Manapság nagyon divatos lett a huszonegyedik század politikájáról beszélni – vagy ennek a terminusnak az ürességét gúnyolni. Való igaz, hogy a huszonegyedikszázadozás általában semmi másról nem szól, mint hogy egy politikai formáció így akarja magát borzasztó modernnek eladni – miközben a tartalmi oldalon ezt nem támasztja alá semmi.
Másfelől viszont el kell gondolkodni azon, hogy mit kezdhet a magyar politika azokkal, akik huszon-egynéhány évesen undorukban már nem is olvasnak magyar híreket, és egyre inkább elképzelhetetlennek tartják (legalábbis rövid távon), hogy Magyarországon érdemi feladatokat végezzenek.
Akik már ki se járnak tüntetni. Ez ugyanis számos barátom, ismerősöm hozzáállása a mai magyar politikához.
Nem teljesen érthetetlen álláspont. Én is gyakran elgondolkodom azon, hogy van-e értelme energiát ölni abba, hogy Gyurcsány Ferenc három másodperces utcai akcióját (ami, ugyebár, ezután az utcáról fölvéve még megehető reggelire), valamelyik nagyokos LMP-s megfejtését Orbán menekültpolitikájáról, vagy a lassan már tényleg unalmas Németh Szilárd legújabb sorosozását vagy disznóhús-fogyasztását kövessem – hogy Vajna Tímea Instagram-posztjairól, tapintatosan, ne is tegyek említést.
Igen, az utóbbira mondhatjuk azt, hogy a hírportálok klikkvadászatát szolgálják – de ne felejtsük el, hogy ebben az esetben ez azért működik, mert az ellenzéki közvélemény mindent eszik, amiben fideszes politikusok és hozzátartozóik valamilyen szempontból kifogásolhatóan viselkednek – akár a pénzükkel vágnak fel, akár szemetelnek, vagy szimplán csak csinálnak valami ordító hülyeséget. Jellemző, hogy egy Orbán Ráhel szüléséről szóló, de egy sor közszereplőt felsoroltató álhír-sorozat hogy tudott szétterjedni az ellenzéki Facebook-profilokon.
Ez igen szimptomatikus: az ellenzék mintha nem a rendszert, hanem a fideszes személyeket szeretné leváltani.
Nézzük például az elmúlt idők egyik legnagyobb és legjogosabb Facebook-poszton való kiakadását, Szabó Tünde államtitkár fotóját a többmilliós magániskolába járó gyerekeiről. Sok mindenről esett szó, többek között a magyar közoktatás kiábrándító állapotáról is. De miért van szükség egy államtitkári Facebook-posztra, hogy végre elkezdjünk beszélni arról, hogy egyre több szülő érzi úgy, legszívesebben nem íratná állami iskolába a gyerekét Magyarországon?
Így tényleg a Fidesz alakítja az ellenzéki narratívát. Talán ezen kéne először változtatni – és nem azon keseregni, hogy egyetérteni a Sargentini-jelentéssel muníció a Magyar Időknek. Ungár Péter mára lassan legendássá váló cikke, mely szerint „nem szégyen egyetérteni a Fidesszel migráció-ügyben” elsősorban nem a migráció-ügyi megalkuvásról szólt, hanem, hogy adjunk alább a „moralizálásból”, mutassuk meg, miben egyezik az ellenzéki és a fideszes álláspont, majd erről az alapról menjünk a Fidesz ellen a többi témában.
Ennek a gondolatnak a logikus továbbvitele (vö. a taktikai szavazás elvét, amelyről a véleményem nem különbözik érdemben Ceglédi Zoltánétól), hogy a Fidesz leváltása érdekében fel kéne adni bizonyos témákat („moralizálás” befejezése) még akkor is, ha ezekben még csak nem is értünk egyet a Fidesszel. Ezzel van némi politikai stratégiai probléma, hiszen az ellenzék, Ungár igen pontosan látja, eddig sem mondott lényegében mást migráció- és menekült-ügyben, mint a Fidesz, mégis „migránssimogatókká” váltak a kormánypárti médiában.
Engem azonban jobban zavar, hogy már megint arra kérnek, hogy adjak alább a morális tartásomból, mert van egy fontosabb ügy – a kormányfő neve és párthovatartozása.
Talán ezen kellene elgondolkodnunk először.
Sok szempontból nem tartom csábító opciónak, hogy rövid távon Magyarországon tervezzem az életem. Többek között nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol van, aki sírva jön ki a szavazófülkéből, mert az ellenzéki közvélemény belezsarolta, hogy a jobbikos jelöltre szavazzon. Ahol, ha fontosnak tartom a szolidaritás, ideértve a nemzetközi szolidaritás eszméjét, rögtön én kezdek el a Fidesz kottájából játszani.
Nem a „moralizálást” kéne abbahagyni, hanem éppen ellenkezőleg, azzal kellene kezdeni, hogy milyen morális alapról viszonyulunk a politikához. Azzal, hogy őszintén kimondjuk, mit kellene kezdeni, hogy egy jobb országban éljünk, ahogy erről Tamás Gáspár Miklós ír legjobban áprilisi cikkében. A helyes irány nem az elveink feladása a sikerért, hanem annak kipróbálása, milyen lenne, ha megversenyeztetnénk elveinket, hátha az emberek fogékonyak rájuk. Ha valamit érdemes volna eltanulni például Bernie Sanders sikeréből akkor is, ha az olvasó éppen nem is ért vele egyet a világ dolgairól, az épp ez:
a politikai zeitgeistból nagyon kilógó vélemények is elképesztően népszerűvé tudnak válni – és elsősorban épp a fiatalok körében.
Bernie Sanders megmutatta, hogy van értelme konzekvensen képviselni az álláspontunkat, akkor is, ha ezzel a széllel szembe megyünk. Ez is a 21. század politikája – mert korszerűnek lenni nem annyi, mint cinikusnak, megalkuvónak vagy taktikázónak lenni.
Mostantól kéthetente fogok írásokkal jelentkezni a Mércén. Ezekben két alapvető elv szerint tervezem az aktuális híreket kommentálni: egyrészt generációs, adott esetben „kivándorolt” szempontból, hiszen ezek a perspektívák egyelőre elég alulreprezentáltak a magyar médiában. Másfelől viszont nem tervezek feladni bizonyos morális elvekből – és mindenkinek javaslom, hogy tegyen hozzám hasonlóan. A politikai cselekvés ugyanis egy hosszú távú vízióval kezdődik – a megvalósítás pedig csak ezután jön. Talán az elsőt sem kellene egyből feladni.
