Nyolc éve minden nap, ha beleolvasok a kormány intézkedéseire adott nyilvános reakciókba, ugyanazt a kínos vergődést látom.
A legismerősebb talán az, amikor vicceskedő stílusban leplezik le az újságírók, hogy mennyire irracionális, a korábbi kormányzati jelszavakkal ellentétes, amit aznap a kormány csinál.
Vagy, hogy mennyire átlátszóan hazug, cinikus és komolyan vehetetlen minden indok, amit felhoznak legújabb lépésük igazolásául.
Mint amikor az Alkotmánybíróság döntéseinek betartását a „demokrácia vastörvényének” nevező 2010 előtti Orbánt idézték az Alkotmánybíróság hatalmát 2010 után brutálisan megtörő Orbán ellenében. Ilyenkor aztán röhögünk, sírunk, felháborodunk, de nem történik semmi. Nem omlik össze a kormány népszerűsége az ilyen leleplezésektől, sem a gúnytól, ahogy annak idején Jerikó falai leomlottak a kürtök hangjára.
Egy másik, nem kevésbé gyakori, de semmivel nem kevésbé kiábrándító eset, amikor szakértők, szakpolitikusok próbálnak egymással is vitatkozva értelmet találni a kormány szakpolitikai lépéseiben.
Vajon mi lehet az MTA átalakításának célja? Az egyetemek megerősítése? Egy vitatható hatékonysággal működő szervezet javítása? A centralizáció? A megfélemlítés? Ki tudja…
Hasonlóképpen: vannak-e érvek a CEU hazai jelenléte ellen? Tudomány-e a társadalmi nemek tanulmányozása? Kell-e közpénzből alapkutatás? Indokolt volt-e szakmailag annak idején a magánnyugdíjrendszer felszámolása? Vannak-e szakmai érvek az önkormányzati rendszer tényleges felszámolása mögött? Elképzelhető-e bármiféle igazolása a választási rendszerben a győzteskompenzáció intézményének? Gazdaságilag indokolt volt-e a Népszabadság bezárása? Segíti-e a közmunka a munkaerőpiacra visszakerülést? Lehetséges-e a Sargentini-jelentés tényeit és az azokból levont következtetéseket kisebb-nagyobb részben kritizálni? Igazolható-e az egykulcsos személyi jövedelemadó? Megéri-e Magyarországnak a nagy autógyáraknak adott óriási adókedvezmény? Van-e komoly érv a közműszolgáltatók államosítása mellett? Mi védhető a NAT-tervezetéből és mi nem? A sor még folytatható lenne.
Kormányhoz való viszonytól, vérmérséklettől, az első, általában brutális kormányzati tervek javíthatóságába vetett hit meglététől függően különféle szakmai, politikai, erkölcsi érvek hangzanak el.
De, a legvadabb rendszerellenzéki hangokat leszámítva mindenki megegyezni látszik abban, hogy a szakmai, erkölcsi, politikai érvek számítanak.
Hogy vagy meg lehet ezt a kormányt győzni arról, hogy rossz, amit csinál vagy legalábbis, hogy a kormányzat politikai intézkedéseit a józan ész bírósága elé lehet citálni, s ott ítéletet mondani róluk olyan érvek alapján, amelyek mindenki számára, aki kellő jóindulattal áll a dologhoz és hajlandó a józan ész szabályait követni, átláthatóak és a legtöbbjük számára elfogadhatóak.
Mondanom sem kell azonban, hogy Jerikó falai éppúgy nem omlanak le szakmailag kicsiszolt észérvek hatására, ahogy a könyörtelen gúnytól és a kínos leleplezéstől sem.
Több mint nyolc éve tartó vergődésünkért persze nem magunkat akarom elsősorban hibáztatni. A Fidesz kormányzása ugyanis mostanra alapjában véve nem demokratikus, hanem autoritárius logikát követ, s akkor is immunis a demokratikus nyilvánosságban megszokott kritikákra, amikor azok a kritikák megalapozottak. Ez egy olyan helyzet, amire senki sem lehet felkészülve, hiszen ugyan ki akarná a lehető legrosszabbat feltételezni politikai ellenfeléről, és ki szeretne abban hinni, hogy egy igazságtalan világban él?
A baloldaliakhoz képest a kormányhoz ideológiailag közelebb állók helyzete a maga módján még faramucibb, az ő tanulási folyamatuk még kínosabb és még szánalomra méltóbb, hiszen nekik jó okuk volt feltételezni, hogy az ellenzéki kritikák sokkal kevésbé megalapozottak és sokkal elfogultabbak, mint amilyennek magukat ezek a kritikák mutatni próbálják.
Az ilyen jobboldaliak érthető módon sokkal motiváltabbak voltak abban, hogy értelmet és jó szándékot keressenek a kormány intézkedéseiben, s előbb kritizálják a stílust vagy a javíthatónak vélt „félreértéseket”, mint a kormány politikájának egészét.
Utóbbira nyilván a baloldalról előbb lehetett számítani, sőt, minél elkeseredettebb volt a baloldali ellenzék kritikája, a jobboldaliak körében annál könnyebb volt a politikai közösségük iránti lojalitást választva csöndben maradni vagy magyarázkodni a szakmai, erkölcsi különvélemény nyílt hangoztatása helyett.
Azt is látni kell, hogy ez a vergődés nem jelenti azt, hogy a rezsim támogatóira (akárcsak régi iskolám fiú WC-jének negyedszázados felirata szerint az egyik fizikatanárra), egyáltalán nem hatnak az érvek.
Ellenkezőleg, az elmúlt években a látszat ellenére a rezsim támogatottsága nem maradt változatlan. Számos jel utal arra, hogy a Fidesz szavazótábora százezres nagyságrendben cserélődött le az utóbbi években, és hogy jelenlegi támogatóinak zömét a rezsim olyan módon győzi meg, amin kicsorbul az ellentmondások kimutatása, a szakmai megalapozatlanság hangoztatása vagy egyáltalán, a nyilvános igazolásra törekvés elmaradása.
A jelek szerint a kormány demagóg „tájékoztató” kampányainak manipulatív üzenetei, az egész országra kiterjedő, kézivezérelt pártmédia irányított, minimumra butított és értelmes vitát ellehetetlenítő stílusú propagandája arra nagyon is alkalmas, hogy jelentős tömegtámogatást mozgósítson a rezsim mellett, ám arra már nem, hogy kielégítse azok lelki szükségleteit, akik hisznek abban, hogy a politizálásnak átláthatónak, megvitathatónak kell lennie, hogy a kormányzat döntései nyilvános igazolásra szorulnak, vagy, ahogy Kant annak idején megfogalmazta: hogy minden politikának meg kell hajolnia a moralitás előtt.
Úgy is mondhatnám, vergődésünk elsődleges oka, hogy a jelenlegi rezsim nagyrészt arra épül, hogy a legsötétebb propaganda eszközeivel, elképesztő anyagi erőforrások bevonásával, adminisztratív eszközök alkalmazásával és számos más, nem túl elegáns trükkel biztosítja választók millióinak támogatását, s közben mindent megtesz, hogy a demokratikus nyilvánosság hagyományos kritikai eszközeinek használatát ellehetetlenítse, hatásukat eljelentéktelenítse.
Más szóval, hogy megszabadítsa magát a politikai döntések nyilvános igazolásának kötöttségeiből és tettei valódi céljait, eszközeit és hatásait illetően állandó bizonytalanságban tartson mindenkit, így őrizve meg magának a lehető legnagyobb cselekvési szabadságot és paralizálja ellenfeleit.
Abban, hogy minden különösebb nehézség nélkül felismerhetjük, hogy a mai rezsim autoriter jellegű, nagyon fontos szerepe van annak, ahogy a nyilvánosságot szisztematikusan eltorzította és a kritikát ellehetetlenítette. Sőt, ha tudni szeretnénk, hogy vajon csúszós lejtőn vagyunk-e vagy pedig egy viszonylag stabil hatalmi szerkezet jött-e létre, alighanem akkor a legkönnyebb válaszolni, ha azt nézzük meg, hogy mi történt az elmúlt több mint nyolc évben a nyilvánossággal. Ugyanis, aki ennek alapján azt mondja, hogy már elértük a gödör alját, az nyilvánvalóan álomvilágban él vagy nem beszél őszintén.
Valójában azonban ennek a vergődésnek van egy mélyebb oka is: az, hogy – miként arra már konzervatívok és markánsan baloldaliak korábban joggal hívták fel a figyelmet – a nyilvános igazolás követelményének ugyan a liberális demokrácia intézményei adnak bizonyos súlyt, s ezért fontos szerephez jut ott, de végső soron mégiscsak egy illúzióra épül.
Mert a valóságban mindennapi politikai döntéseink mögött meglehetősen komplex megfontolások állnak, és ezek egy része alávethető nyilvános igazolásnak, más részük viszont nem. Politikai indokaink egy része mindenki számára elfogadható kell legyen, más része viszont elkerülhetetlenül pártos vagy személyes. Csakhogy amíg liberális demokráciában élünk, ez az illúzió inkább ártalmatlan, mint veszélyes, hiszen a szereplők többsége maga is (némi képmutatással) úgy tesz, mintha minden a nyilvános igazolhatóságon múlna.
Ez a hit ön- és közveszélyes problémává akkor válik, amikor szembetalálkozunk egy kellően gátlástalan politikai kalandorvállalkozással, amely nemcsak alkalmilag, hanem szisztematikusan veszi semmibe a játékszabályokat, míg mi szakmai, erkölcsi és politikai meggyőződéseink igazolhatóságába vetett hitünktől elvakítva megfeledkezünk a politikai szabadság megvédésének első számú szabályáról: hogy hatalmat csak hatalommal lehet kordában tartani.
Jerikó falai csak isteni közbeavatkozásnak köszönhetően omlottak le kürtszóra. Mi viszont, egy varázstalan kor emberei, ha vissza akarjuk hódítani szabadságunkat, csak erővel tehetjük. Legalább akkora erővel, mint amekkorával elvették tőlünk és amekkorával most elzárva tartják előlünk.
