Vecchia piccola borghesia per piccina che tu sia,

Non  so dire se fai più rabbia, pena, schifo o malinconia.

Godi quando gli anormali son trattati da criminali,

chiuderesti in un manicomio tutti gli zingari e intellettuali.

Ami ordine e disciplina, adori la tua Polizia

tranne quando deve indagare su di un bilancio fallimentare.

(Claudio Lolli : Borghesia, 1972.)

Mint írásunk első részében részletesen megemlékeztünk róla, a tőkés rendszer alaptendenciája a hatvanas években a termelés további racionalizációja volt, az egész társadalom alávetése a termelés ritmusának, a régi munkásosztály „megtörése”, belekényszerítése ebbe az automatizálási folyamatba, egyszerű végrehajtóként, a gép meghosszabbított kezeként. De nem csak erről volt szó, és ezért igaz, hogy„1968” sok tekintetben két korszak határán állt: a munkásosztály utolsó nagy csatája volt, de már egy új korszak hajnala is, ahol a gazdaság, az árutermelés logikája nem hogy elkülönült, hanem „gyarmatosította a mindennapokat is”, a „represszív tolerancia” mindenütt uralkodóvá vált.

A hatvanas években számtalan klasszikus mű írja le a kapitalizmus harmadik szakaszának jelenségeit Debord-tól Adornón át, mondjuk Marcuséig. Ezekben persze sok az eltérő következtetés, de valamiben majd mindannyian egyetértenek: a kapitalizmus új korszakában a dominancia kiterjed minden életszférára, az elidegenedés ezen magasabb fokán „objektívvé válik”, vagy éppen: a tárgyiasulás teljessé lesz az „áru totális fetisizmusának korszakában” (Marcuse).

A totális rendszer elleni felkelés is „1968”, már sok tekintetben a munkásmozgalmon túli „totális lázadás”, melyet ’68 jobb- és baloldali ellenfelei valamiféle „életmód-forradalomként” értenek félre.

Ez a korszakváltás jelenti az olasz „hosszú 68” nagy cezúráját (Franciaországban tulajdonképpen a két szakasz szinte egyben történik meg, példátlanul rövid idő – egy hónap – alatt): a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig a lázadás főszereplője a munkásosztály, a lázadás célpontja pedig a „többletmunka”, míg a hetvenes évek közepétől a forradalmi szubjektum, hogy klasszikusak legyünk, de hát ők is nagyon azok voltak, a marginalizált fiatal proletariátus („emarginati”), a forradalom pedig a „vágyak lázadása” a bérmunka társadalma ellen. Az olasz mozgalom fantasztikus gazdagságát, történelmi különlegességét és újra felfedezett aktualitását éppen az adja, hogy ötvözi ezt a két periódust. Azaz Olaszországban nem történt meg 1968 előtt az elmélet „munkástalanítása”, azaz a kommunizmus mint program elválasztása a munkásmozgalomtól (Franciaországban ezt a munkát elvégezte részben a Socialisme ou Barbarie [SouB], de persze elsősorban az Internationale Situationniste [IS]): Itáliában még sok tekintetben azonos a proletárprogram és a kommunizmus. Másrészről természetesen közös a két ország tapasztalatában, hogy itt és csak itt teremtődik meg a kapcsolat a kritika elmélet és egy tömeges, társadalmi mozgalom között (más szavakkal: sok országban volt 68, de csak két országban volt forradalom), azonban Franciaországban ez a marxista, kommunista teória már a munkásmozgalmon kívülről érkezik (ez igaz a SouB-ra vagy a Noir et Rouge-ra is, az IS-re pedig hatványozottan), míg Olaszországban tulajdonképpen mindenki a kommunista „album di famiglia” (Rossana Rossanda) része.

Debord-nak nem sok köze van a francia munkásmozgalomhoz, míg Negri, Scalzone, Bologna, de még „Bifo” Berardi is (talán) ennek a nagy családi albumnak a szereplője. Olaszországban a kritikai elmélet a munkásmozgalmon belül hat, itt is megtörténik persze a szakítás a hagyományos proletárprogrammal, de csak igen későn (1973 körül) és a munkásmozgalom tradicionális szervezeti modelljei elképesztő súllyal érvényesülnek majdnem mindvégig (a leninizmus példátlan erejének alighanem döntő súlya volt abban, hogy az olasz mozgalom egy idő után az államhatalom ellen fordul – ehhez képest a francia trockista/maoista csoportok karikatúrának is gyengének bizonyultak).  

Mint látni fogjuk az olasz 68 diákmozgalmi része és szakasza nagy részben az operaismóból kapott munkásmozgalmi nyelven beszél, míg ez Franciaországban csak a szimbólumok szintjén van így: éppen azért kell a francia diákoknak a gyárakba menni, hogy „kapcsolatba lépjenek” a munkásokkal.

Az olasz második Biennio Rosso (1968-69) „anomáliája” éppen ebben áll, hogy míg máshol „68” antiautoritárius és antiproletár volt, addig Olaszországban a „virággyerekek” és a „munkás barbár hordák” (Mario Tronti) együtt „csinálják” a két vörös évet.

Mindez egyrészt egy évtizedig megakadályozza az eseményeknek egy francia mintájú kifutását (egyetemreform+kapitalista restauráció+jóléti, szociális intézkedések:„Grenelle”), másrészt példátlanul forróvá teszi az olasz hetvenes éveket. 

Contro l’Università

Bizonyos földhözragadt szempontból az olasz diáklázadás hátterében ugyanaz a társadalmi folyamat állt, mint minden más országban: a burzsoá társadalom tradicionális értékeinek megremegése (sokan, mint jól tudjuk, csak ezt látják „68”-ból…), a tőkés rendszer igényeinek és az egyetemek által nyújtott tudás közti törés egyre nyilvánvalóbbá válása – azaz a rendszer nem volt képes valódi perspektívát nyújtani a kvalifikált munkának, miközben a kvalifikált munkások képzése egyre tömegesebbé vált.  

Mindezt persze színezték az olasz sajátosságok: a nagyarányú déli migráció, az elképesztő tempójú iparosodás hozta létre az első igazi nagyvárosokat (amikor Rocco és fivérei „felmennek” Basilicatából Milánóba), közben persze megérkezik az ellenkultúra a beattől a yankees go home-on, vagy az Onda verde és a Re Nudo alternatív kulturális csoportjain át a Feltrinelli kiadóig, vagy a Quaderni Piacentiniig, a diákmozgalmak hivatalos fórumáig. Egyszóval Olaszországban is létrejön a radikális disszenzus légköre, maga a társadalmi szövet változik meg, amelyre ráadásul fullasztóan rátelepszik az államhatalom, amely a lehető legkevésbé titkolja, hogy a jobboldal és a nagytőke érdekeit képviseli, lényegében minden eszközzel (polizia, digos, chiesa, cenzúra, politikai kézben levő bíróságok…).  

Az 1967 második felében elinduló olasz egyetemi mozgalom kiindulópontja Trento – aligha véletlenül.

A Trentói egyetem volt a rés az olasz klasszikus egyetemi rendszeren: az első egyetem volt, ahova technikumokból is be lehetett kerülni (azaz nem csak a Pierinók, a gazdag papa fiacskái kerülhettek be), és diplomát lehetett szerezni szociológiából. Renato Curcio (később: Brigate Rosse) fogalmazott emígyen: „megbocsájthatatlan hibáját, hogy behozta az egyetemre az osztályszármazásunk súlyát, drágán fizette meg a rendszer”.

A még leginkább a berlini kritikai egyetem mozgalmaihoz közel álló trentói „negatív egyetem” végül is felteszi a klasszikust kérdést: végeredményben ki tanít itt kit? Hiszen a mostani egyetem csak technikai eszköztárat nyújt az osztályelnyomáshoz, nem tanít mást, mint az uralkodó osztályok ideológiáját (miközben persze a „tudomány semleges”).

A mozgalom gyorsan tovaterjed Torinó, Pisa, Nápoly, Milánó, Velence, Róma, Bari felé: a mozgalom igen sokszínű volt regionálisan, tulajdonképpen a helyi szituáció, hagyományok, egyszerűen a véletlenek sorozata okozta, hogy az „egyetemi mozgalom” egyszerű egyetemfoglalást jelentett vagy éppen tömeges utcai harcokat az egyetemen kívül, a városokban. A leghíresebb, a „Valle Giulia-i csata”, ahol a római egyetemisták órákon keresztül harcoltak a rendőrség és a fasiszta csoportok ellen („Non siamo scappati più”, „ez egyszer nem futottunk el”) igazi fordulatnak számított: országos ellenállási hullám alakult, egyre radikálisabb és erőszakosabb eszközökkel.

Mindez mint láthatjuk, sok tekintetben egy ideig közelebb állt a német, vagy az amerikai modellhez, mint a franciához (ahol mint ismeretes a kezdetektől a kommunista mozgalom szimbólum-rendszere és persze beszédmódja határozta meg a diákmozgalmat is a barikádoktól a vörös-fekete zászlókon át a diáktanácsokig – még a CRS=SS jelszó is az 1947-es sztrájkolóktól jött).

Azonban mindezt az elsősorban az operaismo döntő hatását mutató speciális karakterjegyek igen különlegessé tették.

Egyébként is nagy vonalakban a kezdetben az akadémiai tekintélyelvűség ellen lázadó diákmozgalmak előtt két út állt a korban: a „menetelés az intézményeken át” (Rudi Dutschke), illetve az iskola, mint misztifikáló intézmény (amelyben a pszeudotudományosság éppen arra szolgál, hogy elrejtse, hogy hogyan működik valójában a társadalom) szemrevételezése a tőke logikájának prizmáján keresztül.

Utóbbi esetében egyrészt persze egy olyan tudás kereséséről van szó, amelyet fel lehet használni a tőkés rendszer ellen, ennek elérése nem lehetséges a mai, vagy az akkori, képzési rendszer keretei között, „iskolátlanítani kellene a társadalmat” (Ivan Illich), azaz „deprofesszionizálni a második legősibb mesterséget”. Másrészről ez a tudás nem egyszerűen egy alternatív valóságleírási modell (ez lényegében lehetséges a régi keretek között is hiszen vannak marxista egyetemi tanárok), hanem egy alternatív valóság akarása: így lesz a kritikai elméletből társadalmi forradalom – éppen ez „68” lényege.

A mozgalom kezdeti jelszava, a „Potere Studentesco” (diákhatalom) még egy korporatív érdekek mellett fellépő egyetemi-mozgalom képét tárja elénk, amelynek a fő célpontja az „akadémiai” (itt: felsőoktatási) tekintélyelvűség, maga az egyetemi rendszer – egyszóval egy tipikus, 68-as antiautoritárius mozgalomról van szó. Azonban már ekkor alapvető kapcsolatot tételeznek a legkülönbözőbb olasz egyetemi városok mozgalmai az egyetem tekintélyelvűsége és az osztálytársadalom elnyomása/kizsákmányolása között: az egyetem csak lenyomata a társadalomban meglevő általános viszonyoknak. A kapitalista rendszer tendenciája a szellemi munka fokozatosan erősödő tőkés gyarmatosítása, mely egy új társadalmi kategóriát hozott létre, az értelmiségi proletárt, melyet az egyetem, mint „termelő üzem” bocsát az osztálytársadalom rendelkezésre.

„A szakmai képzésünk olyan társadalmi tőke, amellyel valójában nem mi rendelkezünk, hiszen az nem használható fel csak az ipari és a bürokratikus szerveződésekben, melyeket nem áll módunkban kontrollálni sem politikai, sem szakmai értelemben. Az egyetem tehát olyan végrehajtókat nevel, akik politikailag fegyvertelenek és szakmailag korlátok közé szorítottak. Az, hogy az egyetemen szándékoltan lehetetlenné tesznek minden politikai vagy kulturális természetű vitát, logikus következménye a falain belül folyó tekintélyelvű oktatásnak. Az egyetem csak engedelmeskedni és parancsolni tanít meg.

(Mauro Rostagno: Notte sulle lotte studentesche, Trento).

Vagy:

„a tekintélyelvű oktatás inkább csökkenti, mintsem növelné a kritikai és szintetizáló képességeit a diákjainak. Nem nyújt sem szektorális tudást, sem általános képességeket. Manipulálja a diákokat a klasszikus kultúra mítoszához és a tudomány tabuihoz való menekülése révén”

(Guido Vitale: Contro l’Università, Torinó).

A diák, az egyetemi hallgató, nem más mint a munkásosztály „képzésben levő része”, „formálódó munkaerő”, a szellemi munka elidegenedésének tárgya.

A diákok csak temporálisan bírnak valamiféle különleges jellegzetességgel, hamar egyértelművé válik (egyébként az egyetemfoglaló mozgalom lassú kifulladásával párhuzamosan), hogy a kivezető út az egyetemen mutat, azaz az ismét harcba szálló munkásosztály felé. Mindenesetre az operaismo és jóval kisebb mértékben a „marxizmus-leninizmus”, azaz a különböző bolsevik ideológiák hatására, másrészről az olasz egyetemi ifjúság eltérő szociológiai szerkezete miatt (itt igen gyakori hogy a diákok már egyetemi éveik alatt dolgoznak, a fiatal munkásokkal természetes a közösségük, hiszen egy társadalmi osztályba tartoznak, egy helyen laknak, a diákok is gyakran „fuori sede”, mint a délről jövő munkásfiúk: itt a közösségi kommuna jóval inkább materiális kényszer, mint valamiféle hippi-dolog) az intellektuális munka proletarizálódását, a tudományos-technikai tudást is integráló gyári szervezetet kevésbé az elidegenedés humanista oldaláról veszik szemügyre, mint az anyagi nyomor és a munkásmozgalom tradíciói felől.

Számukra az egyetem legkevésbé az emancipáció útja, a munkásosztályt pedig nem megismerni kívánják, mint Franciaországban valamiféle mitikus képződményt, hanem a lehető legjobban ismerik, mint tömegmunkást a mindennapjaikból, a teoretikus leírását pedig az operaismo-ból.

Természetesen nem tudunk erre részletesen kitérni, de nagy különbség Franciaországhoz képest, hogy az olasz diákmozgalom regionálisan igen sokszínű: Pisa inkább operaista (az ún. Tesi di Pisa-t minden egyetemi mozgalmárnak tanítani kellene), Torinó és Trento inkább antiautoritárius, itt a minta a berlini kritikai egyetem, Milánó „marxista-leninista” (a nagyrészt diákmozgalomból kinövő Movimento Studentesco az egyetlen olasz jelentős klasszikus gauchiste szervezet), Róma klasszikusabban vörös (nem oly távol a PCI-től) és így tovább. A diákmozgalmak tanulsága sokak számára az volt, hogy bizonyos szempontból új helyzet állt be a híres osztálykompozícióban: azzal, hogy  diákok egy része visszautasította a tudás tőkés felhasználását, életkörülményei pedig egyébként is igencsak hasonlítottak a munkásokéhoz, egy új réteg jött létre a diák-proletár, vagy éppen a proletár-diák.

Mindenesetre az egyetemi mozgalom lassú kimerülésével párhuzamosan a „diák, mint rendszerelem, aki arra determinált, hogy az osztályuralmat szolgálja, így a mozgalom célja a szakítás a kijelölt osztálysorssal”-jellegű leírásból mindenhol lassan uralkodó válik a nézet: a diákok emancipációja nem lehetséges a társadalom emancipációja nélkül, „a történelem által a rendszer megdöntésére kijelölt osztály pedig a munkásosztály”, ahogy a nápolyi mozgalom írta.

És bizony: az Autonno caldo lassan elkezdődött.