Ha máshonnan nem, Jámbor András megrázó beszámolójából sokan értesülhettünk arról, hogyan néz ki a „tetten ért” hajléktalanok elleni eljárás ma Magyarországon: a múlt heti tárgyaláson az a hajléktan asszony, aki párja halálát követően került az utcára, egy kivetítőn keresztül, másik szobából kapott lehetőséget arra, hogy maga mellett érveljen. A cikk tökéletesen adja át azt a fullasztó, embertelen állapotot, amit az alaptörvény, a törvény, és ezek betartási módja létrehoztak.

Miért kell a hajléktalan embert kivetítőn kihallgatni?

A fizikai és pszichológiai távolság másnak való károkozásban játszott szerepe a 20. századi szociálpszichológia egy sokat kutatott és vizsgált kérdése. A második világháború tapasztalatai kapcsán Hannah Arendt elhíresült fogalmát, a gonosz banalitását – vagyis hogy nem kell szörnyszülöttnek lennünk ahhoz, hogy másoknak ártsunk, elég, ha gondolkodás nélkül engedelmeskedünk parancsoknak – Stanley Milgram világhíres kísérlete próbálta empirikusan vizsgálni.

A számos etikai kérdést felvető kutatás során a kísérlet résztvevőinek a kísérletvezető utasítására egyre fokozódó áramütéssel kellett büntetniük a másik szobában ülő „tanulót”, ha az a számára feladott memóriafeladatokban hibázott. A kísérlet résztvevőjét többszörösen megvezették: a „tanuló” a kísérlet beépített résztvevője volt, és az áramütések sem voltak valódiak. Az eredmények ismertek és alátámasztani látják Arendt meglátását a bennünk élő gonoszról: a kísérletben részt vevő emberek kétharmada a kísérletvezető utasítására akár a 450 voltos, halálos áramerősségű ütéssel is lesújtott volna a „hibázó” tanulóra. Néhány részlet kevésbé közismert. Például, hogy Milgram a kísérletet eredetileg kontrollnak szánta, a csoportnyomás hatását vizsgáló valódi kísérlet mellé – majd megdöbbentő módon tapasztalta, hogy csoportnyomásra nincs is szükség.

De kevésbé ismert az a körülmény is, hogy milyen változókat manipulált Milgram a kísérlet során. Az egyik a kísérletvezető „kikapcsolása”: ha a kísérletvezető utcai ruhában van, kimegy a teremből a kísérlet során, a parancsnak való engedelmeskedés brutálisan visszaesik.

A másik: a tanuló „bekapcsolása”. Míg az eredeti kísérletben a tanuló egy másik szobában ül, és csak a hangját hallja az áramütést mérő, további verziókban a résztvevők egy szobában ülnek, sőt, a kísérlet egyik változatában a résztvevőnek magának kell az áramütésre ráhelyeznie a „tanuló” kezét. Ezen a ponton az engedelmeskedés az eredeti felére zuhan.

A pszichológiai távolság, ami megteremthető fizikai távolsággal, de a másik dehumanizálásával is, megkönnyíti – és megerősíti – a kegyetlenséget embertársaink iránt.

Ez a pszichológiai távolság az, ami részben megmagyarázza, miért könnyebb az online térben sértegetnünk és bántanunk valakit, mint szemtől szemben. Ez a pszichológiai távolság az, ami részben megmagyarázza, miért olyan fontos előszobája a háborús konfliktusoknak és népirtásoknak a másik csoport dehumanizálása – állatként, nem emberiként való bemutatása. Ez a pszichológiai távolság az, ami miatt a drónokkal való hadviselés következményei messze túlmutatnak a technológiai aspektusokon.

Milgram szavaival élve: a kivetítőn történő kihallgatás megtöri a „cselekmény tapasztalati egységét”: az ítélet és az ítélet következménye távol kerülnek egymástól, ami megkönnyíti a károkozást az elkövetőnek.

Nem tudom, miért kell a hajléktalan asszonyt kivetítőn kihallgatni, de van elképzelésem arról, mindennek milyen hatása van.

Milgram kísérletének és a pszichológiai távolság problémájának azonban van egy másik, pozitívabb olvasata is: a távolsággal szemben a közelség megkönnyíti az empátia érzését az áldozattal. Ezért zuhan az engedelmeskedők aránya a kísérletben, amikor közel kerülnek a résztvevők a „tanulókhoz”. Ezért sikeresebbek azok a kampányok, amik statisztikák helyett konkrét személyes történeteket mutatnak be egy-egy társadalmi probléma vagy akár természeti katasztrófa kapcsán.

Ezért fontos a szintén a Mércén a múlt héten megjelent másik, hajléktalan-ellenes fellépéssel foglalkozó anyag is: a videón azt látjuk, ahogy a Móricz Zsigmond körtéren egy hajléktalan férfit vegzáló rendőrök mellett megjelennek az őt ismerő vagy csak felháborodott lakók az áldozat védelmére kelve.

Nem kevésbé megrázó momentuma a múlt hétnek ez a felvétel sem.

A rajta szereplők tudják, hogy felháborodásuk nem akadályoz meg semmit: nem azért cselekszenek, mert kézzelfogható közelségben van a siker, hanem éppen azért, mert nagyon-nagyon távol. Azoknak a bátor városlakóknak a spontán, őszinte felháborodása és fellépése, akik pénteken a Móricz Zsigmond körtéren közbeavatkozni próbáltak a rendőrökkel szemben, számos okból felszabadító hatású.

Egyrészt: sokan felvetik, hogy Milgram kísérletének eredményei azért lepik meg olvasók újabb és újabb generációit, mert rosszul értelmezzük az eredményeket: amit látunk, nem sikeres engedelmeskedés volt, hanem sikertelen engedetlenség. A kísérletek legtöbb, szinte valamennyi résztvevője arról számolt be, hogy nagyon szeretett volna ellenállni a másnak való károkozásnak, de a szituáció körülményei (a kísérletvezető ismételt felszólításai, a hivatalos helyzet, a résztvevő távolsága, a korábbi elköteleződés) ezt megnehezítették számára. A kérdés ilyen esetben valóban az, hogy hogyan hozható létre nonkomformizmus, szembeszegülés a károkozásnak. Emlékszünk: a résztvevők kétharmada engedelmeskedett volna a végletekig a kísérletvezető parancsának. A kísérlet egyik verziójában a résztvevő két társat kap maga mellé, akik ennek a felszólításnak ellentmondanak: pusztán ez a körülmény, a nem engedelmeskedő társak felszabadító hatása 10 százalékra csökkentette a kísérletet folytatók számát.

Számomra a felvétel egyrészt tehát azt üzeni: Ha már úgy érezzük, tehetetlenek vagyunk, és eszköztelenek a hatalommal szemben, egy dolgot még mindig tudunk tenni:

menjünk közelebb.

Menjünk közelebb, tegyünk fel kérdéseket, hallassuk a hangunkat, dokumentáljuk az eseményeket, értesítsünk másokat. És menjünk közelebb akkor is, ha nem látunk rendőrt: Magyarország olyan kontinentális éghajlatú ország, ahol az alkotmánynak réges-régen a lakhatáshoz való jogot kellene biztosítania, nem pedig a legelesettebbek üldözését, mert az utcára kerülés itt a téli hónapokban egyenlő lehet a halálos ítélettel. A NER 9. évében senki nem takarózhat többé azzal, hogy a hajléktalanok ellátása állami feladat: közéjük és a legelesettebb közé ma kegyetlenkedni jár a magyar állam.

A botrány nem mi vagyunk, a botrány az, ha mindezt csendben tűrjük.

Másrészt: a Móriczon történtek, és az ehhez hasonló fellépések képesek megtörni a hallgatás spirálját, azt a jelenséget, amikor hiába értünk egyet valamiben sokan, az elszigeteltségtől, az erőtlenségtől való félelmünk miatt végül szemlesütve megyünk el az embertelenség mellett. A hallgatás spirálja különlegesen furcsa jelenségekhez vezet a nyilvánosságban.

Ha a véleményem például az, hogy a hajléktalanok kriminalizációja rossz, és azt gondolom, hogy ez a vélemény kisebbségi, kevésbé merem majd nyilvánosan ezt vállalni, mint kisebbségi álláspontot. Ha mindannyian, akik ellenezzük a hajléktalanság kriminalizációját, ugyanígy járunk el, a nyilvános diskurzusban valóban kisebbségbe, méghozzá eredeti súlyánál is szűkebb kisebbségbe kerül az álláspont. A hallgatás spirálja magyarázza meg, miért általános a „győzteshez húzás” a választásokat követő első közvélemény-kutatásokban, amikor jóval többen emlékeznek úgy, hogy a nyertes pártra szavaztak: a győzteshez húzás a vesztes támogatásának letagadása is az izolációtól, megbélyegzéstől való félelemből fakad.

A magyar nyilvánosság szerkezete, a kormányzati propaganda-gépezetből áradó, soha nem szűnő zaj különösen alkalmas arra, hogy rájátsszon ezekre a torzításokra és dinamikákra. Ahogyan Václav Havel negyven évvel ezelőtt A hatalmon kívül rekedtek hatalma című írásában megfogalmazta:

„Ennek a panorámának is megvan a maga rejtett értelme: emlékezteti rá az embert, hogy hol él, és mit várnak tőle; közli vele, mit tesz mindenki más, és értésére adja, mit kell tennie neki is, ha nem akar kirekesztődni, elszigetelődni, ’kirekesztődni a társadalomból’, ha nem akarja ’megsérteni a játékszabályokat’, és megkockáztatni, hogy elveszti a ’nyugalmát’ és ’biztonságát’.”

Nem várhatjuk nyilvános megszólalásainktól, hogy meg tudják akadályozni a kormány hajléktalan-ellenes offenzíváját, ahogyan azt sem, hogy közvetlen, gyors sikerrel kecsegtetnének. A konfrontáció azonban korántsem öncélú: segít megtörni a hallgatás spirálját, leleplezni a rendszer hazug voltát, és erőt adhat az első, bizonytalan lépések megtételéhez az ellenzékké szerveződés felé vezető úton.