Sárosdi Lilla kiállásával indult tavaly októberben a hazai #metoo. Ami ezután történt, az nem a személye, hanem a magyar társadalomba ágyazott színházi világ reakciói miatt érdekes – egyet előre léptünk: a Független Előadó-művészeti Szövetség élén egy elkötelezett elnökkel, szakmai együttműködéssel és alaposan előkészített munkával kialakított egy programot , ami információkat és segítséget kínál – a gyakorlat fogja eldönteni, mire lesz ez jó). 

Kettőt pedig hátra: ezzel összefüggésben több szerző is leírta, hogy

Magyarországon úgy tett szert növekvő népszerűségre az antifeminizmus, hogy a feminizmus még tüsszenteni sem tudott.

És mert Kricsfalusi Beatrixnél jobban biztos nem tudom elmondani, mi történt a szakmában tavaly óta, inkább igyekszem kiegészíteni azt, a közegről szólva.

Bár tényleg nem a színésznő személye érdekes ebben a sztoriban, azonban az szembeötlő, hogy a Krétakör egykori tagja a korszak lehetőségeihez remekül igazodó színházi világ nagyobb felétől eltérően alakította a pályáját ebben a szép országban, ahol pedig becsülik a szakmai tudást. Sárosdi már nagy színésznő volt, amikor társadalmi problémákkal elevenen foglalkozó előadások mellett alkotótársaival fórumszínházazott Borsodban ahelyett, hogy belvárosi művészszínházban csillogtatta volna a tehetségét – így az utolsó munkái egyike is a Sajátszínház elnevezésű részvételi művészeti projekt volt.

A színésznő nem félt nyilvánosan sem élesen kritikusan beszélni politikai vezetőkről akkor, amikor a magukat ellenzékinek mondó művészek már vették a nagy levegőt, amivel alámerültek, hogy kibekkeljenek. Ezt az alámerülést egyébként a színházi elitnek sikerült is mintává tennie – úgyhogy manapság faktum: aki nem nézi intelligensen hallgatva a cipője órát, mert képtelen felfogni, hogy végzetes hiba megharagítani az apanázst osztó urakat, az minimum felelőtlen és ostoba.

Egyebek mellett ennek folyománya, hogy a kőszínházakban egy-egy nyeretlen pályakezdőt leszámítva ugyanazok a rendezők kapnak lehetőséget évtizedek óta, akiknek invenciózus tanítványai, ha éppen nem kezdtek el a totális létbizonytalanságban függetlenként dolgozni, akkor időközben szélnek eredtek, mert hely vagy esély nem jutott nekik, lévén mestereik a saját lehetőségeikre minden másnál érzékenyebbek.

Nagyon persze senki sem problémázik ezen: szinte kizárólag rendszerigazolással lehet boldogulni, a szakmaiak többségében immár alig van önreflexió és társadalmiként értelmezhető tudatosság. Pótcselekvéseket látunk, mímeléseket, és émelyítő önfelmentéseket – ellenzéki művészszínházakat a belvárosban közpénzből.

A magyar színház néhány kivételtől eltekintve ósdin polgári és konzervatív, ekként uszkve száz évvel ezelőtti társadalmi szerepekkel dolgozik nemcsak esztétikájában, de struktúrájában is, és sokkal kevésbé politikus, mint amit manapság elvárhatnánk még a hivatásos művészektől is. Mintha nem vennék észre, mintha nem értenék, hogy az óvatoskodás, a finomkodás mennyire kínosan gyáva és destruktív.

Számos előadás által csodálhatjuk meg a kognitív disszonanciát, amellyel olyan művészek tárnak alapvető morális problémákat vizsgáló drámákat a közönség elé, akik gátlástalanok és amorálisak.

Hogy Marton László Tartuffe-öt rendez nemsokára, az egész szakma végtelenül arrogáns gesztusa, amivel még megtapossa a szakmailag kicsinált áldozatot, és felkínálja a többszörös szexuális bántalmazónak a megdicsőülést.

Persze, ha azt nézzük, hogy csak a rendszerváltás óta hányszor váltak szimbolikusan és valóságosan is a társadalmi viszonyokból következő módon áldozattá nők, akkor nincs is min csodálkozni: ismerjük Geréb Ágnes és Sándor Mária elképesztő történetét, és évről évre tudjuk, hány nőt gyilkolt meg a partnere, továbbá az is köztudott, ha minden létező fórumon ugranak is a nőgyűlölő kommentárok, hogy rettenetesen magas a bántalmazott nők aránya. 

A rendezői színház teljhatalmát a világ számos helyén már érvényesebb, kortársi formák árnyalják, sőt, bontják meg – nálunk azonban a részvételi formákat a szakmai mellőzöttségből újabban kimozdulni látszó, néhány, évtizedek óta makacsul dolgozó társulat képviseli, de a kőszínháziakhoz képest lényegesen kisebb az ázsiója a gyerekszínházi és bábjátékos szakmának, a bátrabban kockáztató függetleneknek illetve a színházba hajló kortárs táncnak is.

Ezek a csoportok egyébként az establishmenthez képest lényegesen kevesebb költségvetésből és jellemzően demokratikusabban működnek, amivel összefüggően náluk a nők jelenléte is meghatározóbb – elég csak összehasonlítani, milyen a fent soroltakban, és milyen a hagyományos színházi társulatokban a nemek eloszlása az igazgatói és rendezői pozíciókban.

Minderre, felteszem, napi szinten rámutat a gyakorlat, amiről mélyrehatóan nyilván nem tudhatok. Az alapstruktúrára utaló gesztusok azonban számos nyilvános helyzetekben árulkodnak, így például alig van színész, aki a munkájáról beszélve nem az alázatról vall, ami praktikusan mindenekelőtt a rendezői szándékhoz viszonyul (a rendezők közt még mindig alig akad néhány nő, bár újabban több nőt vettek fel rendezőszakra, úgyhogy ez az aránytalanság remélhetően változni fog).

Az ember szomorúan hallgatja a színészeket, hogy azokat a rendezőket emlegetik különösen nagy beccsel, akik a próbaidőszak alatt aprófát csináltak belőlük, majd az előadás tüzétől boldogok lettek.

Egyre kevésbé tudom elképzelni, hogyan működhetnek közösségként a társulatok – talán a kollegiális barátságok segíthetnek kibírni ezeket a megszenvedett, ám vágyott állapotokat. Az efféle mágia – hogy a különleges teljesítményt jól kimunkált zsarnoki manipulációval, sőt esetenként fizikai bántalmazással szokás elérni – nemtől függetlenül is jelen van a színházban. Ha pedig hozzátesszük ehhez a színésznők hagyományként öröklődő helyzetét, amely szerint köztudottan kevesebb, kisebb, szimplább és gyakran áldozati szerepet játszanak egy történetben, a közönség igazán remek mintát kap.

És persze vannak esetek, amikor a hatalmi struktúra egészen fényesen láthatóvá válik. Ungvári Zrínyi Ildikó ugyan egy léptékkel nagyobb térségről beszél, benne vagyunk, pláne, hogy a Játéktérben körüljárt előadást a Pécsi Országos Színházi Találkozón akkora szakmai siker övezte, hogy még díjat is kapott – ami a szakma egyértelmű üzenete is arról, mit gondol a színészről. Az írás idéz a színészeket gyakran durván bántalmazó Andrij Zsoldak egy nyilatkozatából (tényleg nem Marton Lászlóról jutott eszembe):

„A rendező pénisz, hatalom, a megtermékenyítés és a tűz istene, ahogy a görögök és rómaiak mondták. Spermájával, erejével és szenvedélyével be kell hatolnia a színész-vaginába, le kell győznie, hogy aztán egyesüljön vele.”

És a fél szakma magán kívül volt ennek az esztétikájáról – mert naná, hogy az esztétikájában is meghatározóan jelen van a fenti „gondolatmenet”.

Ugyanakkor lássunk világosan: bármilyen konkrét esetről van szó, nem kizárólag a struktúra a felelős, hanem a hatalmi helyzetével visszaélő ember.

Persze igen tudatosnak és etikusnak kell lennie annak, akinek megvan a lehetősége, hogy egyéni előnyökhöz jusson a hatalma által, hogy ne engedjen meg magának semmit (de semmit!) a számára kiszolgáltatott helyzetben levők rovására.

Nagyobb mennyiségű előadás nézésével a szem megtanulja látni, hogy az adott előadóművésznek mekkora integritása van – a messziről jött előadások némelyike mellett néhány hazai független formáció is viszonypont ehhez. Szerencsére van magyar rendező, aki nemcsak mondja, hogy

„Nekem fontos, hogy ne szenvedjenek a színészek, hogy ne legyenek olyasmibe belenyomva, ami nem a sajátjuk, mint ahogy szerintem sokszor ez történik a színházban.”,

hanem ez tisztán látszik a munkáin is – lám, mindez csak szándék kérdése.

Tavaly október óta tehát egy tényleges és konkrét válasza született a szakmának: a fent már említett, függetlenek által elindított panaszbejelentő.

Ezen kívül minden mehet tovább, a magyar színház átvészelte a csúnya #metoo-t.