„Teljesen megtört”, „testileg és lelkileg kikészült”, „összeroppant” VV Fanni feltételezett gyilkosa a börtönben.

A napokban végigsöpört a sajtón a hír, szinte az összes országos online portálon keresztülhullámzott, a Facebookon újra meg újra felbukkant, lényegében kikerülhetetlenné vált. És innen nincs is olyan messze az, hogy álhíreket osszunk meg. Vagy hogy teljesen rendben lévőnek találjuk azt, hogy nőket vernek meg, gyilkolnak meg, hogy érzéketlenek legyünk az erőszak iránt.

Ez persze így meglehetősen erősnek tűnik, első olvasásra. Úgyhogy haladjunk sorjában.

Kezdjük azzal, hogy a hírek túlnyomó többségének címében az áldozatot, Novozánszki Fannit VV Fanniként aposztrofálták – és több olyan cikk is akad, ahol egyáltalán nem említik őt a teljes nevén.

Persze, lehet ezt azzal magyarázni, hogy a Novozánszki hosszabb, mint a VV, a cím meg nem lehet egy kilométer hosszú. Lehet, viszont azért ezt is lássuk be, hogy Novozánszki Fanninak nem az a neve, hogy VV, ám még holtában sem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy szerepelt egy műsorban. Mintha ez bármit levonna egy ember életének értékéből…

Ám valójában ez történik: azzal, hogy VV Fannit tulajdonképpen egy képernyőről ismert szereppel azonosítva nevezzük meg, egyrészt őt magát megfosztjuk identitása összes többi elemétől, emellett viszont el is távolítjuk magunktól a történetet.

A valóságshow-beli szereplés ebben az esetben egyfajta fokmérővé, értékítéletté válik, amely olyan mögöttes tartalommal telik meg (kb. minek ment oda), ami aztán utólag magyarázatává válik annak, hogy Novozánszki Fanni a villalét után zűrös(?) életet élt, majd valaki megölte – máig sem tudjuk, hogyan és miért. Ez persze borzongató bűnügyként csapódik le, amelyben egy ledér (VV) lány és egy feltételezett gyilkos a holttest hiányában szenzációvá válik. Mivel az ügynek a mai napig nincsen megoldása, értelemszerűen újra meg újra felkelti az emberek érdeklődését.

Innen viszont már tényleg csak egy lépés, hogy nagy karriert fusson be az a történet, hogy a feltételezett gyilkos „összeomlott” a börtönben. A cikkekből megtudjuk, hogy „Laci” őrlődik, mert sokáig tart a nyomozás, lassan egy éve előzetesben ül, amióta bent van, 25 kilót fogyott.

Mi történik itt? Egy férfiról olvasunk, akit a rendőrség azzal gyanúsít, hogy megölt egy nőt. Most viszont egyértelműen áldozatszerepben jelenik meg, szenved a börtönben, összeomlik, lefogy az idegességtől. Már-már olyan, mintha sajnálnunk kéne, mintha mostanra, a nyomozás lassú haladása miatt elfelejtettük volna, hogy mi is az, amivel gyanúsítják (érdekes egyébként, hogy hasonló cikkek rendre jelentek meg például a Teréz körúti robbantóval kapcsolatban is, bár őt most, elítélése után újra bűnöző, és nem áldozati szerepben látjuk).

Ami ebből a szempontból rendkívül problematikus, az az, hogy azáltal, hogy megjelenik előttünk a börtönben szenvedő férfi képe, rögvest megkérdőjeleződik maga a bűntény is, vagyis Novozánszki Fanni halálának körülményeit elhomályosítja feltételezett gyilkosának összeomlása.

A nő halála vs. férfi szenvedése topikban jelenleg utóbbi áll nyerésre.

És azt azért jegyezzük meg ezen a ponton: úgy, hogy egy bűncselekményről beszélünk, amiről semmi biztosat nem tudunk.

Viszont manapság úgy tűnik, a bűnüldözés terepévé is váló közösségi médiában lényegében rövid idő alatt az eddig sarkokon elsutyorgott konteókból és pletykákból képes összeállni egy teljes vádirat – ami őrületesen nagy baj, pláne, ha azt is hozzátesszük, mennyire elképesztően felelőtlenül használjuk ezeket a felületeket. Tényleg posztról posztra terjednek percek alatt az információk (a legjobb példa erre, hogy még jóval a TV2 riportja előtt a Facebookon már szorgosan osztogatták az emberek annak a két vizilabdázónak a nevét, akiket nemi erőszakkal vádolt meg egy gyerek).

Nyomozunk, vádolunk és ítélkezünk is a közösségi médiában, tulajdonképpen gondolkodás nélkül.

Ennek a veszélyei messzire vezetnek, egyelőre valószínűleg fel sem tudjuk még mérni, hogy mennyire. Most éppen ott tartunk, hogy egy-két cikk és néhány hozzá kapcsolódó (ismeretlenek által beírt) megjegyzés már elegendő ahhoz, hogy saját véleményt alkossunk egy történetről. Mármint akkor, ha ez a történet számunkra érdekes, érzelmeket vált ki belőlünk.

A vízilabdás esetből is látszik, hogy az olyan, zsigeri érzelmek, mint a düh és a gyűlölet, mennyire fel tudnak erősödni, ha egy közösségi térben aktívan kezdünk el beszélni egy adott témáról. És sajnos nem csupán arról van szó, hogy mindenképpen állást akarunk foglalni ezekben az ügyekben (bár az is fura, hogy milyen kényszeresen próbáljuk meg a fél- és álinformációk elegyéből kiszűrni magunknak az egyetlen, általunk elhitt igazságot), és egyből ítéletet is akarunk hirdetni.

Hanem arról is, hogy miután levonjuk a saját tanulságainkat, egyből osztjuk is tovább ezeket az információkat. Mert azt akarjuk, hogy mások is értesüljenek róluk, méghozzá azonnal.

És innen már tényleg csak egy lépésre vagyunk attól, hogy álhíreket osszunk meg, hiszen ezek is ugyanazon az elven működnek, tudatosan manipulálják az érzéseinket, hogy minél nagyobb elérést generáljanak, és ahogy egy kommentnél, úgy egy hírnél se nagyon vesszük a fáradtságot arra, hogy az igazságtartalmáról meggyőződjünk.

És minél inkább elmosódik a határ a tények és az álhírek közt (mely elmosódás tudatos, és mindkét oldalról látható: az álhírek próbálnak minél közelebb kerülni a valósághoz, a valós hírek pedig ugyanazzal a hatásvadász hangnemmel operálnak), annál tágabbra feszegetjük a határokat.

Amit egyre többen és többen használnak ki, és persze nem csak a bulvár és a közösségi média szintjén.

Burány Sándor MSZP-s politikus például pont múlt vasárnap Kőbányán sajtótájékoztatót tartott, méghozzá a szopófantomról – elnézést, egyszer már megígértem, hogy nem írom le többet ezt a szót, de hát Burány maga is pusztán azért használta, mert figyelemfelkeltő, borzongató, izgalmat kelt, szóval kivételesen maradjunk ennél.

Itt ugyanis a borzongatás megint csábító faktorrá válik: Burány sajtótájékoztatójának nem sok értelme volt, de a politikus vélhette azt, hogy ha provokatív témát és pláne címet választ, ráirányítja a figyelmét a mondanivalójára (ismerős technika, ugye?).

A szocialista politikus tehát erőből ekézte a kőbányai önkormányzatot közbiztonság és droghelyzet miatt. Vagy ahogy ő fogalmazott:

„Nem azért foglalkozunk a szopófantommal, mert Magyarország bűntörténetének talán legbizarrabb nyilvánosságra került szexuális zaklatásáról van szó, hanem azért, mert ez az egy történet pontosan jelzi, milyen a droghelyzet és a közbiztonság ma Magyarországon.”

És itt van a probléma lényege – hogy a szexuális zaklatás valahogy mindig a háttérbe szorul, mindig van valami fontosabb ügy, amivel foglalkozni kell.

Hogy egy hajléktalan férfit szexuálisan zaklattak, erőszakot tettek rajta, beleegyezése nélkül hozzáértek a testéhez – ez tehát kevésbé fontos a politikus szerint, aki ugyanúgy manipulál a szopófantom szó használatával, de nem érzi a felelősségét annak, hogy egy ilyen ügyben hogyan kéne megszólalni, hogy az áldozat ne vicc tárgya, a bűncselekmény meg ne csak mellékes szál legyen. Mennyiben más ez, mint Novozánszki Fanni nevét felhasználni egy újabb cikkhez, amiben még csak nem is az ő haláláról, hanem egy börtönben senyvedő férfi hányattatott sorsáról van szó?

A tekintetben semennyi, hogy az erőszak elszenvedői itt is legfeljebb eszközként vannak felhasználva.

Valahogy úgy, ahogy a Sajtóklubban is csupán eszköz Brett Kavanaugh ügyének felemlegetése („illetlen viselkedés”, ahogy az urak fogalmaztak) ahhoz, hogy hiteltelenítsék az Átlátszó által feltárt ügyet, amelyben Mészáros Lőrinc luxusjachton, Orbán Viktor meg luxusrepülőn utazgat, ki tudja, milyen pénzből és ki tudja, milyen valós céllal. Hogy ennek az állításnak az elkenéséhez valóban fel lehet ma használni egy olyan történetet, ami perpillanat Amerikát is jóformán kettészakítja – az tényleg csak azt mutatja, hogy a nők elleni erőszak ma idehaza nyugodtan semmibe vehető, egy legyintéssel elintézhető téma.

Hát ez itt a legnagyobb baj. Hogy az erőszak úgy relativizálódik a szemünk előtt, hogy tulajdonképpen már észre sem vesszük. Beépül a mindennapjainkba, elfogadjuk, hogy egy nő halálának ügyében már csak a férfi összeomlása a téma, elfogadjuk, hogy a kőbányai események már csak a kőbányai önkormányzatról szólnak, és nem egy utcán élő férfiról, akin erőszakot tettek, hogy Brett Kavanaugh nem szexuálisan zaklatott, hanem „illetlenül viselkedett”, és így tovább, vég nélkül.

Tanulsága ennek az eszmefuttatásnak sajnos nincs, elnézést, én se tudom, hogyan lehetne kilépni ebből az egyre csak lefelé tartó spirálból. Mert értem, hogy ma a frusztráció csak úgy tud időnként lecsapódni, ha megosztjuk a világgal azt a cikket, amiben Törőcsik Mari „nyílt levélben” fakad ki a választási eredmények miatt. Meg értem azt is, hogy a megannyi elszenvedett igazságtalanság mellett jól esik néha előre ítéletet hirdetni, és várni, hogy mikor jön a bűnhődés. És azt is értem, hogy ezek mellett szükségünk van arra is, hogy időnként együtt érezhessünk valakivel, aki még nálunk is rosszabb helyzetben van.

Az erőszak viszont ettől még erőszak marad.

És elfogadhatatlannak tartom, hogy továbbra is csak sokadlagos szempont legyen az, ha egy nőt meggyilkolnak, vagy ha egy hajléktalan emberen erőszakot tesznek. Ezek az emberek nem eszközök, hanem áldozatok. És amíg az ügyükben nincs igazság, addig legalább a méltóságukat (éltükben vagy holtukban) ne vegyük el tőlük. Mert ahogy a többit – úgy ezt sem érdemlik meg.