Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Károlyi és az antant: lehetetlen küldetés egy új ország elismeréséért

Az 1918. október 31-én az őszirózsás forradalom nyomására nagykárolyi gróf Károlyi Mihály vezetésével hatalomra került Károlyi-kormány egy elvesztett világháborút követően külpolitikai téren két lehetőség között választhatott: 1. aktív honvédelemre való berendezkedés az ellenséges hadseregekkel szemben, 2. az ország számára egy minél előbb elérendő, elismert nemzetközi jogi státusz kivívása.

Károlyi Mihály 1912-ben, egy hajó fedélzetén; forrás: Fortepan

Előbbinek – túl azon, hogy Károlyi Mihály és minisztereinek többsége elvi pacifista, tehát háborúellenes volt – nem látták értelmét azzal az egyébként többnemzetiségű hadsereggel, amelyik 1918 végére megcsömörlött az elhúzódó háborútól és felbomlóban volt. Az ország nemzetiségek lakta peremterületein polgárháborús hangulat uralkodott, és megalakultak azok a nemzetiségi tanácsok (csehszlovák, délszláv, román), melyek semmiféle közösséget nem kívántak vállalni a Magyar Királysággal. Tetézte a problémákat, hogy hazánknak egyetlen számottevő szövetségese sem akadt, amelyiknek erejében a kabinet bízhatott volna.

Mindezek ismeretében Károlyiék a második irányvonal mellett döntöttek. Megpróbáltak tárgyalásokat kezdeményezni az antanthatalmakkal, és elérni, hogy Magyarországot meghívják az 1919. január 18-án megnyíló párizsi békekonferenciára. Céljuk az volt, hogy egy békés, parlamentáris, demokratikus állam képét mutassák az antant felé, amelyben a győztesek már nem ellenséget, hanem egy majdani szövetségest látnak. Miután szembesültek azzal, hogy a szinte teljes nemzetközi diplomáciai elszigeteltségükben erre nem kínálkozik esély, az aktív honvédelem került előtérbe.

A gróf 1918 őszére kialakult népszerűségét annak (is) köszönhette, hogy a közvélemény szemében antantbarát politikusnak számított, akiről úgy hírlett, hogy bírja az antant kegyeit. Ez azonban nem volt igaz, mert nem rendelkezett komolyan vehető antantkapcsolatokkal.

Az 1923-ban publikált, és rendkívül szerénytelenül Egy egész világ ellen. Harcom a békéért címet viselő memoárjában ugyan Károlyi hosszasan értekezett arról, hogy 1914 februárjában – mint a legnagyobb magyar ellenzéki párt (Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt) elnökét és franciabarát nyilatkozatairól ismert politikust – Párizsban fogadta őt Raymond Poincaré francia államfő, ám kettejük tárgyalása valójában nem volt több a kölcsönös tájékozódásnál. Továbbá könyvében a gróf eltúlozta az 1914-es pacifizmusát is, holott 1916-ig nem volt olyan határozottan háborúellenes, mint amilyennek utóbb láttatni kívánta magát. Példának okáért 1914. november 30-án ő olvasta fel a képviselőházban a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt háborús helytállást támogató nyilatkozatát. [1] 1916. augusztus 9-én pedig az erdélyi román betörés előtt a képviselőházi ún. „tigrisbeszédében” arra figyelmeztette az Osztrák-Magyar Monarchia keleti szomszédját, hogy

„ameddig egy magyar ember él, ameddig egy magyar emberben csak egy csepp vér van, addig küzdeni fog Magyarország integritásáért, addig küzdeni fog Erdélynek megvédéséért és tudja meg Románia, hogy ha megtámad minket, akkor az erdélyi havasokon nem embereket fog találni, hanem tigriseket, mert mi úgy fogjuk megvédeni Erdélyt, mint tigrisek, akiktől el akarják rabolni legdrágább kincsét, testének testét, vérének vérét.” [2]

Az első világháború alatt, akárcsak a Monarchia több politikusa, úgy Károlyi is tartott fenn kapcsolatot antantdiplomatákkal. 1917 őszén például Wekerle Sándor magyar miniszterelnök közbenjárása nyomán utazott ki Svájcba, ahol az antant ügynökeivel és diplomatáival tárgyalt a béke lehetőségeiről. Mivel azonban az egyeztetései nem igazán vezettek eredményre, a gróf rosszkedvűen és elégedetlenül hagyta el az alpesi országot. Hazatérve IV. Károly királynak, illetve Ottokar Czernin közös külügyminiszternek is beszámolt a tanácskozásairól.

Egy évvel később az akkor már a kormányfői székben ülő Károlyi maga akart Padovába utazni, ahol az olasz front összeomlását követően Armando Diaz, az olasz haderő vezérkari főnöke átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket Viktor Weber császári és királyi gyalogsági tábornoknak. Kérését a Monarchia hadsereg-főparancsnoksága (Armee Oberkommando) elutasította, így a magyar kormánynak be kellett érnie azzal, hogy az osztrák generális és delegációja tárgyalt hazánk nevében is. A padovai fegyverszüneti egyezmény feltételei nem érintettek magyar területeket, hanem csak a svájci határtól Dalmáciáig rögzítették a közös hadsereg által kiürítendő övezeteket, ami nagyjából egybeesett Olaszország első világháborús hadicéljaival.

A padovai megállapodást – mivel nem volt Diaz-nak alárendelve – nem tartotta magára vonatkozónak a balkáni antanthadsereget (Armée d’Orient) vezénylő francia tábornok, Louis Franchet d’Espèrey. Csapataival átkelt a Száván és megüzente Budapestre, hogy Belgrádba várja fegyverszüneti értekezletre a magyar kormány képviselőit. A Károlyi Mihály vezette küldöttség 1918. november 7-én tárgyalt a francia főparancsnokkal a szerb fővárosban. A gróf, valamint a kabinetje nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere, Jászi Oszkár is megjegyezte az emlékirataiban, hogy Franchet – a miniszterelnököt leszámítva – rendkívül arrogánsan viselkedett a delegáció tagjaival. Az ismert amerikai történész, Arno J. Mayer ugyanakkor nem talált kivetnivalót a generális magatartásában. Meglátása szerint: „Bizonyos, hogy korrekten kezelte Károlyit. […] Ám szemben Károlyival, a francia tábornok nem volt hajlandó elfelejtkezni arról, hogy Magyarország legyőzött ellenség”.[3]

A miniszterelnök másnap visszautazott Budapestre, ezért a belgrádi katonai konvenciót november 13-án magyar részről Linder Béla tárca nélküli miniszter szignálta. A 18 pontból álló megállapodás többek között az ország déli részén tisztázta a helyzetet egy demarkációs vonal meghúzásával, amelytől délre eső vidékeket a magyar kormánynak ki kellett ürítenie. Az egyezség rendelkezett arról is, hogy az antantcsapatok által megszállt területeken a polgári közigazgatás a magyar adminisztráció kezén maradhat. Ezt azonban a megszállók nem tartották be, mert a magyar hivatalnokokat rövidesen szerbekre és románokra cserélték.

A belgrádi katonai konvenció az első hivatalos kapcsolatfelvétel volt az antanthatalmak és a Károlyi-kormány között. Az egyezményt viszont a franciák alig két héttel később felmondták. December 1-én ugyanis Georges Clemenceau miniszterelnök közölte Franchet-val, hogy a nemzetközi jog szempontjából nem létező magyar kormánnyal kötött szerződést semmisnek, pontosabban egy helyi hatósággal kötött lokális kontraktusnak kell tekinteni.

Ezért aztán a franciák szemet hunytak afelett, hogy Erdélyben a románok átlépték a demarkációs vonalat, a csehszlovákok közbenjárására pedig december 23-án Párizsból egy jegyzéket küldtek a magyar kormánynak, melyben a történeti Felvidék – amire a belgrádi katonai konvenció nem vonatkozott – kiürítését követelték az Ung folyó vonaláig.

A belgrádi katonai konvenció felrúgása világosan jelezte, hogy az antanthatalmak Károlyi-kabinettel szembeni kezdeti közönyét ekkorra már egyértelműen ellenséges attitűd váltotta fel. Nem csak Franchet belgrádi viselkedése érzékeltette, hogy hazánkra legyőzött ellenségként, másod- de inkább harmadvonalbéli szereplőként tekintettek, hanem az is, hogy míg a franciák Csehszlovákiába és Romániába irányított katonai missziói élén tábornokok álltak (Maurice Pellé, illetve Henri Mathias Berthelot), addig hozzánk csak egy alezredest, Fernand Vix-et küldtek. Vix delegációja alacsonyabb rangú tisztekből állt és viszonylag kis létszámú volt, ennélfogva számottevő politikai szerepre nem is lehetett hivatott. S miközben a prágai és bukaresti katonai missziók közvetlen összeköttetésben álltak Párizzsal, addig a budapesti jelentései csak Franchet, illetőleg a belgrádi főhadiszállás közvetítésével juthattak a francia kormány elé.

Mivel a francia diplomácia, élén Stephen Pichon külügyminiszterrel, Magyarországgal szemben kis szövetségeseit (a románokat, a szerbeket és a csehszlovákokat) támogatta, ezért Károlyiék megpróbáltak kapcsolatokat teremteni a Duna-medence térsége iránt kevesebb érdeklődést tanúsító Nagy-Britanniával és az Amerikai Egyesült Államokkal is.

Bédy-Schwimmer Rózát például azért nevezték ki 1918 őszén a világ első női nagyköveteként Svájcba, mert azt tartották róla, hogy jó angolszász összeköttetésekkel bír.

Az ő kiküldetése azonban nem járt sikerrel és 1919 januárjában vissza is hívták. Az 1918 végén, Budapesten tartózkodó brit értelmiségi, J. Edward Thornton pedig azt jelentette a londoni külügyminisztériumnak, hogy Károlyi hiába nagy csodálója David Lloyd George brit miniszterelnöknek és Woodrow Wilson amerikai elnöknek, képtelen nyugati kapcsolatokat teremteni, továbbá 1918 decemberében amiatt panaszkodott neki a gróf, hogy az antant nem tesz különbséget közte, illetve a háborúpártinak és németbarátnak titulált Tisza István között. [4]A bécsi angol katonai misszió vezetője, Sir Thomas Montgomery-Cuninghame emellett arról értekezett a memoárjában, hogy Károlyi feleslegesen reménykedett abban, hogy

„az antant kevésbé drasztikusan bánik el a legyőzött Magyarországgal, ha kormányzata élén egy liberális pacifista áll. Ebben tévedett. Az antant a soron következő szerződéseket anticipálva [megelőlegezve – G. M.] fektetett le bizonyos megszállási határokat Magyarországon, azokat pedig az utódállamok javára állapították meg, ami elég természetes volt az adott körülmények között.” [5]

A Károlyi-kormány külpolitikai koncepciójának lényegi eleme volt a wilsonizmus, az amerikai elnök híres „14 pontjában” lefektetett népek önrendelkezési jogához való ragaszkodás. A gróf ugyanis helyesen mérte fel az Egyesült Államok meghatározó szerepét a formálódó új világrendben, abban viszont tévedett, hogy a wilsonizmus lesz az amerikai külpolitika fő iránya. Ezen felül hibát vétett akkor is, amikor nem ismerte fel, hogy miután az Egyesült Államok nem érdekelt az európai területi kérdéseket illetően, ezért a világégés utáni rendezés jogát másoknak adja majd át. Az 1919 januárjától a köztársasági elnöki címet viselő Károlyi még 1919. március 2-án is a wilsonizmus mellett tett hitet, amikor több kormánytaggal együtt szemlét tartott a keleti demarkációs vonalon álló székely csapatok fölött. Ám ekkor már mindezt kiegészítette azzal, hogy ha

„a párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végső szükségünkben fegyverrel is fel fogjuk szabadítani ezt az országot.” [6]

Az ország fegyveres felszabadítására azonban nem került sor, de arra sem, hogy Károlyiék delegációt küldjenek a párizsi békekonferenciára. Pedig 1919 márciusában annak ellenére láttak hozzá egy ilyen küldöttség előkészítéséhez, hogy a döntéshozók ígéretet tettek volna a részvételükre, a kormányban pedig egyetlen rutinos, a nemzetközi színtéren eligazodni képes szereplő sem akadt. Március 20-án Károlyi meghívó helyett egy jegyzéket kapott Vix-től, melyben az antant a keleti országrész kiürítését követelte. Jászi Oszkár visszaemlékezései szerint a gróf az aznap délutáni minisztertanácson ismerte be nyíltan, hogy a „nyugati orientáció, a Wilsonra felépített politika végleges hajótörést szenvedett. Új orientációra van szükségünk”. [7]Az államfő másnap abban a tudatban mondott le, hogy a hatalmat egy tisztán szociáldemokrata kormánynak adja át. Arról viszont nem voltak értesülései, hogy a szociáldemokraták centruma és balszárnya időközben kiegyezett a kommunistákkal, mert úgy döntöttek, hogy a továbbiakban ennek az országnak már nem az antant jóindulatában bízó és csalódó Károlyira van szüksége, hanem a Szovjet-Oroszország felé orientálódó Kun Bélára.

Ha tetszett a cikk, akkor könnyen lehet, hogy a Szabad Október következő napi programjai is érdekelni fognak.

[1]Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet, 209–210.

[2]Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet, 8.

[3] – Mayer, Arno J.: Politics and Diplomacy of Peacemaking. Containment and Counterrevolution at Versailles 1918–1919. New York, 1969, Vintage Books, 526.

[4] – Litván György: Maradjunk a tényeknél! (Történeti–politikai írások) Budapest, 2008, 1956-os Intézet, 196.

[5] – Hajdu Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom. Budapest, 1968, Kossuth Könyvkiadó, 171.

[6] – Az elnök és a hadügyminiszter beszédei Szatmáron a székely katonák közt. Magyarország, 1919. március 4., 1–2.

[7] – Jászi Oszkár: Magyar kálvária, magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. München, 1969, Aurora Könyvek, 105.

Olvass tovább!