Szép szőke nő, szeme alatt óriási bevérzésekkel. Alatta hosszú kirohanás azon nők ellen, akik nem képesek kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. A képről persze utólag kiderül, hogy „vitaminos hyaluron kezelés után készült” (bármit is jelentsen ez), és egy későbbi, kimagyarázkodós interjúban  a szép, szőke, luxusban élő nő még egyszer elmondja:

„Úgy látom, sajnos senki sem foglalkozik igazából ezzel a problémával, remélem, sikerült elindítanom valamit a posztommal, hiszen ma már van több szervezet, fórum ahol segítséget kérhetnek a bántalmazott nők.”

A poszt egyébként néhány nap múlva eltűnik az Instagramról.

Szóval akkor beszéljünk egy kicsit a nők elleni erőszakról, illetve nem is arról, hanem a nők elleni erőszakról és a nőkről való beszédről a társadalom által különféle hatásokra (közösségi média for profit, celebipar,  bulvár, stb.) kialakított képről.

Vasvári Vivien, az Instagram-poszt szerzője „luxusfeleségként” vált celebbé, azért ismerik a nevét az országban sokan, mert szerepelt egy tévéműsorban, ahol azt mutatták be, hogyan élnek nők, akiknek gazdag férjük/barátjuk van.

Erről is volna mint mondani, de maradjunk abban, hogy a kereskedelmi tévék azt tűznek a műsorukra, amit szerintük a nézők szeretni fognak (magyarán amit lenyomnak a torkukon) – és a Luxusfeleségeket bizony szerették a nézők – abba talán ne menjünk bele, hogy miért…

A probléma ott kezdődik, amikor ebben az Instagram által vezérelt, kereskedelmi szempontok alapján megírt világban, ahol a fotókon egyébként mindig mindenki boldog, és éppen valamilyen kezelésről jön, valamilyen ruhát próbált fel, valahol éppen héderezik, elhisszük, hogy a valóság köszön vissza. Vasvári Viviennek van egyébként több mint 200 ezer követője, ennyi emberhez tudnak eljutni a szavai. És akkor ebbe a luxusvilágba érkezik egy fotó, rajta a csúf monoklikkal, alatta pedig egy olyan szöveg, ami gyakorlatilag tankönyvi példája lehetne az áldozathibáztatásnak.

„Tudjátok, mit nem értek? Egyes családokban inkább eltűri a nő, hogy megverjék, csak azért, mert könnyebbnek látja azt az utat, hogy marad, mert így van lakás a feje fölött és nem neki kell ezt megoldania…vagy éppen eltartani a gyermekét!”

Így fogalmaz tehát a „luxusfeleség”, és egyben két gyerek édesanyja, aki állítása szerint számtalan alkalommal találkozott mostanában bántalmazott anyukák történeteivel, sőt, neki magának is volt korábban olyan partnere, akitől „elcsattant az a bizonyos pofon”. Vasvári még azt is hozzáteszi:

„Higgyétek el, tudom miről írok, Ha a híd alá is kerültem volna, vagy kerülnék se maradnék olyan ember mellett a jövőben sem, aki vagy engem vagy a gyermekeimet lelkileg vagy testileg bántja!”

A „Minek ment oda?”, „Miért nem ment el?”, „Én nem hagynám, mert erősebb vagyok…” olyan klisék, amelyek sokszor éppen megerősítik az áldozatokat abban, hogy ne merjenek az általuk elszenvedett erőszakról nyilvánosan beszélni. Mert attól félnek, hogy a társadalom megbélyegzi őket azért, amit ellenük követtek el.

Vasvári Vivien ráadásul a szavait egy olyan fotó alá biggyesztette, amelyen a szeme alatti monoklik egy szépészeti kezelésnek „köszönhetőek”, vagyis hamis képpel illusztrált egy olyan szöveget, amely a nők elleni erőszakról a lehető legkárosabb módon beszélt.

Az, hogy a poszt eltűnt, ezen igazából nem sokat segít. Leginkább azért nem, mert az internet nem felejt, a sajtó pedig nem így működik, Vasvári Vivien nevével fut csak ezen a héten több olyan cikk is, amelyekben megerősíti, hogy figyelemfelhívásnak szánta ezt a posztot, és szerinte el is érte vele a célját.

De őszintén: van olyan nő, aki ezek után úgy érzi, hogy erősebb lett? Van olyan, akit egy hamis fotó mellé írt ledorongoló szavak hatására döbbent rá, hogy változtatnia kell a saját életén? Vannak kétségeim…

Leginkább azért, mert egy privilegizált helyzetben lévő nő (luxusfeleség, ugyebár) persze könnyen mondhatja azt, hogy „ha a híd alá kerültem is volna”, hiszen sejtjük, hogy ilyen pozícióból, mint az övé, nem nehéz ilyen kijelentéseket tenni, pláne nem akkor, amikor az ember csak egy kozmetikai kezelés miatt visel monoklit.

De abban az interjúban, ahol Vasvárit kérdőre vonják ezért, szintén megjelennek az áldozathibáztató klisék: miért nem szólt korábban, amikor verték? A súlyos probléma – rengeteg bántalmazott anyuka és gyerek – csak felületesen és féligazságok mentén sejlik fel, miközben az interjú ismét csak egy (egyébként bántalmazott) nő felelősségét firtatja.

Miközben, amit az egész #metoo-mozgalomból megtanulhattunk volna az épp  az, hogy hiába emelik fel a szavukat magas (anyagi, társadalmi, kulturális, stb.) presztízsű nők a bántalmazás ellen, és hiába sikerül részsikereket elérniük a saját területükön (idehaza még ennyi sem adatott meg), a buszvezetők, a háztartásbeli nők, a szegénységben élők, a hajléktalanok, a betegek, a gyerekek, az egyedülállók, a sérülékeny csoportok érdekeinek képviseletére már nem indulnak országos (pláne nem világszintű!) mozgalmak.

És hogy egy ennél triviálisabb, mégis érzékletes példát mondjak: hosszú napok óta más sem ömlik a sajtóból, mint Pintér Tibor és barátnője szakítása.

A helyzetet kezdettől az tette érdekessé, hogy a kapcsolat, amelyben a lovasszínház igazgatója egy, a színházban dolgozó, nála jóval fiatalabb nővel járt együtt, lényegében a kamerák előtt bomlott fel. Méghozzá úgy, hogy a nagy hatalmú férfi jellemzően derogáló megjegyzéseket tett a neki többszörösen alárendelt nőnek, aki ilyenkor vagy visszaszólt, vagy kivonult a stúdióból – ami általában úgy volt beállítva, mintha a nő hisztizne, a férfi pedig csak vicceskedni akart vele.

„Kicsim, azért nem kellett bilinccsel meg gumibotokkal taszigálni Máltáig, hogy fölszállj arra a rohadt repülőre. Azért ne úgy add elő, légy szíves, hogy én egy terrorista vagyok, hogy kényszerítettelek, szerepelj Magyarország egyik legnézettebb tévéműsorában” – ez például egy mondat volt Pintértől, amit követett még pár, míg végül a lány egy „Hülye fasz!” odavetett megjegyzéssel hagyta el a páros interjú helyszínét.

A szakítás után viszont még egyenlőtlenebbé vált a helyzet: míg Pintér lényegében körbehaknizta a sajtót, addig Fridát nem szólaltatta meg szinte senki (bár saját maga azért egy Instagram-posztot kitett a saját oldalára, és a Ripostnak nyilatkozott is).

Mindeközben Pintér például a következőket mondta:

„Fridi egy igazi kincs, és pár év múlva valaki nagyon boldog lesz mellette, de én nem szeretném csiszolgatni tovább ezt a gyémántot, hiszen apa vagyok, a Nemzeti Lovas Színház igazgatója, több tucat mű­vészért és jószágért tartozom felelősséggel… A legbátrabb párosért ka­pott tízmilliós fődíjunk felét neki adtam, továbbá közösen néztünk neki albérletet, amiben anyagilag is segítem, nem beszélve az ön­álló élete elindulásáról. Nem égetek fel minden hidat. Nem gondolom, hogy így a közös munka a legjobb ötlet lenne, de nagyon fontos, hogy most jól út­jára indítsam. Ha folyamatosan tőlem függne, az hiba lenne. Nem szeretném elvenni az idejét és a boldogságát. Lehet, hogy ezt még nem érti most, de hiszem, hogy egy nap rájön.”

Szintúgy Pintér, egy másik interjúban:

„Volt már 20 évesből intelligens, jó szociális érzékkel rendelkező barátnőm – na ő nem az.”

Nézzük tehát akkor végig: a férfi, aki magas presztízsét fitogtatja (apa, igazgató, felelősséggel tartozik), nem szeretne tovább foglalkozni a nővel, de azért neki adja a felét annak a nyereménynek, amit közösen(!) nyertek meg, és továbbra is fennmarad köztük az anyagi függés – miközben a közvélemény felé azt a képet sugározza a nőről, hogy az önmagát nem tudja fenntartani, és még ahhoz se elég okos, hogy erre rájöjjön.

Ugyanez Friderika verziójában:

„Tudtam, mert nem csinált titkot belőle, hogy számára a lovasszínház és a lovak mindig előbbre valók, mint a kapcsolata, de fogalmam sem volt róla, hogy ez pontosan mit is jelent.

Aztán szép lassan kiderült, hogy ez a szó szoros értelmében így van. Egyszerűen nem volt magánéletünk a Kincsem Parkban, mert Tenya képes volt felugrani mellőlem, ha neszezést hallott az istállóból. Azt a tényt, hogy gyakorlatilag a lovakkal osztoztunk egy ingatlanon, nehéz volt elfelejteni, mert folyamatosan árad be az átható lószag a lakásba. Ráadásul én hiába takarítottam egész nap, Tenya nem vette le a csizmáját, csak végigtrappolt mindenen, én pedig kezdhettem elölről a takarítást.”

És megint nagyon lényeges, hogyan jelent meg mindez a közvélemény előtt.

A nő minden megszólalására jutott körülbelül 3-4 cikk a férfiról, a nő a szakítás során egy infantilis, túl fiatal, kevéssé intelligens személyként jelent meg, míg a férfi magát áldozatként pozicionálta, aki még ezek után is hajlandó anyagilag támogatni volt partnerét, amivel nem is engedi magától túl messzire

Érdemes magunkban újra meg újra tudatosítani, hogy mindaddig, amíg a kereskedelmi érdekek azt kívánják, hogy egy híres pár szakítása naponta 5 hírt generáljon, és ebben a nagyobb hatalommal bíró férfinak nagyobb felület jut, addig a nőkről való beszéd sem tud érdemben változni, addig az elnyomott fél nem tud kitörni ebből a szerepből.

És amíg ez a minta van a szemünk előtt, különösen nehéz a nők elleni (gazdasági, lelki vagy éppen fizikai) erőszakról szóló közbeszédet helyes irányba terelni.

És ezek csak azok a bulvárhírek, amelyektől nehéz volt az elmúlt héten normálisan kimazsolázni a lényeget a hírfolyamból (hogy a Való Világ legújabb etapjában lezavart parittyázásokat már ne is említsem). Megkerülhetetlenek, hiszen fogyasztjuk őket, de azért fogyasztjuk, mert nem tudjuk kikerülni őket. Így lesz az áldozathibáztatásból luxustevékenység, a szakításból pedig PR-esemény. Jól jár vele az, aki éppen mondja és mutatja (én például most tudtam meg, hogy mi az isten az a vitaminos hyaluron kezelés, és mennyibe kerül), de rosszul járunk vele mi mint közösség, mert olyan mintát kapunk az arcunkba, ami nem követendő.

És valójában itt még csak nem is Vasvári Viviennel vagy Pintér Tiborral és ex-barátnőjével van igazán baj. Hanem azzal, hogy az ő magánéletük, az emberi kapcsolataik, a személyes történetük válik eladható termékké. És jelen esetben rossz ez az eladásra szánt termék, mert olyan sémákat követ, amelyeket már meghaladnunk kéne, olyan sztereotípiákra erősít rá, amelyeket le kéne vetkőznünk, mert meg sem próbálják tudatosítani a nemek közti egyenlőtlenségeket, épp ellenkezőleg: megerősítik őket.

Vasvári Vivien esetében ugyan csak egy egyéni rossz értelmezésről van szó, ahol egy, a valóságtól Instagram-fiókjában teljesen elszakadó nő (még akár azt is el tudom képzelni, hogy tényleg jó szándékból) káros módon próbál „segíteni” a szerinte tehetetlen nőknek azzal, hogy lökést ad nekik, miközben két poszttal feljebb és lejjebb már különféle termékeket reklámoz, amiktől csillogóbbak, szebbek, luxibbak lehetnek az emberek.

Pintérék párkapcsolata viszont már hamisítatlan bulvártermék, ahol az eladhatósági szempontok felülírják a személyközi konfliktus mibenlétét (érdemes megnézni például a Mokka videóját, ahol a riporterek tényleg úgy tocsognak bele a kapcsolatba, hogy meg sem próbálnak reflektálni a problematikus kijelentésekre, egyszerűen hagyják, hogy élő adásban történjen az, ami történik: egy nő megalázása).

Ennek a szakításnak a széles közönség előtti bemutatása ugyanis csak ráerősít arra a képre, hogy egy nőt csak a férfi tarthat el, hogy ha a nő dühös, akkor hisztériázik (és hogy jogosan-e vagy sem, az szóba se kerül), hogy a férfi a nő fölött áll, dominálja, még akkor is, amikor a kapcsolatuk lezárásáról van szó. Mindez pedig bulvárkonfettivel leszórva olcsó szórakoztatása a tömegeknek – miközben a fontos kérdéseket senki sem teszi fel (például az elnyomásról), így a kapcsolat, a maga termék-voltában reflektálatlan marad, hiszen senkinek nem célja, hogy egy fokkal bonyolultabb, kényelmetlenebb témákat feszegessen. Magyarán a fogyasztás oltárán áldozzuk fel a nemek közti egyenlőség harcát.

Nyilván felesleges lenne felhívni a celebemberek figyelmét arra, egy ilyen helyzetben mekkora felelősségük van, hogy a megszólalásaik hogyan hatnak az olvasóikra, rajongóikra, követőikre. Felesleges, mert a gazdasági szempontok jelenleg még felülírják a társadalmi érdeket – és hiába csak elszórt esetek ezek a közbeszédben, láthatóan több embert érnek el, mint azok a civil szervezetek, amelyek nap mint nap, erejükön felül próbálnak küzdeni a nők bántalmazása ellen. És ez még akkor is így van, ha számtalan híresség kampányol hasznos és fontos ügyek mellett, civil szervezetekkel karöltve – azokból azonban soha nem lesz szenzáció.

Mert igen, egyébként VANNAK ilyen szervezetek, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) például 24 éve(!!) segít azoknak a nőknek, akik bántalmazást szenvednek el; az Eszter Alapítvány ugyanennyi ideje nyújt pszichoterápiás segítséget megerõszakolt, bántalmazott gyermekek és felnõttek részére a Gólyahír Egyesült közel 20 éve segít krízishelyzetben lévő anyákon, a Patent Egyesület is több mint 10 éve működik, és így tovább.

Amikor tehát Vasvári Vivien azt nyilatkozza, hogy senki sem foglalkozik igazán ezzel a problémával, az csak részigazság.

Csak mondom: november 25-én van a nők elleni erőszak világnapja. Ettől a naptól december 10-ig (ez pedig az emberi jogok világnapja) rendezik meg évről évre hazánkban is a 16 akciónapot civil szervezetek és magánszemélyek, hogy „felkeltsék a nyilvánosság figyelmét, és tájékoztatást nyújtsanak a nők elleni erőszakról, kifejezzék szolidaritásukat az áldozatok iránt, és nyomást gyakoroljanak a döntéshozókra a nők elleni erőszak minden formájának megszüntetése érdekében.”

Inkább tőlük tanuljunk arról, mit tehetünk magunkért és nőtársainkért, mindazokért, akiket bántalmaznak. Messze vagyunk ugyanis még attól, hogy a helyzet jó legyen. És mindannyiunk felelőssége az, hogy változtatni próbáljunk rajta. Az pedig örök igazság: aki segíteni nem tud, legalább próbáljon meg ne ártani. Néha az is elég, ha csak nem szólal meg.