Amikor szülni mentem, meggyőződésem volt, hogy a szülés rossz lesz. Nem megszülni a babát, és végre találkozni vele, hiszen nyilván már nagyon vártam, hogy láthassam, és a kezembe fogjam, hanem ami odáig vezet. Nagyjából ezt tudja egy átlagos nő a szülésről: elképesztően fáj, véres, elsősorban kórházban zajló orvosi beavatkozásként gondolunk rá, nem pedig egy intim, bensőséges élményként.

Sőt, általában nevetségesnek is tartjuk azokat, akik hasonló tapasztalatról számolnak be. Azokat pedig, akik ezt a tapasztalatot otthon élték át, egyenesen őrültnek tartjuk, akik a saját „kényelmük” miatt készek lettek volna a saját gyerekük életét feláldozni. Nagyjából ez az ellentétpár van a fejünkben: a racionális, orvosi környezet, amiben a nők nem érzik jól magukat, és az otthonszülő hippik, akik olyan hülyeségeket beszélnek, hogy a szülés még akár jó élmény is lehet (!). Nem, nem az, amikor a baba már békésen alszik mellettünk, hanem az odáig vezető út.

Miért nem tudják ezek a nők elfogadni, hogy a szülés márpedig nettó szenvedés? Véres, fájdalmas, néha hosszú, néha brutálisan intenzív. Talán otthon nincs fájdalom és vér? Nyilván van. A kórházban talán nincs szép szülés? Nyilván az is van.

Ebből nem az következik, hogy nők fogadják már el végre, szülni rossz, ne próbáljanak „kibújni” ez alól.

A valódi ellentét ugyanis nem a kórház és az otthonszülés között feszül, hanem aközött, hogy a nőre mint a szülés passzív elszenvedőjére, a szülésre pedig mint orvosi beavatkozásra tekintünk, avagy azt gondoljuk, hogy a nő aktív szereplő, aki szül, nem pedig szülesztik (ez utóbbi talán a legborzasztóbb magyar szó, de sajnos pontosan azt fejezi ki, ami ma gyakran zajlik a szüléseknél).

A szülés pedig olyan folyamat, amit alapvetően az anyában, az anya irányításával, és nem az anyán zajlik.

Ez nem érzelmi vagy ízlésbeli kérdés. Gyakori érv a „fogadd el, hogy fáj” mellett, hogy mindazzal a szenvedéssel együtt, amivel egy nőket „szülesztő” rendszer jár, még mindig ez a legbiztonságosabb. Csakhogy ez nem igaz: minden orvosi beavatkozásnak van kockázata, az indokolatlan beavatkozások pedig indokolatlan kockázatot jelentenek mind az anyára, mind a babára. Az pedig, hogy a nő hogyan érzi magát, nem választható el a szüléstől mint biológiai folyamattól. A szülés egy hormonális folyamat, a hormonokra pedig hat az, ahogyan egy nővel szülés közben bánnak. Ha egy nő fél, nem érzi magát biztonságban, az a szülésre is hatással lesz.

A félelem pedig nem szükségszerű velejárója a szülésnek, és elképesztően szomorú, hogy ma ez az az érzelem, amit a szüléssel mint folyamattal összekapcsolunk.

A félelem pedig sokszor jogos: egy friss felmérés szerint a nők egyötödét kényszerítették orvosi beavatkozásra annak ellenére, hogy a szülés során elutasította azt. A közösségi oldalakon folyamatosan olvasni történeteket olyan vajúdásokról, szülésekről, ahol az anyát megalázták, nem tájékoztatták, ahol fizikai erőszakot alkalmaztak.

Igen, fizikai erőszakot. Ez azért fontos, mert ahogy a közvélemény is, úgy gyakran maguk az egészségügyi dolgozók is azzal legitimálják a nők elleni erőszakot a szülőszobán, hogy a szülés fáj, tehát a szülő nő köteles mindenféle, a szüléssel egyébként nem „kötelezően” járó fájdalmat elviselni. Mert ha ennyit nem bír ki, akkor mit várt? Ez pedig már a másik, a nők elleni erőszaknál olyan jól ismert érvelés: a hiba a nővel van, ő az, aki hisztizik, nem normális, túl keveset bír. Az anyasággal kapcsolatban azt gondolja a társadalom: ha anya vagy, mindent ki kell bírnod, az érzelmi-fizikai fájdalom minden egyes formáját, ha nem: rossz anya vagy. Sok nő úgy válik anyává, hogy már a szülőszobán azt éreztetik vele, alkalmatlan, mert nem tud tűrni.

Márpedig tűrni kell. Ezt is jól ismerjük a nők elleni erőszak igazolásaként. Tűrni kell a beszólásokat, a fizikai fájdalmat, a passzivitást, a megaláztatást, mindent. De mi is az pontosan, amit a szülőszobán el kell tűrni? A méhszáj (csak tisztázásképpen: ez egy olyan testrész, aminek az érintése is fájdalmas sokaknak, de minimum kellemetlen) tágítását kézzel, sokszor tájékoztatás, beleegyezés kérése nélkül. Képzeljünk el egy tetszőleges testnyílást, és utána azt, hogy valaki kézzel megpróbálja szétfeszíteni. A méhszáj vizsgálatát indokolatlanul, jellemzően akár fájások alatt is. A belekönyöklést a szülő nő hasába. A szülés gyorsítását a méhszájba helyezett ballonnal vagy oxitocinnal. A gátmetszést és a gát összevarrását előzetes tájékoztatás nélkül. Nem lehet nem észrevenni, ezek mennyire hasonlítanak a nők elleni szexuális erőszakhoz – nem véletlen, hogy a szülő nők gyakran pontosan így is élik meg a szülést, ahogy az is gyakori, hogy a szülés újra traumatizálja a szexuális erőszak korábbi áldozatait.

Tűrni kell az indokolatlan császármetszéseket is, még akkor is, ha épp nem hat az epidurális érzéstelenítő (erre is volt példa, következmények nélkül). Ezekre a beavatkozásokra úgy utal általában a közvélemény, mintha a könnyebbik utat jelentenék, pedig a császármetszés egy a hasi műtétek közül. Azt pedig ritkán hallani, mennyire jó annak, akit műtöttek. Kivéve persze, ha szülő nők.

Ezért írom azt, hogy a szülészeti erőszak is a nők elleni erőszak egyik formája:

nincs az egészségügynek és az egész társadalomnak más területe, ahol ennyire egyértelműen semmibe vennék a tájékozott beleegyezést, és ennyire direkt és szándékos módon okoznának fájdalmat embereknek, mondván, aki anya akar lenni, annak ezt bírnia, tűrnie kell.

Ez talán az erőszaknak a legkevésbé mediatizált formája is: egyre több szó esik a szexuális zaklatásról, a partnerkapcsolati erőszakról, de a szülészeti erőszak létezésének a szélesebb körű elismerése még nem történt meg.

Eközben ezért a bánásmódért elképesztően magas összeget várnak a szülésznők és az orvosok is hálapénz formájában. A nők pedig kifizetik, mert arra számítanak, hogy ha fogadott orvosuk és szülésznőjük van, akkor majd figyelembe fogják venni az igényeiket, és másképp fognak velük bánni. Ez néha így van, de legtöbbször nem, hiszen a pénzzel maximum annyit garantál magának az ember, hogy a fogadott orvosok ott lesznek a szülésnél. De miféle „minőségbiztosítást” jelentene az, hogy valaki feketén kifizet 120-150 ezer Forintot az orvosnak (hiszen az a „szokás”, hogy a szülés „ára” a magánorvosi konzultáció tízszerese) és 30-50 ezret a szülésznőnek? Igen, simán lehet, hogy valaki (és nyilván lefelé és felfelé is vannak eltérések) 200 ezer Forintot feketén kifizet, és a végén erőszakot szenved el, ami ellen ma Magyarországon pénzzel sem tudja magát senki bebiztosítani. A magánellátásban sem jobb a helyzet, ott félmillió Forint körül mozog egy szülés, de a garancia a megfelelő bánásmódra nem nagyobb.

Ennek két fő oka van. Az egyik az intézményi szexizmus. A Másállapotot a szülészetben csoport rengeteg olyan panaszt tesz közzé, amelyeket volt páciensek küldenek orvosoknak, kórházaknak. Ezekre az esetek többségében nem jön válasz, ha pedig mégis, akkor kioktató, lekezelő hangnemben az anyát és a szülés utáni érzelmi állapotot okolva a panaszért. A nők ellen, akik a saját testük fölötti kontrollt próbálják visszaszerezni, még ma is a hisztéria a leggyakoribb vád, főleg az egészségügyben. Anyuka, ne hisztizzen, nem fáj az annyira.

A másik ok a félig magán, félig állami hálapénzes szürke, de inkább fekete zóna, amiben a szülések nagy része zajlik. Egyrészt vannak az ilyen-olyan intézményi protokollok a szülésről a kórházakban, amikről mindenki tud a dolgozók közül, csak a szülő nők nem. Simán lehet, hogy az egyik kórházban még nyugodtan vajúdhatna az anya, a másikban pedig már készítenék elő császármetszéshez. Másrészt ott van az orvos és a szülésznő, akik részben a protokollnak, részben a szülő nőnek próbálnak megfelelni, de lehet, hogy csak az előbbinek, viszont mivel az az érdekük, hogy minél több fogadott páciensük legyen – hiszen hálapénz nélkül aránytalanul keveset keresnének a munkaórákhoz, felelősséghez, az állandó rendelkezésre álláshoz képest – azt mondják a szülő nőnek, amit hallani akar. Nem véletlen, hogy a Másállapotot a szülészetben következő utcai demonstrációjának a szülészeti erőszak ellen a Ne árts! Ne vágj át! címet adta.

A szülészeti erőszakot elszenvedő nő pedig ott van egy pici babával, akinek a születésére annyira vágyott, fizikailag és lelkileg is meggyötörve. Iyenkor a környezete is általában annyit reagál, hogy de hát ott van a gyönyörű, egészséges gyerek, mit akar még? Csakhogy az a gyönyörű, egészséges gyerek is akkor van jól, ha az anyja jól van.

Az anya pedig nincs jól, ha szó nélkül kell tűrnie az erőszak összes formáját, és különösen sokat mond el a nők és gyerekek szerepéről ebben a társadalomban, hogy épp a gyermeket mint „végeredményt” használják fel igazolásként arra, amit az anyja ellen tesznek.