Az elmúlt 8 évben sorra rázzák meg az óriási korrupciós botrányok Magyarországot. Ha érzékeltetni akarjuk, mi zajlik Magyarországon, érdemes felidézni, hogy Sepp Blatternek, a nemzetközi labdarúgó szövetség korábbi teljhatalmú vezetőjének egy tízmillió dolláros korrupciós ügy miatt kellett lemondania. Ez kb 3 milliárd forint, ilyen tétel ma Magyarországon a korrupció kapcsán naponta vetődik fel.
De mégis, miért nem bukott bele ebbe a Fidesz? Lehet az ellenzék bénaságáról, a magyarok apátiájáról értekezni, de én inkább egy rendszerszintű megoldást vetnék fel erre a problémára. Egyben kicsit utat is mutatnék, mi az, amivel nem lehet változást elérni Magyarországon, és mi az, amivel igen.
A hatalomért minden közösségben küzdelem zajlik, a nagypolitikában is. Azért, hogy ki birtokolja a közösség vezetése által rá ruházott erőforrásokat, és azokat mire használja fel. A modern demokrácia arról szól, hogy egy állam közössége képviselőket választ magának, akik a közösséget vezetik. Ezért cserébe ezek a képviselők döntéseket hoznak a beszedett adóról, az állami szolgáltatásokról, és arról, milyen törvények mentén zajlik az élet az adott országban.
A 90-es években, a liberális politikai és gazdasági hegemónia idején ez egyszerűen működött, az állampolgárok nem csupán képviselőket választottak, hanem nagy többségük le is mondott a politizálás jogáról is, és a 4 évenkénti választásokon kívül csupán nézői voltak a médiapolitizálásnak. Ez így elégséges is volt a demokráciák számára, hiszen a boldog ’90-es években és a 2000-es évek elején a gazdasági növekedés, a liberális demokrácia megkérdőjelezhetetlenségének korában elég embernek volt mit visszaosztani ahhoz, hogy a mélyben dübörgő társadalmi problémák ne feszítsék szét ennek a politizálásnak a kereteit.
A 2008-as gazdasági válság és az azt követő morális pánik viszont már megtette ezt. A recesszió és az erre adott megszorítási válaszok nem tették lehetővé, hogy a középosztály tovább növekedjen, a válság a leggazdagabbakon kívül minden társadalmi osztályt és csoportot rosszul érintett. Ez pedig még a korábbi növekedés jótéteményeit is elfeledtette azokkal a csoportokkal, amelyek ebből még részesültek.
Egy olyan politikai helyzet jött létre, amelyben addig biztosnak vett állami szolgáltatásokért, és állami jussokért, támogatásokért kellett egyre élesebb küzdelmet folytatnia olyan társadalmi csoportoknak is, amelyek addig erre nem szorultak rá. A különböző érdekérvényesítési szintekben járatlan, és a gazdasági egyenlőtlenségekre nem, a csupán a polgári, politikai jogsértésekre érzékeny civil struktúra és pártpolitika miatt pedig a 2008-as válság után szinte mindenhol a gyengébb érdekérvényesítési potenciállal bíró alsó rétegek és a dolgozók szívták meg a hirtelen jött változás hatásait. Így létrejött egy nagy számú tömeg, amely elkezdett lefelé csúszni, és egyre többen érezték úgy, hogy valójában nem kaptak semmit az államtól, a közösségtől.
Magyarországon pedig ehhez még hozzátartozik, hogy a rendszerváltás is kitermelt egy ilyen tömeget. A bezáró szocialista nagyvállalatok helyében megnőtt munkanélküliség százezreket és konkrét régiókat lökött a semmibe. Hozzájuk csatlakozott a 2008-as gazdasági és a devizahitel-válság után elszegényedő középosztálybeli réteg is.
Ezek az emberek ma Magyarországon azt gondolják, hogy őket cserbenhagyta a magyar állam, a demokrácia, a politika, nevezzük ezt bárhogy is, úgy látják, hogy nem nagyon kaptak tőle semmit, és ez nagyjából így is van.
Pontosan ezért nagy részüket nem is nagyon érinti meg, ha elvesznek a közösből, ha leépül az állam, az az intézményrendszer, amely a közösség döntéseit és céljait hivatott megvalósítani. Ha valamihez nem látod, milyen módon van, vagy lehetne közöd, kevéssé tud érdekelni, hogy mi történik vele, és ez független attól, hogy valójában egyébként nagyon is van, vagy lehetne köze az életedhez.
Márpedig 2010 után a Fidesz egyre inkább csak leépített és leépített. Amikor nincsenek munkavállalói, fogyasztói jogok, a megtermelt javakat nem osztjuk újra oda, ahol a közösség érdekében szükség van rájuk, nincs szolidaritás az adórendszerben, csökken az oktatás és az egészségügy színvonala, akkor az ember még inkább kiábrándul az államból.
Viszont ha nincs erős állam, és kevés erőforrás van az állami intézmények kezében, akkor a politika is egyre inkább tét nélkülinek tűnik. Minél kevésbé tűnik reálisnak ugyanis maga a hatalom és ezáltal a nagy változások lehetősége, annál kevésbé érdekes annak megszerzése.
És ugyanígy van a korrupció esetében is. Minél nagyobb a korrupció, annál kevésbé hisz benne bárki, hogy ez megállítható. Sőt, mivel a korrupció maga az állam züllésének jelképe, annak hogy az állam nem foglalkozik velünk, a nagy korrupció csökkenti a szemünkben az állam értékét, és így az államhatalomért folytatott küzdelem értékét is. Tehát lényegében magának a politizálásnak a fontosságát.
Ez az a jelenség, amit úgy ír le a hétköznapi ember, hogy de hát mindegyik korrupt. Ez a mondat pedig nem csupán azt jelenti, hogy magát a korrupciót tartja leküzdhetetlennek az állampolgár, hanem azt is, hogy nem lát érdemi különbséget a versenyző felek között abban, hogy jó gazdái lennének-e az államnak, jóra használnák-e a hatalmat. És így értéktelenné válik szemében az állam mint eszköz is.
Így pedig azt láthatjuk, hogy minél inkább a korrupció a téma, annál inkább válik lényegtelenné az a hatalmi küzdelem, amit politikának hívunk, és pont ezáltal annál nagyobb eséllyel marad hatalmon az, aki magát a korrupciót csinálja.
Ugyanis a politizálás lényege a tudatosság és a problémák megoldására való törekvés. Megoldás pedig csak rendszerek átlátásából, az egyes folyamatok összhatásának elemzéséből következhet. Ha viszont élesen kiemelünk egy olyan problémát, amely valójában csak következménye a politika és a közösség rendszerszintű rossz működésének, és ezt a problémát tesszük meg a problémák gyökerének ahelyett, hogy következmények látnánk, nem tudunk megoldást kínálni.
Márpedig a korrupció a demokrácia rossz működésének a következménye. Annak a rendszerszintű problémának, hogy egyesek a nagyobb politikai vagy gazdasági hatalommal visszaélhetnek és vissza is élnek.
Ezt a problémát pedig nem úgy lehet megszüntetni, ha azt mondjuk, a korrupció rossz, vagy büntetni kezdjük a korrupciót, hanem úgy, ha olyan demokráciát teremtünk, amelyben a gazdasági és politikai hatalommal nehezebb visszaélni. Ez pedig nem büntetőeszközök függvénye, hanem a média és a politika finanszírozásának, a társadalom aktivitásának, a bírói függetlenségnek, és még egy sor más kérdésnek az együttes hatásával érhető el.
Tehát nem a korrupció ellen kell küzdeni végső soron, ha a korrupciót látjuk problémának, hanem olyan társadalmi tudatossági szintet kell elérni, és olyan intézményi gátakat kell húzni, hogy minél kisebb esélye legyen a korrupciónak. De ha ezt nem látjuk, és a politikai megszólalók nem láttatják, vagy ha láttatják is, nem eszerint cselekednek, akkor semmit se ér az úgynevezett korrupció ellenes harc.
És ugyanez igaz a tét nélküli diktatúrázásra és diktátorozásra is. Miért mozdulna meg bárki is, rakna energiát vagy erőforrást egy diktatúra elleni harcba, ha mindennap azt hallja, hogy egy legyőzhetetlen diktátor áll a túloldalon?
A választók, az állampolgárok ugyanis, mint minden másban, a politikában, a politikai cselekvéseikben is saját hasznukat keresik. Az pedig a társadalmi helyzetükből és a politikai közbeszédtől (például attól milyen témáról, hogyan beszélünk, lásd lent), valamint az ezekből keletkező saját értékeiktől függ, hogy ezt a hasznot hol érzik bezsebelhetőnek.
Ha az állam kapcsán csak és kizárólag a lopásokról hallanak, és arról, hogy egy megverhetetlen vezető vezet egy országot, nem fogják saját életükre nézve reális opcióként kezelni azt, hogy megérné a rendszer megváltoztatásáért küzdeni.
A Fidesz pedig még rá is játszik erre az államellenességre. A kormánypárt, ahogy fentebb is írtam, 2010 óta egyre durvábban építi le az állami struktúrákat, és így távolítja a politikai közbeszédet és a választókat attól az elképzeléstől, hogy az állam jól is használható. Márpedig az állam használhatatlanságának már korábban is megvolt a választók fejében az előképe. Így a Fidesz egy olyan rendszert hoz létre, amelyben a politikai racionalitás szintjén egyre kevésbé éri meg az egyre nagyobb hatalmával szembeszállni, mert egyre erősödik az állam hasznavehetetlenségéről szóló képzet. Ez pedig azt eredményezi, hogy a korrupciós narratíva inkább a kormánypárt hatalmon maradását szolgálja.
Persze ehhez az is kell, hogy a korrupciós narratíva önmagában legyen értelmezve. Ha a korrupcióról úgy beszélnénk, mint egy jól működő állam akadályáról, közösség ellenes cselekedetről, ha lenne reális alternatíva a jól működő államra, akkor máshogy értelmeződnének ezek a korrupciós történetek, vagy a diktatúráról szóló felháborodások.
De jelenleg tényleg csak időszakos felháborodásokról beszélünk, amelyek (ahogy egyébként a nagyobb korrupciós ügyeknél látjuk is) rendre kisebb-nagyobb visszaesést okoznak a kormánypárt támogatottságában, de állam-párti ellennarratíva hiányában érdemi változást nem hoznak.
A fájó dolog az, hogy a következő lépések, az államnak, és magának a közösségnek a további kivégzése is mint kés a vajon fog átcsúszni a korábbi logika szerint. Hiszen alternatíva híján a még valamilyen hatalommal vagy ellenállási lehetőségekkel rendelkező csoportoknak nem fogja megérni az egészségügy vagy az oktatás államosítása ellen felszólalni, míg a rosszabb helyzetben lévő társadalmi csoportok azt fogják érezni, nekik ez úgyis mindegy, hiszen eddig se kaptak az államtól a felemelkedéshez szükséges oktatást, vagy jó egészségügyi ellátást, az állam pedig arra való, hogy kifosszák.
Ez pedig egy ördögi kör, hiszen az államnélküliség, a közösség leépítése tovább távolítja az embereket a politikai aktivitástól, tovább erősíti a politika tétnélküliségét.
Ezzel szemben csak egy olyan politika lehet képes felvenni a versenyt, ami közösség- és állampárti, és amely képes ezt hitelesen is képviselni.
A korrupció felszámolásának, a korrupcióval szembeni harcnak is csak az lehet az alternatívája, ha nem pusztán a korrupciós ügyeket tudjuk felderíteni, de olyan politikánk is van, amely képes elhitetni, hogy ezeket a pénzeket az állampolgárok minél szélesebb körének jólétébe tudjuk visszaadni, míg a diktatúra rémképével szemben is csupán az lehet az esély, ha valaki elmagyarázza, hogy egy máshogy működő rendszer hogy tud jólétet biztosítani minél több ember számára.
Ennek a politikának viszont szakítania kell a 90-es évek médiapolitikájával, és ahhoz, hogy hitelességet szerezzen, legitimitást kell magának teremtenie, amely nem a képviseleti demokráciából, hanem a valós társadalmi beágyazottságot jelentő részvételből, nem a hatalom átruházásából, hanem valamiféle új társadalmi szerződésből, nem a médiapolititizálásból, hanem a helyi jelenlétből, nem a 90-es évek politikai passzivitásra épülő modelljén keresztül, hanem a konkrét szolidaritás közösségteremtő erejéből érkezik. Olyan legitimitásra van szükség, amely erőt tud mutatni és át tudja törni azt az üvegfalat, amelyet a minden politikus korrupt mondat jellemez leginkább.
