Az utóbbi hónapokban a kultúrharc, a nemzeti kultúra és a demokratikus kultúra kérdései borzolták az értelmiségi közvéleményt. A szűkebben vett kultúrharc kérdései kevésbé érdekesek, egy jó ideje tudjuk már, hogy ez az idő is eljöhet, amikor a jobboldali művelt kulturális elit pozícióit is átveszik műveletlen populisták. A „műveletlen” nem értékelő jelző itt, pusztán leíró. A kultúrharc – legalábbis jelen pillanatban – nem annyira a baloldali kultúra ellen folyik, mint inkább a baloldali kultúra reprezentációja ellen, az ellen a jobboldali gondolat ellen, hogy a baloldali kultúra is része a nemzeti kultúrának.
Ma azoknak kell távozniuk, akik jobboldaliként is nagyra tartják (az állítólag baloldali) Esterházyt, nem azoknak, akik Esterházy táborába tartoznak.
Az az írás, amely mostanában a legnagyobb port kavarta, Tamás Gáspár Miklós jajszava a nemzeti kultúráért. A jajongást, a lekezelő modort, a nyelvhelyesség idealizálását magam sem tartom sokra (többek között éppen TGM volt az, aki felhívta arra a figyelmet 2004-ben, hogy a fiatalok sodródása a radikális jobboldal felé – 2006 és aztán 2010 előszele – strukturális okokra vezethető vissza, most pedig lekezelő stílusban beszél digitális kultúrájukról), ugyanakkor értetlenül állok (habár korántsem meglepetten) a vihar előtt, amelyet egy rövid, tulajdonképpen jelentéktelen publicisztika támasztott.
Értetlenségem oka az, hogy a kritikusok a szöveg (illetve azóta már szövegek) lényegi mondandóját nem is érintik, mindeközben életre-halálra menő küzdelemben állnak stiláris, retorikai elemeivel, odavetett megjegyzéseivel, TGM más szövegeiben kifejtett gondolatai zanzáival és így tovább. Ez a tény már önmagában is tünet értékű és TGM mondandóját igazolja: olvasási kultúránk technicista, a „mondandót” lényegtelennek tekinti, képtelen a szöveget teljes kulturális kontextusában olvasni.
TGM az általa liberálisnak nevezett irodalompedagógiai modellt kritizálta, amely „kompetencia alapú”, és (extrém formáiban) nem érdekli a nemzeti irodalom kánonja. Elég egy pillantást vetni a Magyartanárok Egyesülete (a magyarországi reformpedagógia úttörői) által kiadott tananyagokra, az általuk szervezett éves konferenciákra, a képviselőik által írt tankönyvekre hogy tudjuk, ez az ítélet elsietett és legfeljebb a valóban létező kivételekre igaz. Ugyanakkor az is kétségtelen tény, hogy az új irodalomoktatás középpontjában nem a nemzeti kánon megőrzése és építése, hanem az egyéni kompetenciák – kitüntetett módon a szövegértés – fejlesztése áll.
Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!
A válaszok a nyelvőri póz megbélyegzésétől a kánon-kritika szükségességének bizonygatásáig terjedtek, TGM-et a kompetencia alapú oktatás ellenségeként vadkonzervativizmussal és végső soron fafejűséggel vádolva. (TGM viszontválaszai éppen ilyen kombatánsak és újfent lekezelőek voltak, ad hominem címezve a struktúrák helyett). Célt tévesztett mind.
Felejtsük is el egy pillanatra tehát az egész vitát, és kezdjük elölről.
Az irodalom kompetencia alapú oktatását legalább kétféleképpen érthetjük: 1. hogy azt oktatja, ne csak holt tudásunk legyen bármiféle tananyagról, hanem alkalmazni is képesek legyünk. 2. hogy „egyéni kompetenciákat fejleszt.”
A kettő nyilván nem független egymástól, de az első értelem mégiscsak szélesebb, nem pusztán az egyén tőkésíthető birtokaként értett képességeire vonatkozik (a munkaerőpiacon eladható munkájára). Ha az első értelmét tekintjük elsődlegesnek, Tamás Gáspár Miklós egy szót sem ejtett feleslegességéről, sőt éppen az ilyen kompetenciát hiányolta Kossuth vagy Arany olvasásának esetében. Nehéz is lenne ilyesmit ráfogni (ami nem jelenti, hogy ne tették volna meg többen is), TGM a filozófia tanára, filozófiát pedig soha nem oktattak másképpen, mint kompetencia alapúan. Filozófiát nem lehet magolni. A második értelemben TGM valóban kritizálja a kompetencia fogalmát.
A kompetencia alapú irodalomoktatás idestova évtizedekre tekint vissza Magyarországon. Igaz, hogy mindig csak a magyartanárok viszonylag szűk, de egyre táguló körében. Állandó harcban áll a „törzsanyag pedagógusaival”, azokkal a konzervatív tanárokkal, akik minden kudarc ellenére sem látják be pedagógiai módszereik hibáit és a „romló gyerekanyag” bűvöletében mentik fel saját magukat. Én megértem, hogy az állandó nyomás érzékennyé teszi a reformpedagógia képviselőit. Ugyanakkor nem látom be, miért lenne megkérdőjelezhetetlen evidencia a „korszerű pedagógia.”
Senki nem sírja vissza a magolást és az írói életrajzok mindenhatóságát. De amikor az irodalomoktatást megszerezhető kompetenciák kifejlesztésének eszközének tekintjük, egy dolog biztosan áldozatul esik: a kultúra szerves egysége, és mindaz, ami egy politikai közösség öntudatává teszi azt.
Az irodalom – ahogy azt TGM állítja – nem csupán egy „művészeti ág”, nem is csupán „értelmezendő szöveg”, hanem a reformkor óta a magyar politikai közösség egyetlen valódi közösséget alkotó, elmesélhető története.
Tudjuk azt is – a 19. századi irodalom szakembereitől – hogy ez az irodalom által alakított közösség sohasem volt problémátlan, hogy még a Himnusz vagy a Nemzeti Dal is felekezeti illetve politikai megosztottságot fejez ki eredeti kontextusában (lásd például Milbacher Róbert tanulmányait). Ez azonban nem érvényteleníti, hanem éppen kiemeli a munka (a nemzet megalkotásának munkája) kihívásait. Valóban, ez az erőfeszítés sokszor ideologikus volt: elfedte mind a munkát magát, mind az egységesített közösség diverzitását. Azonban legalább ennyire felszabadító és egyenlősítő is: létrehozta a bárki által hozzáférhető nyelvi és narratív közösség egységét.
Nem arról beszélünk, hogy az irodalomnak a nemzeti eszméről kellene szólnia – nagyon régóta csak a rossz irodalom teszi ezt – arról beszélünk, hogy az irodalom maga a nemzeti eszme, ahogy TGM fogalmazott az egyetlen vállalható nemzeti eszme, egy vállalhatatlan politikai hagyományban.
Lehet azt állítani, hogy a nemzeti közösség idejét múlt, de bármiféle politikai közösséget is gondoljunk el, a kulturális integráció, a közös megteremtése továbbra is szükséges. Nem a magyar nacionalizmus, hanem Hegel állította, hogy egy nemzetet három dolog definiál: nyelve, kultúrája és vallása. A harmadik Magyarországon mindig is probléma volt, de az első kettő a magyar nemzeti eszme legfontosabb elemei voltak, legfőképpen akkor, amikor az úgynevezett politikai nemzet (ez egy ország által egyesített nemzet) elgondolása tarthatatlanná vált (az ország felosztása miatt).
Valóban azt gondoljuk, hogy nincs politikai közösségünk a határokon túl élő magyarokkal? Ha így lenne, olyan hagyományokat utasítanánk el, amelyek sok esetben sokkal demokratikusabbak, sokkal multikulturálisabbak, sokkal összetettebbek (néha pedig kétségkívül sokkal fundamentalistábbak), mint a magyarországiak. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy szegényebb lenne politikai képzeletünk. Nem kell se revizionistának, se ultranacionalistának lenni ahhoz, hogy ezt a közösséget tartsuk valamire.
De ezen túl is: a közös érzék létrehozása meghaladja egyéni kompetenciák összességének kinevelésének feladatát. Nincs politikai közösség közös érzék nélkül, ha a közoktatást nem tekintjük a közös érzék megteremtése letéteményesének, akkor mit tekintünk annak? Az irodalom, a filozófia, a társadalomtudományok, a művészetek oktatása soha nem válhat pusztán egyéni képességek fejlesztésévé, mert ezzel a kulturális modernség legfontosabb eredményeit, a politikai, esztétikai és gondolati egyenlőség és közösség terepeit szüntetjük meg.
A kultúrharcnak már nem is lesz semmi dolga, magunk vertük szét az egységes vagy még inkább egységesítendő alapokat.
