Nem olyan időket élünk, amikor joggal várhatnánk, hogy az ellenzék képes legyen hatékonyan akadályozni a rezsim további kiépülését. Azt is csak remélni lehet, hogy a politikának a publikum elől rejtve maradó részeiben az ellenzéki politikusok szorgalmasan dolgoznak.

Például azon, hogy 2019-ben felkészülten, megfelelő szervezettel, az ország minél nagyobb részén jelen léve vághassanak neki két nagy fontosságú választásnak. Vagy azon, hogy készen álljanak, ha időközben egy váratlan alkalom adódik, amikor a rezsim gépezetébe homokszem szórható. S esetleg azon is – bár nem akarok telhetetlennek tűnni -, hogy ők maguk teremtsenek a semmiből új politikai lehetőségeket a maguk számára.

Azt viszont nem túlzás szerintem elvárni, hogy legyen rendszeres „találkozás” a szélesebb nyilvánosság és a politika aktívabb szereplői között, hogy legyen lehetőségünk együtt feldolgozni mindazt, ami velünk, akaratunk, a józan ész és az erkölcsi érzékünk ellenére történik a mindennapokban, s az ellenzék se repüljön vakon, közönség és visszajelzések, az önkorrekció lehetősége nélkül.

Többféle formája lehetséges ezeknek a „találkozásoknak”, amelyek közül röviden háromra hoznék példát, s tennék néhány megjegyzést velük kapcsolatban anélkül, hogy azt képzelném, hogy a saját benyomásaim ezen a téren megfellebbezhetetlen igazságok.

Az egyik ilyen a tüntetés és az ott elhangzó szónoklat. Kevés ennél lehangolóbb dolog létezik a 2010 utáni ellenzéki politizálás történetében:

alig tudnék felidézni olyan pillanatokat az ellenzéki tüntetésekről (pedig voltam jó néhányon), amikor úgy éreztem, hogy egy elhangzott beszéd nem írott szöveg volt és nem is ügyetlen rögtönzés.

Hogy a szónok valóban fel próbálja velem venni a kapcsolatot ott és akkor. Hogy szeretne velem valamit közölni, amit nem tudnék bármikor máskor elolvasni vagy magamtól kitalálni. Miért van ez így? Nem tudom. A Kádár-rendszer végére a műfaj hagyományos, ‘45 előtti formái fölött végleg eljárt az idő, a rendszerkonform formákat pedig maga a rezsim üresítette ki. S azóta három évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy egy új szónoki hagyomány alakuljon ki, amiért hajlamos vagyok az iskolákat hibáztatni, ahol egyszerűen nincs helye a nyilvános meggyőzésnek.

Ez jutott eszembe akkor is, amikor a Momentum október 26-án tüntetést tartott a CEU mellett. Egyik beszéd sem volt vállalhatatlan, de kettő tűnt igazán figyelemreméltónak számomra. Fekete-Győr András hangos volt, ő maga haragosnak tűnt és feltűnt, hogy alaposan megírt szöveget mondott el. A beszédnek volt szerkezete, voltak visszatérő kulcskifejezései (nekem elég mesterkéltek), voltak benne szép számmal gondosan megválogatott szóképek és alakzatok is.

Míg hallgattam ezt a maga nemében figyelemreméltó szónoklatot, nem tudtam nem arra gondolni, hogy Fekete-Győr alighanem hosszabb távra tervez, ami le is hangolt kissé: íme egy ember, aki talán még akkor is politikus lesz, amikor én már nem is leszek. Butaság talán ilyenekre gondolni közben, de valamit elmond a beszédről is szerintem.

Sokat gondolkodtam rajta, miért nem éreztem, hogy ez a beszéd megszólít engem, és hogy felel a problémáimra, de még most sem tudom. A beszélő személye tette? A stílusa? Vagy a hangulatommal volt baj?

Viszont az est vitán felüli fénypontja számomra retorikai szempontból Luis Cano, a CEU korábbi hallgatójának beszéde volt. Személyes volt, okos, szenvedélyes és lelkesítő. Teljesen világosan, érthetően beszélt a CEU-ügyről és a hozzá való viszonyáról, állást foglalt, meghatott és azonosulásra sarkallt.

Bár meg tudnám mondani, hogy ez az angol nyelvű szónoklat miért volt számomra összehasonlíthatatlanul jobb, mint bármelyik másik; egy dologban vagyok csak biztos: én egy mai ellenzéki politikai beszédtől éppen ezt várnám, amit ő adott. Hogy ne azt érezzem, hogy egy magányos ember beszél előttem magában és ne is azt, hogy egy politikai kommunikációs eszköz jobb-rosszabb alkalmazási kísérletének vagyok tanúja.

Egy egészen másfajta „találkozásra” adott alkalmat Meszerics Tamás EP-képviselő írása az Élet és irodalomban. A mosdatlan szerecsen arról szól szokatlan műfaji keretek között, erősen szubjektív, érzelmes, szépprózába hajló stílusban, sok, elsőre oda nem illőnek látszó dolgot odakeverve, hogy írója miként jutott arra a következtetésre annak idején, hogy tartózkodni fog a Sargentini-jelentésről szóló szavazáson, és hogy szakítani fog az LMP-vel.

Mivel a Sargentini-jelentés az egyik legtöbbet vitatott politikai ügy volt, Meszerics Tamás döntése is erős szenvedélyeket váltott ki azok körében, akik követik az eseményeket. Nem meglepő, ha baráti körömben többen is indulatos megjegyzésekkel reagáltak erre a formabontó írásra.

Hogy a szövegben leírtak mennyire meggyőzőek, érdekes kérdés: én nagyra értékeltem, hogy van egy magyar politikus, aki fontosnak tartja, hogy megindokolja előttünk egy fontos döntését, elmondja érveit, megfontolásait, míg mások – úgy láttam – inkább türelmetlenek voltak: irritálta őket a stílus, esetleg védhetetlennek tartották magát a döntést, s néha a politikus pályájára, karakterére nézve tettek megjegyzéseket.

Velük ellentétben én a szerző álláspontját tiszteletreméltónak tartom, az érveit megfontolandóaknak. Nem akarom azt mondani, hogy én hasonló helyzetben ugyanezt tettem volna, s az is igaz, az én megértő hozzáállásomat befolyásolja a jelentés sikere, amit ő nem is láthatott előre. Mi több, valójában azt is értem, mi vált ki sokakban erős szenvedélyeket. Hiszen egy szöveg, amely egyszerre mondja ki, hogy a Sargentini-jelentésben nincs semmi lényeges kifogásolnivaló, és hogy nem lehet azt támogatni, az valami nem könnyen megemészthető dolgot akar lenyomni a torkunkon.

De ezzel együtt is, én már annak is örülök, hogy ezeken a dolgokon egy kicsit elgondolkodhattam Meszerics Tamás írása kapcsán, mert ez bizony ritka alkalom. Az ellenzéki magyar politikusok nem kényeztetnek el minket a körülöttünk zajló események közös feldolgozásában segítő efféle „találkozásokkal”: publicisztikákkal, vallomásokkal, memoárokkal,

s ha vannak is ilyenek, többnyire kiszaglik a tükörsima, semmitmondó felszín alól a nem túl rafinált politikai stratégia.

Végül a harmadik példa a „találkozásokra” Ungár Péter érdekes interjúja a HVG-ben. Hiába viszonylag népszerű ez a műfaj, még így sem mondhatnám, hogy sok említésre méltó interjút tudnék felsorolni ellenzéki politikussal az elmúlt évekből. A legtipikusabb probléma, amit érezni szoktam olvasóként, hogy a szövegekben vagy teljesen érdektelen dolgok kerülnek elő vagy rendre a politikai stratégiáról esik szó, ami engem, bevallom, nem érdekel.

A stratégiát végrehajtani kell, nem elmesélni.

Ezekhez a tapasztalataimhoz képest találtam ezt a szöveget nagyon érdekesnek, több okból is. Nem is szeretném tagadni, rettenetesen idegesített az LMP-s politikus azokkal a megjegyzéseivel, amelyek miatt úgy éreztem, egy-egy fontos probléma kapcsán túl gyorsan jut el egy számomra feltűnően hiteltelen, ám számára nyilván fontos politikai üzenethez.

Mint például amikor az LMP működésképtelen belső szervezetét arra fogja, hogy „filozófusok” és „hippik” írták az alapszabályt, mintha nem egy hosszú évek óta létező, több ciklusban parlamenti szerepet betöltő pártról beszélne, amely szívósan és ravaszul vészelte át az elmúlt évek politikai viharverését, hanem egy nemrég alapított politikaelméleti civil szervezetről. Volt más hasonló eset is, ahol azt éreztem, hogy engem tulajdonképpen nem zavarna az, amit mondani akar nekem, csak épp nem képes megállni, hogy provokáljon inkább meggyőzés helyett.

Igaz, a provokáció amúgy sem áll távol Ungártól. A szöveg más pontjain is nyilvánvalóan tudatosan provokál: mint amikor saját kitartását úgy jellemzi, hogy ő az „édesanyja fia” (nyilván tudva, hogy Schmidt Mária említése vörös posztó) vagy amikor ugyanerre a témára később is visszatér és azt mondja, hogy külső kritikusai úgyse fogják neki megbocsátani soha, hogy kinek a fia. A példák sora még folytatható lenne.

A szöveg érdekességét számomra épp e provokáció kettős arca adja: egyrészt, nem lehet nem észrevenni, hogy Ungár élére állított megfogalmazásai demarkációs célokat szolgálnak, egy olyan közönséget szólítanak meg, amely remélhetőleg örömmel veszi majd az elhatárolódást a hagyományos „véleményvezérektől”, az értelmiségi politizálástól és így a baloldali-liberális ellenzéktől (hogy őszinte legyek, provokációi a szívembe találtak, mert ellenségképében rögtön magamra ismerhettem, habár mélységesen méltánytalannak éreztem a bennük foglalt értékítéleteket), másrészt sok, valójában nagyon megfontolandó megjegyzést tett a jelenlegi helyzetről, saját magáról, s a politikáról általában.

Ebből a szempontból különösen érdekes és emberi pillanat volt, mikor azt mondta: „Ha tudnám, mi a megoldás, csinálnám, de nincs a zsebemben a bölcsek köve, nem tudom hetente kinyilatkoztatni, mit kell pontosan tenni.” Ha nem is változtatta meg érdemben az Ungár Péterről kialakult negatív képemet ez az interjú, el kell ismernem, hogy komolyan elgondolkodtatott arról, hogy milyen lehetőségei és nehézségei is vannak jelenleg egy ellenzéki politikusnak, hogy értelmes választ próbáljon adni a „hogyan tovább” nehéz kérdésére.

Amit ezzel a három példával mondani szerettem volna, az, elismerem, nem valami mély belátás, csak annyi,

hogy néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi mindannyian – politikailag aktívabb és kevésbé aktív, ellenzéki érzelmű magyar állampolgárok – egy hajóban evezünk, s hogy szükségünk van egymásra, jobban, mint bármikor.

A példáimban bemutatott „találkozások” pedig azért fontosak, mert meg tudják könnyíteni az életünket, ha többel nem is, hát azzal, hogy emlékeztetnek, hogy mi mindannyian milyen hasonlóak – egyformán tanácstalanok és elveszettek – vagyunk ebben a mostani lehetetlen helyzetben.