A november 6-i felemás kimenetelű félidős választások nyomán a Demokrata Párt megszerezte a többséget a képviselőházban, kiegyenlítette az 50 állam kormányzójának pártpolitikai megoszlását, és az állami törvényhozásokban is sikerült növelnie befolyását. A jobboldali dominanciát tehát sikerült csökkenteni, és így előnyösebb körülmények között ráfordulni a két év múlva esedékes elnökválasztásokra.
A kérdés most már az, mire használják a demokraták megnövekedett intézményes mozgásterüket – leginkább a Kongresszus alsóházában megszerzett többségüket.
Ez annál is inkább releváns kérdés, mert a félidős választások egyúttal végérvényesen bizonyították: a Trump-jelenség nem csupán egyszeri történelmi baleset, nem csupán Putyin ármánykodásának eredménye, hanem egy stabil és minden jel szerint választásmatematikai szempontból is életképes politikai projekt.
A „mihez kezdenek” kérdésre hamar választ is adott Nancy Pelosi, a demokraták egyik rangidős politikusa, aki minden valószínűség szerint újra elfoglalhatja a képviselőház elnöki székét, nyolc év kihagyás után.
Pelosi a félidős választás másnapján arról beszélt, hogy kezet kell nyújtani a republikánusok felé, közös nevezőket kell keresni velük, de persze ellensúlyként kell viselkedni a hatalommal szemben.
A Demokrata Párt balszárnya azonban másfajta nézőpontot képvisel, a kompromisszumok helyett szakpolitikai innovációt és inspiráló politikai alternatíva kidolgozását várja az új demokrata többségtől.
Ezt tette egyértelművé a balszárny új csillaga, Alexandria Ocasio-Cortez frissen választott képviselő, aki szakpolitikai kérdéshez kötötte a házelnök személyét érintő döntést, és újfent elzárkózott attól, hogy támogatásáról biztosítsa Pelosit.
A párton belüli centrum és balszárny között stratégiai kérdésekben megnyilvánuló ellentét tehát továbbra is él, és hogy melyik irányba mozdulnak el a demokraták, annak óriási kihatása lesz a 2020-as elnökválasztásokra.
Bizonyára sokan emlékeznek, hogy a 2016-os bukta után sokan állították, hogy a balszárnyat vezető Bernie Sanders képes lett volna arra, amire Hillary Clinton nem: legyőzni Trumpot. Hogy ez igaz-e, arra rengeteg érvet lehet hozni pro és kontra is, mindenesetre ezt a fajta vitát a félidős választások sem döntötték el. Mind a jobbra húzó, a konzervatívok állításait átvevő demokrata centrum, mind pedig a balszárny elkönyvelhetett jelentős győzelmeket, de jelentős bukásokat is. A választási tétek széttöredezettsége, az egyes fordulók helyi kontextusának sokszínűsége miatt nehéz is lenne egy ilyen típusú választáson egységes, minden kontextusban egyformán alkalmazható stratégiát alkotni.
Az elnökválasztásokra ezt azonban már nem lehet megspórolni.
Pelosi és a centristák álláspontjával azonban van néhány probléma. Az első morális jellegű: vajon lehetséges-e a kompromisszum egy olyan politikai párttal, amelynek ideológiai szélsőségessége egyre drámaibb hatásokkal jár? Nem sokkal azután, hogy egy Trump-rajongó levélbombákat küldözgetett tucatnyi demokrata élpolitikusnak, egy másik ultra pedig zsidókat mészárolt egy pittsburghi zsinagógánál, Pelosi együttműködési üzenete felfoghatatlan.
De még ha túl is lépünk ezen a kérdésen, a szerdán felvázolt stratégia akkor is erősen sántít. A kompromisszumkötés egyrészt azt is jelenti, hogy a demokraták teret engednek a jobboldalnak olyan fontos kérdésekben (adózás, egészségbiztosítás, fegyvertartás), amelyekben az amerikai társadalom jelentős többsége sokkal balrább helyezkedik el.
Másrészt a kompromisszumok mögött ott rejlik az az elképzelés, hogy így győzni lehet erősen jobboldali államokban is. Ám ahogy Jacobin szerzője megjegyzi, ezzel csak az a probléma, hogy jobboldali agendával nyerni sosem fognak tudni, hiszen mindig lesznek republikánusok, akik radikálisabban és hitelesebben képviselik ugyanazt. Jó példa erre Joe Donnelly indianai demokrata szenátor esete, aki minden szempontból a párt jobbszárnyához tartozik (korlátozná az abortuszt, csökkentené az adókat, ellenzi a fegyvertartás szigorítását, stb.), kedden mégis veszített egy trumpista radikálissal szemben, aki meggyőzőbben, harsányabban képviseli ugyanezen jobboldali ügyeket.
A demokrata centrum másik stratégiai állítása, hogy a képviselőház jogköreit kihasználva innentől átláthatóbbá lehet tenni Trump kormányzását, le lehet leplezni a visszaéléseket, felelősségre lehet vonni a hatalmat. Ez valóban fontos része egy jól működő demokráciának, és olyan dolog, amit kétségtelenül csinálni kell. De azt sem nehéz belátni, hogy ez önmagában édeskevés.
Trump elnökségének két éve egyébről sem szólt ugyanis, mint a sorozatos médiabotrányokról, újságírói leleplezésekről. Ezeket képviselőházi jogkörökkel persze sokkal tüzetesebben fel lehet tárni, de ha az eddigiektől nem omlott össze a republikánusok támogatottsága, akkor a jövőbeliektől sem fog. Kell tehát valami más is, ami mindezt kiegészíti.
És itt mondja a sandersista szárny, hogy egy inspiráló, koherens politikai vízióra van szükség, amely nem csupán mérsékeltebb formába önti a republikánusok politikáját, hanem megalkuvás nélkül képvisel társadalmilag fontos ügyeket: mindenkire kiterjedő állami egészségbiztosítás, tandíjmentes felsőoktatás, igazságügyi reform, stb.
Vagyis: a politikai gondolatok, szakpolitikák szintjén is kellene mondani valamit.
A sandersistákat ilyenkor azzal szokták vádolni, hogy túl szélsőséges, többséget megnyerni nem tudó állításokat fogalmaznak meg. Ez sokszor tényszerűen hamis: a teljes körű állami egészségbiztosítás támogatottsága például a hetven százalékot is meghaladja. Másrészt pedig ellenzékben egy pártnak épp olyan javaslatokat kellene tennie, amelyek kirajzolják politikai arcélét, megmutatják, mitől is más, mint ellenfelei.
A képviselőházi többség megszerzése kétségtelenül fontos győzelem, de valódi törvényhozási hatása vajmi kevés lesz. Mivel a republikánusok ellenőrzik a szenátust, a Fehér Házat és a Legfelső Bíróságot is, az alsóházi többség csupán annyira elég, hogy új ügyeket lehessen behozni a közbeszédbe. A képviselőház költségvetését felhasználva, az intézmény láthatóságára építve a demokraták előtt kiváló lehetőség nyílt meg arra, hogy politikai témákat építsenek fel, megfelelő háttértudást termeljenek elő hozzá, és ezek mentén folyamatosan maximumon tartsák a politikai küzdelem intenzitását.
Lehet azzal vádolni a demokrata balszárnyat, hogy hülyeségeket beszél, de akkor a centristáknak is politikai gondolatokat kellene megfogalmazniuk a Trump republikánusaival kötendő kompromisszumon túl.
Márpedig az nyilvánvalóan látszik, hogy a demokrata centrum nem rendelkezik ilyen politikai gondolatokkal. A balszárny annál inkább.
Ha a félidős választások alapján azt nem is tudjuk eldönteni, hogy választásmatematikai szempontból melyik tábor stratégiája a nyerő, az teljesen világos, hogy az ideák harcát a baloldal nyerte meg a párton belül. És ez mind a közvéleményben, mind a párt tagjai között jól lemérhető. A mindenkire kiterjedő általános egészségbiztosítás támogatottsága 2014 óta 21-ről 70 százalékra növekedett, a tandíjmentes felsőoktatásé pedig marginális ügyből lett 60 százaléknyi választópolgár által támogatott célkitűzés.
De az elmúlt években a párt tisztviselői között is hasonló elmozdulás történt. Az Intercept által ismertetett kutatás szerint 2010-ben a demokrata színekben induló jelöltek csupán 27 százaléka támogatta az európai típusú egészségbiztosítás gondolatát, mára viszont egyértelmű többségbe (58%) kerültek a párt jelöltjei között.
Hasonló folyamat játszódott le a fegyvertartás szigorítása ügyében is. 2010-ben a demokrata jelöltek 36 százaléka kapott kiváló minősítést a Nemzeti Lőfegyver Szövetségtől (National Rifle Association, NRA), és csupán 19 százalékuk kapta a legrosszabb osztálytatot. Mára a fegyverlobbi csupán 22 százaléknyi demokrata jelöltnek adott csillagos osztályzatot, 52 százalékuk viszont már a legrosszabb minősítéssel büszkélkedhet.
Ha valamire megtanítottak a 2008 utáni világpolitikai események, akkor az az, hogy megváltozott a politizálás módja. A dolgok megszokott, háttéralkus, kompromisszumos – emiatt pedig sokszor korrupt – adminisztrálgatásának ideje lejárt.
