az információ gerillái, egy új nyelv, koncertek, bulik, orgiák, „orgasmo della mente”…). A „szükségletek követelése” (azaz a bérharc) helyett a vágyak kielégítése, mindig szigorúan a gyakorlatra alapozva… hát igen.

Végül is az Autonomia nem volt más, mint egy-egy ilyen „szabad terület” (area) immár a nagyvárosban, főleg az utcákon és a tereken, ahol a cél a metropolisz tőkés rendszer által rajzolt topográfiájának szétverése: a város visszahódítása. Az autonómia területei, ahol a társadalom legkülönbözőbb tagjai nemcsak magát a tőkét pusztítják el, hanem vele együtt azt is, amit a tőke csinált belőlük… Az autonómia politikai szervezte („pártja”) sem más, mint „egy olyan életforma, amely egybeesik saját politikai formájával”.

Az operaio sociale

Az új helyzet teoretikus leírása a többek között Toni Negri által létrehozott Potere operaio (PotOp, Munkás hatalom) csoport környékéről indult ki, kezdetben igen klasszikus módon: nem tűnt többé olyan bizonyosnak, hogy mindig a gyári munkások lesznek a lázadás élcsapata, maguk az üzemi mozgalmak pedig defenzív jellegűnek ítéltettek – minderre a válasz kezdetben a leninizmus, és a párt mint élcsapat ismert szervezeti megoldása volt. Egy lépéssel tovább lépve a PotOp kiszélesíteni kívánta az operaio massa (tömegmunkás) kategóriáját a munkanélküliekkel (már a tőkés rekonstrukció idején járunk): a tőkés rendszer átalakulásával az osztálykompozíció szerkezete változott meg, a tömegmunkás nem feltétlenül a gyári, fizikai munkát végző proletár.

Egyébként a PotOp találmánya volt a „mindenkinek járó alapbér” is, persze kissé más indoklással, mint manapság: a cél a munka és a bér elválasztása volt egymástól, azaz a proletárok szükségleteinek kielégítése a tőke logikáján kívül, és perspektivikusan: annak ellenében. Ma már, a későbbi fejleményeket ismerve nagy előrelátásukról tanúskodik a tény, hogy a legfontosabb kérdésnek a munkások és a munkanélküliek közti egység biztosítását tartották akkoriban.

Végül éppen ez, a proletariátus politikai egységének a keresése vezette Toni Negrit a kérdés komolyabb végiggondolásához, melyből a kor elméleti alapvetése („a termelés logikájának kikerülése a gyárakból és totálissá válása”), a Grundrisse tőkés termelés „tendenciájáról” szóló gondolatai, és az operaismo tradíciói („osztálykompozíció” mint – az immár totálissá váló – termelési feltételek és az osztály politikai aktivitásának egymáshoz kötése) révén megszületett az operaio sociale kategóriája. Maga a kategória az operaismo nagy non-konformistájának, Romano Alquatinak volt a találmánya, aki lényegében a szellemi munka fokozódó proletarizálódásának és tömegesedésének az eredményét írta le – Negri azonban ennél jóval tovább megy.

Számára a tőkés rendszer „tendenciája” a korban a munka tőkének való teljes (reális) alávetése, amely meg is fosztja a munkát minden kreativitástól, örömforrástól a munkások számára, akik ezáltal meg is szabadulnak a munkavégzéshez való bármely érzelmi kötődéstől. Ez hozza létre a tömegmunkás alakját, amelynek a harcai, és sok tekintetben ezeknek a harcoknak a sikere (magasabb bérek, a munkaidő csökkenése, gyengébb gyári fegyelem stb.), válságba taszították az ún. tervező államot (l. Crisi dello Stato-piano, 1972). Az utóbbi erre a válságra a tőkés rendszer restrukturálásával válaszolt, melynek a fő célpontja éppen a tömegmunkás alakjában testet öltő osztálykompozíció szétzúzása volt.

A tőkés fejlődés tendenciája lerombolta ugyan a tömegmunkást (és ellenállási potenciáljának jó részét: a gyári munkás konzervatívvá vált, harcai érdekvédelemmé), de az absztrakt munka egész társadalomra való kiterjedése csak növelte az ellenállás erejét. A munkásosztály ugyan válságba került, de a proletariátus szétterjedt az egész társadalomban (az operaismo klasszikus tétele volt, hogy a munka absztrakciója és társadalmiasulása párhuzamban jár egymással) – a tőkés rendszer diffúzzá váló struktúrája diffúzzá teszi az ellenállást is, de nem szünteti meg, inkább kiterjeszti a társadalom teljes szövetére. Ez a jelenség a tőkés rekonstrukcióval, a bérmunka viszony általánossá válásával kiterjed az egész társadalomra, egy új szereplőt hoz létre: ez az operaio sociale, az egész társadalomra kiterjedő gyár („fabbrica sociale”) proletárja.

Most először fordult elő, hogy a tőke rekonstrukciója nem elsöpörte az ellenállást (mint az ipari proletariátus létrejöttével az artisanat, a „kézművesek” anarcho-szindikalizmusát, vagy a fordizmussal a klasszikus szakmunkások szocializmusát), hanem megerősítette, mert nem megosztotta az osztályt, hanem egységesítette. Negri számára erre a bizonyíték éppen az osztályharc kiszélesedése (a gyárakból a városokba) és folyamatos, megállíthatatlan radikalizálódása: az operaio sociale számára a tőkés viszonyok egyszerűen irreálisak – a hetvenesek évek Olaszországának lázadó mozgalmai azt mutatták meg, hogy az osztályharc fő terepét a proletárok támadása jelenti a társadalmi gazdagság tőkés felhalmozási modelljével szemben (l. Partito operaio contro il lavoro, 1974).

Ez a kisajátítások, foglalások és persze a bérmunka visszautasításának az igazi értelme, a kreativitás a proletariátus újratermelődésének szolgálatába állt, az antagonizmus a tőke logikája és az új osztály között csak élesedhet: az osztály politikai rekompozíciója csak és kizárólag magában az osztályharcban jöhet létre.

A harc terepe a város, a mindennapi élet, de a fő ellenséggé maga az államhatalom vált, amely immár nem más, mint a „kollektív tőkés irányító szerve”. A jóléti állam (a tervező állam: stato-piano) bukása azt hozta magával, hogy immár az állam csak a tőke eszköze (mint mások munkája felett való rendelkezés), az értéktöbblet politikai kisajátításának aktora. Az automatizálás ebben a logikában hasonló szerepet játszik mint egy korszakkal ezelőtt a fordizmus/taylorizmus – minden korszaknak megvan a maga antagonizmusa: a II. Internacionálé korában ez a termelés kollektív volta és a kapitalista magántulajdon, a III. Internacionálé alapítása és a hatvanas évek között a tömegmunkás és a tervező állam között feszült.

A hetvenes évek közepén az új munkásszubjektum és a „kommunizmus akarása”, illetve az egész társadalomra kiterjedő üzem-forma és ennek tőkés logikával való irányítása áll szemben antagonisztikusan egymással. Az állam maga a tőke (a tőkés termelés politikai fenntartója, hiszen a dolog már irracionális: az érték többé nem mér semmit, maga az élőmunka elveszti a jelentőségét az árutermelés társadalmi mechanizmusában ^[1]), az értéktörvény egyszerűen a munkásosztály feletti parancsolási jog, politikai hatalom: nincs olyan osztályharc, amely ne közvetlenül az állam ellen irányulna, az antagonizmus a termelési viszonyok és a termelőerők között az állam és a társadalmiasult termelés új proletár erői közti ellentét (l. Proletari e Stato, 1976).

A „Stato-impresa” (a válságállam) nem véletlenül olyan erőszakos az új proletariátussal szemben: erőszakos, mert irracionális, többé semmiféle „progresszív elem” sem található meg fennállásában, csupán a csereérték uralmának kétségbeesett fenntartásáról van szó olyan társadalmi viszonyok között, ahol erre semmiféle szükség sem lenne. A dolog persze nem veszélytelen, ahogy Negri írja: „A forradalom ellen mindig találtak egy Kornyilovot – és nem mondhatnánk, hogy mindig legyőzték”.

Magához a profithoz való viszony, azaz annak lehetősége, hogy a tervező állam jobban elossza a megtermelt hasznot, megszűnt relevánsnak lenni a tömegmunkás harcaival és a rá adott tőkés reakcióval – ma a harc a legtisztábban politikai: a harc az állam mint a termelés tőkés irányításának politikai formája ellen zajlik. Amikor a munka tőkés értéktermelésnek való alávetése teljessé válik és az élőmunka egyre társadalmiasultabb, akkor az átmenet a tömegmunkás alakjától az operaio socialeig a szükségletek egy új horizontját ^[2] is jelenti. Bérharc helyett immár „auto-valorizzazione”, azaz a proletariátus olyan értékteremtése, amely a tőkés rendszer logikáján kívül történik meg. Vagy ahogy Nanni Balestrini nagy könyvében („Gli Invisibili”, ez az alapregény a korszakhoz) írta: „közvetlen használati értéket adni mindannak, amelynek ma csak csereértéke van”.

A proletariátus új politikai kompozíciója jött létre: ebben a totális alávetettségben és a szükségletek új formájában születik a politikai lázadás, amely egyedül biztosít egységet az új proletariátus, a fiatal marginálisok, az operaio sociale, vagy nevezzük bárhogy alakjának. A csereértékkel szemben fellép a kreativitás, a tőkés béklyótól megszabadult munka, mint a felszabadulás eszköze, a szükségletek diktatúráját felváltja a harc, ahol a proletariátus, az élő munka hordozója kisajátítja a termelőerőket.

Minőségi ugrás tehát mindez a tömegmunkás harcaihoz képest: itt az „osztálytudat” kérdése tulajdonképpen fel sem merül, a tudat-kérdése tulajdonképpen a gyakorlati aktivitásnak valamiféle absztrakciója csupán, itt nincs „közvetítés”: a kommunizmus itt és most van – nem holnap. A szubjektumról és a forradalomról szóló teória lényegében állandóan változik, a forradalmi szubjektummal együtt alakul – míg az operaismo egy már létrejött formát vizsgált (a tömegmunkást), itt az operaio sociale létének egyetlen bizonyítéka tulajdonképpen az antagonisztikus harc, amelyet a tőkével (az állammal) szemben folytat. Negri operaio sociale-ja lényegében az operaio masse kaptafájára jött létre, egy másik korszakban: teoretikus vonzerejét a dolognak alig lehetett tagadni, de komoly gondot okozott, hogy meg volt fosztva utóbbi legfontosabb karakterjegyétől, attól a szoros kapcsolattól, amely fennállt a kizsákmányolás technikai feltételei és az osztály politikai cselekvése között (ez volt a composizione di classe).

Végeredményében az operaio sociale teoretikus létére is persze csak maga a társadalmi gyakorlat lehet bizonyíték – amikor ez a bizonyíték létezik. Az operaio sociale lényegében egy karakterjeggyel rendelkezett: ő volt az absztrakt munka „megtestesítője”. Ha az „absztrakt munka” többé már nem értendő másként mint puszta politikai hatalomként, „parancsolóként” a munkások felett, akkor az osztály politikai kompozíciója könnyen egyenlővé válhat az államnak/tőkének való erőszakos ellenállás gyakorlatával. Mindez veszélyesen közel vitte a teóriát a „megvaduló” Brigate Rosse-hoz (noha Negri minden gyakorlati, kulturális, intellektuális, szempontból távolt állt tőlük) – és egyre távolabb a klasszikus munkásosztálytól.

Mindkettőért súlyos árat kellett fizetni.

Le due società

Mint láthatjuk ez a kor valóban más volt, tényleg mintha ezer éve lett volna – míg ma a tőkés struktúraváltásra, a neoliberalizmusra a válasz a „munkahelyek megvédése akár a bérek csökkentése révén is”, addig a korban a reakció a kisajátítások és a munkaidő minimum drasztikus csökkentése voltak… Legalábbis az Autonomia mozgalmát illetően. És ez a „legalábbis” tragikus következményekkel járt.

Hiszen noha 1976 környékén a klasszikus munkásharcok is felélednek, de ezek már vereségre ítéltettek. Egyrészt magának a tőkés rendszernek tendenciái miatt ezek a konzervatív küzdelmek nem diadalmaskodhattak többé, másrészt a PCI és szakszervezete, a CGIL immár egyértelműen a „szükséges áldozatok”, a megszorítások politikája mellé állt, maga is részt vett a sztrájkolók elleni hadjáratokban, elbocsájtásuk kikényszerítésében, a „passzív sztrájk” (a munkahelyről való gyakori hiányzások) elleni harcban és így tovább. A kor emblematikussá vált küzdelme, a lombardiai Inocenti gyár munkásaink harcai jól mutatták egy korszak végét: a British Leyland tulajdonában levő cég a sztrájkok letörésére kitűnően használta fel a termelés decentralizációját és racionalizációját, miközben a CGIL és a PCI helyi szervezetei közvetlenül is részt vettek a legintranzigensebb munkások elbocsájtásában.

Az operaio sociale mint kategória annyiban illúziónak bizonyult, hogy szó sem volt arról, hogy az absztrakt munka társadalmiasulása egyszerűen egységesítené a harcokat, és sohasem látott politikai potenciállal szerelné fel a proletariátust. Az operaismo klasszikusabb teoretikusai (mint elsősorban Sergio Bologna és nagy könyve: La Tribù delle talpe, 1978.) alighanem joggal hívták fel a figyelmet arra, hogy valóban igaz lehet, hogy a munkásosztály politikai kompozíciója megváltozott az üzemekben, de semmiképpen sem abban az irányban, ahogy Negri feltételezte.

A harc az üzemekben belül a jobboldali és a baloldali munkaosztály között zajlott immár, ahol a reformisták éppen visszaszerezték a gyárakon belüli hegemóniát, és megszabadultak a baloldali munkások jó részétől. Nem egy új korszak hajnalán vagyunk, de nem is a tömegmunkás valamiféle új politikai képletének születésénél: hanem a reformizmus győzelménél, súlyos hiba volt lebecsülni a PCI és a CGIL befolyását a munkásosztály jó részére. Figyelmeztető jelekből volt szép számmal: a római CAO (Comitati autonomi operai, munkástanácsok) rácsapta az ajtót a Rosso (az Autonomia egyik lapja) csapatára, hogy „azok nem törődnek a termelésben folyó munkásharcokkal, csak a reprodukcióra fordítják a figyelmüket”. Adriano Sofri, a Lotta egyik vezetője pedig „elárultátok a munkásosztályt!” felkiáltással dörgött a volt PotOp-os elvtársak felé.

Ez nyilván túlzás volt, de azért nem teljesen. És mindebben alapvető szerepet játszott a PCI taktikája, melynek elméleti alapvetését az operaismo első generációjának egyik nagy alakja, Alberto Asor Rosa végezte el. A ”kettős társadalom” (Le due società, 1977) teóriája egy olyan új modern társadalmat írt le, ahol a legfontosabb törésvonal nem a munka és a tőke között áll fenn, hanem a „garantáltak” (kis egyszerűsítéssel: az állandó munkahellyel bírók) és a „nem-garantáltak”, a prekariátus között. A PCI számára az operaio sociale a válság terméke, a munkásosztály hanyatlásáé, sorsa az izoláció, a marginalizáció, a társadalmi gettó-lét. Az emarginatit nem lehetett egyszerűen „diáklázadókként”, „munkakerülő hippikként” leírni, hiszen Olaszországban ez egy igazi tömegjelenség volt – nem lehetett nem észrevenni, hogy ez egy társadalmi réteg.

Ez azért nagyban különbözött a jó öreg „pasolinizmustól” (melynek egyébként éppen Astor Rosa volt a nagy kritikusa a hatvanas évek elején), amely ma is(mét) hódít a baloldalon („a burzsoá, papafiacskája diákok és a melós rendőrfiúk összecsapásában mi a rendőrök oldalán állunk”). Ez az elmélet elismeri, hogy a „marginálisok”, a második társadalom tagjai is „prolik”, csak éppen mindösszesen „válságtünetnek” látja őket, céljaikkal nem ért egyet, hiszen az államot nem lerombolni kell, hanem átalakítani, azaz a „szélsőségesek” tévednek: a demokratikus és szociális átalakulás továbbra is lehetséges. Másrészről ezek a marginálisok valójában antikommunisták: szemben a 68-asokkal már nem csak a munkásmozgalom hivatalos, ortodox szervezeteit támadják, hanem azok tagjait is.

Ez mérsékelten volt igaz, de az új, „jobboldali”, a tőkés kereteket elfogadó, defenzív munkásmozgalom bizony nem csak a PCI teoretikusai fejében létezett. (Egyébiránt innen indul, és ezért a „nyugati kommunista pártok lassú hanyatlása” nevű jelenség, természetesen nem a Szovjetunió bukásától, ahogy a „politológusok” szeretik mesélni.) A „kettős társadalom” olyan politikai, kulturális, egzisztenciális ellentéteket rejtett magában, melyek összecsapása igen kemény harcnak bizonyult: immár sok tekintetben a klasszikus munkásosztály és az Autonomia között is.

Közben mindkét fél: az állam és az Autonomia is rohant az elkerülhetetlen összeütközés felé. Az állam számára az egyetlen megoldás a represszió maradt (amelyet immár a PCI és a történelmi kompromisszum (compromesso storico) áldásával és részvételével folytathattak), az Autonomia logikájából pedig aligha következhetett más, mint, ha nem is a frontális összeütközés, de az erőszak intenzitásának lassú de biztos növekedése (ahol már egyre kevésbé számíthattak a klasszikus munkásosztály segítségére).

Ez az összecsapás volt „1977”, a vörös jacquerie, az utolsó kommunista forradalom tündöklése és bukása.

---

Az Autonomia Operaia tüntetése Rómában, 1977-ben. Forrás: Facebook.