Kényszermunkáért lakhatás a kormány legújabb válasza a hajléktalanság problémájára

A hajléktalanság és a lakhatási szegénység problémáját a kormány egészen eddig leginkább az érintettek láthatatlanná tételével, büntetésével igyekezett „megoldani”, miközben lakáspolitikájában következetesen a tehetősebb családokat részesítette előnyben. Most a HVG birtokába került Pintér Sándor belügyminiszter és Kásler Miklós EMMI miniszter által közösen jegyzett előterjesztése, ami a hajléktalan emberek munkaerőpiacra történő visszavezetését célozza meg.

Az előterjesztés a kormány már megszokott „segély helyett munka” megközelítését alkalmazza:

a hajléktalan emberek „fokozatos visszavezetését” a társadalomba úgy oldaná meg, hogy „célzott közfoglalkoztatási programokat” indítana számukra.

A tervezetben még nincsen lefektetve, hogy pontosan hogyan és mennyi pénzből működnének ezek a programok, de az kiderül, hogy a „2019-es speciális közmunkaprogramok indításához szükséges források rendelkezésre állnak” – írja a HVG.

A közmunkaprogramokban csak azok vehetnének részt, akik „mind egészségügyi, mind mentális-szociális állapotukat tekintve rehabilitálhatóak”, vagy akik nemrég veszítették csak el a lakhatásukat, és így még „nem alkalmazkodtak a hajléktalan létformához”.

Az, hogy pontosan milyen állapot üti meg a „rehabilitálhatóság” szintjét nem derül ki, de például azt a kritériumot teljesíteni kell, hogy ne csak időnként, hanem állandóan használják a jelöltek az ellátórendszert, azaz mindig szálláson éjszakázzanak. Ahogy azt a hajléktalanságot büntető törvény bevezetése óta számos érintettől hallhattuk, a hajléktalanszállók állapota általában nem olyan, hogy ott biztonságban érezhesse magát az ember, ezért az utcán élők többsége nem szívesen megy ezekbe az intézményekbe.

Akik viszont nincsenek az EMMI és a Belügyminisztérium által megfelelőnek ítélt állapotban (egészségügyi, mentális és szociális szempontból), azok számára nem áll nyitva a közmunka lehetősége, őket tartósan hajléktalan-otthonokban, hajléktalan-rehabilitációs intézetekben gondoznák. Ezeknek az intézeteknek a lakóit is dolgoztatnák egyébként, mivel többségük „fejlesztő foglalkoztatás keretében alkalmas munkavégzésre”. Ők a saját „lakhatásuk anyagi feltételeit” teremtenék meg, tehát azért dolgoznának, hogy bent lehessenek ezekben az intézményekben.

Kérdés, hogy így, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodás már törvénybe ütközik, ez a típusú intézményi gondozás mennyire lesz önállóan választható, vagy az érintett beleegyezését nem igénylő opció.

A tervezet szerint nemcsak munkalehetőséget biztosítana a kormány a hajléktalan embereknek, hanem a lakhatásukat is támogatná, de a HVG összefoglalója alapján úgy tűnik, hogy azt csak akkor, ha részt vesznek a közmunkaprogramban. Vagyis Pintér és Kásler miniszterek az „utcáról a munkába” típusú megközelítést alkalmazták, nem pedig az „elsőként lakhatás” módszerét, ami pedig az USA-ban és Európában az utóbbi évtizedekben egyre szélesebb körben alkalmazott modell.

Magyarországon például az Utcáról Lakásba Egyesület próbálja a módszert a gyakorlatban alkalmazni, aminek a lényege, hogy a lépcsőzetes elven működő hajléktalan ellátórendszer helyett hosszú távon fenntartható kivezető utat nyújt a közterületen élő hajléktalan embereknek. Középpontjában az áll, hogy először a hajléktalan emberek önálló lakhatását kell megoldani, és csak utána nyújtani neki egyéb segítséget, amennyiben igényli.

Azzal még Káslerék tervezete is külön foglalkozik, hogy bizonyos technikai akadályokba ütközhet az utcán élők állandó foglalkoztatása (ami többségében megoldódna, ha első körben lakhatást biztosítanának nekik), ezeket orvosolnák olyasmikkel, mint az internetelérés biztosítása az összes hajléktalanszállón, valamint a munkára való felkészítéshez szükséges képzések elméleti óráihoz helyszín biztosítása a nappali melegedőkön, szállókon.

Kásler és Pintér javaslata alapvetően azon a feltételezésen nyugszik, hogy egyrészt lehetséges egy utcán élő embernek úgy megoldania a lakhatását, hogy miközben ebből a szempontból helyzete rendezetlen és szállón él, közmunkában foglalkoztatják, másrészt, hogy a közfoglalkoztatásból aztán át tud majd térni a versenyszférába.

Márpedig ennek a megközelítésnek a kudarcosságát már maga a kormány is beismerte, amikor radikálisan csökkentette a közmunkások létszámát. Szeptemberben aztán az is kiderült, hogy százból 89 közmunkást nem tudott az állam piaci álláshoz juttatni.

Mindeközben pedig olyan lealacsonyító kifejezésekkel operál a szöveg, mint hogy „a hajléktalanok elsődleges munkaerőpiaci elhelyezkedése különböző mentális, szociális, egészségügyi problémáik vagy alacsony iskolai végzettségük, képzettségük miatt nehézségekbe ütközik”, vagy, hogy a hajléktalan embereket alkalmassá kell tenni az „önellátásra, a személyes higiénia és a közösségi együttélésre vonatkozó szabályok betartására”. Nem beszélve arról, hogy egyértelműen nem a társadalom tagjaiként kezeli őket a tervezet, hiszen a társadalomba való „visszavezetésükről” beszél.

De legalább ezúttal nem a bebörtönzésükről beszélnek – a szó szoros értelmében legalábbis nem.

Olvass tovább!