Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Európa és az ismeretlen menekültek temetője

„A holtak sincsenek biztonságban az ellenség előtt, ha az győz.”

(Walter Benjamin)

Ma, szeptember másodikán van három éve annak, hogy Alan Kurdi, a hároméves kurd menekült kisfiú vízbe fulladt a török tengerparton. A halott kisfiúról készült képek társadalmi, politikai hatásai a 2015-ös környezetben — bár rövidtávúnak bizonyultak — megrendítőek voltak. A képek hatásáról írok, és nem a halál tényének hatásáról — nem véletlenül. Hasonló világbotrány, azaz menekülő gyermekek halála, a hétköznapok tapasztalatává vált Európa határainál.

Susan Sontag a fényképek politikai és hatalmi jelentőségéről írva fogalmazza meg, hogy a fotók — különösen az általa elemzett háborús fényképek — bizonyítékokat teremtenek, valamiről, amiben korábban kételkedtünk, megbizonyosodhatunk általuk. A konkrét kép ereje azonban ezen is túlmegy, olyan tabut tör meg ugyanis — egy halott gyermek ábrázolásával — amely újságírói standardnak számít. Hogy mi válhat a nyilvános tudás részévé, mindig is erős társadalmi normák tárgya volt — igaz ez a vietnámi háború fotográfiáinak cenzúrájára, vagy a szeptember 11-i terrorcselekmények ábrázolására is, ahogyan azt a zuhanó ember fényképének hányattatott politikai sorsa is megmutatja.

Kurdi fotójának bemutatása, ma már tudjuk, tabutörésnek számított ugyan, de soha nem vált normává. Az európai nyilvánosság figyelme is elfordult a menekültekről. Az EU – és Magyarország – területén szintén 3 éve történt katasztrófa pedig, melynek során 71 ember halt meg egy teherautóban – tökéletesen kihullott a kollektív emlékezetből. Mindebben, mondhatnánk, semmi meglepő nincsen:

szemben a tévhittel, hogy a halálban mind egyenlőek vagyunk, nem mindenki halála egyformán fontos, nem mindenki halála egyformán meggyászolt.

kép forrása: The Nib facebook oldal

Hogy ezek a halállal kapcsolatos egyenlőtlenségek társadalmiak és strukturálisak, nem jelenti azt, hogy ne lennének egyben performáltak, valakik által létrehozottak és fenntartottak is egyben. Ha rá tudunk kérdezni erre a performativitásra, és szembenézni vele, egyben a saját szerepünk is újragondolhatóvá válik. Alan Kurdi fényképét látva az első reakciónk a horroré: szeretnénk félrenézni, a látottakat nem-látottá tenni. Sokan azonban, akik arra kényszerítik magukat, hogy szembenézzenek a képpel, egy újabb dilemmával szembesülnek: megfigyelőkké váltak, ám még ha ez a megfigyelés együttérző is, ha nem fordítódik cselekvésre, ahogyan Sontag fogalmaz, az együttérzés hamar elolvad. Az erkölcsi felháborodás politikai állítássá való átfogalmazása elengedhetetlen, ha tehetetlenségünkön túl akarunk lépni. Az első lépés ebben az irányban pedig meggyőződésem szerint annak elutasítása, hogy ezek a halálesetek természetesek lennének.

Hogy a halál „természetes” volna, írja Lindsay Prior, maga is társadalmi konstrukció, mégpedig a nyugati gondolkodásban központi szerepet játszó képzet, amely jelentős politikai következményekkel jár — lehetővé téve például a természetes és nem természetes halálokok megkülönböztetését. Ha megkéselnek Budapest utcáin, halálod természetellenes, konkrét elkövetőknek, okoknak tudható be.

Ha 50 éves férfiként szívrohamot kapsz egy olyan országban, melynek egészségügyi mutatói, társadalmi, politikai és kulturális okokból katasztrofálisak — halálod természetes, ez a természetesség pedig elegánsan takarja el mindazokat az okokat és felelősöket, amelyek a halálhoz vezettek.

Fentebb magam is „katasztrófáról” írok, ami megtörtént, vízbe fulladásról — eseményekről passzív szerkezetben, elkövetők nélkül. Ez az önfelmentő mozzanat nem csak a jobboldal sajátja. „Szerencsétlenségről”, „szenvedésről”, „traumáról” beszélünk, amikor igazságtalanságról, egyenlőtlenségről és erőszakról kellene. Az elmúlt években több mint harmincezer halálos áldozatot követelő botrány okai nem csak a háborús rendszerek, amelyek elől milliók menekülni kényszerülnek, hanem a — többé-kevésbé egységes — európai menekültrezsimek is. Nem érdemelnek felmentést a határokon kiépült embercsempész hálózatok a kegyetlen, alvilági, gyilkos működésükért, de látnunk kell: üzletük virágzását a menekültek illegalizálása, a legális, kevésbé kockázatos útvonalak lezárása okozza. Nem célja ennek az írásnak, hogy felsorolja, milyen felelőssége van Orbánnak, és menekültpolitikája „ellenzéki” és nemzetközi támogatóinak ezekben a halálesetekben. Analatikusan hasznosabb, ha mindössze két pontot aláhúzok itt, ami jobban rávilágít a tömeges halálesetek politikai jellegére.

Egyrészről: az Orbán által is képviselt, a szakirodalomban szekuritizációs néven ismert politika — amely a menekültkérdést elsősorban mint biztonsági problémát értelmezi — nem a magyar miniszterelnök találmánya, bármennyire is szeretné magát ebben úttörőnek felmutatni. Még csak nem is az illiberális rendszerek sajátja, sőt, mint ilyen, nem is az úgynevezett „menekültválság” következménye, sokkal inkább részbeni okozója. A menekültpolitikák európai szigorításának számos egymással összefüggő oka között található többek között a vendégmunkás-beáramlás gazdasági válságot követő jelentős korlátozása a hetvenes években, a menekültstátusz megadásának csökkenő politikai értéke a hidegháborút követően, a korábbi Jugoszlávia felbomlása, a globális terrorellenes háború, az európai integráció erősödése. A szekuritizáció kritikai megközelítése ugyanakkor éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a szigorítások nem „természetes” reakciók különböző faktorok együttjárására.

Az olasz határrezsimről írt könyvének Maurizio Albahari ebben a szellemben „A béke bűntettei” címet adta (Deleuze és Guattari műve által inspirálva). Ezek a bűntettek olyan cselekedetek, írja, amelyek a devianciához és az anomáliához kapcsolódó potenciális fenyegetéseket úgy előzik meg, hogy közben maguk tényleges bűntetteket hajtanak végre.

Az „európai értékek” védelme nevében az Európa erőd képviselői olyan adminisztratív, politikai és ideológiai munkát hajtanak végre, amely fenntartja az igazságtalanságot, egyenlőtlenséget és erőszakot — nem pusztán Európa és a külvilág között, hanem Európa határain belül is.

Míg tehát Orbán politikája meggyőződésem szerint csak ebben az — időben és térben — tágabb kontextusban érthető, azt is látnunk kell, hogy az elmúlt évek miben hoztak változást a korábbiakhoz képest. Míg a 2015 előtti európai szekuritizációs rezsim meghatározó eleme a menekültek szenvedésével szembeni közöny, a helyzet ma sokkal rosszabb: ahogyan a jobboldali populisták ráéreztek a menekültekkel szembeni kegyetlenkedés ízére, és az abban rejlő politikai potenciálra, maguk váltak válsággenerálóvá — és ez a válság jóval túllép a migrációs politikán. Jól mutatja a helyzet rosszról még rosszabbá válását mindaz, ami az olasz partoknál folyik.

A 2011-ben elindított Forensic Oceanography nevű civil projekt az úgynevezett Left-to-Die-Boat történetét rekonstruálja. Akkor 63 ember vesztette életét Líbia és Olaszország között hánykolódva, miután a különböző fennhatásógok alá eső útvonalon egyetlen állam vagy szereplő sem vállalt felelősséget a megmentésükért. Ezek az Albahari által leírt „béke bűntettei”, a szenvedéssel szembeni közöny következményei. Hét évvel később a helyzet jóval drámaibb. Az olasz kormány büszkén hagyja sorsára még azokat is, akik partjait elérik, a magyar határon az erőszak és a kegyetlenség az úr. A változás nem csak fokozatbeli: a banális gonosz helyét a különleges gonosz vette át, és ebben Orbán szerepe már valóban jelentős. Azok a magyar politikai erők, amelyeket jobb híján „ellenzékinek” hívunk ma, ennek a politikának tesznek engedményeket, ezzel a gonosszal cinkosak.

Az újbaloldal kusza — de legalább létező — publicisztikai vitáiban az álláspontot, amit képviselek, sokan jóemberkedésnek hívják, és arra szólítanak fel, hogy a „moralizálást” fel kell váltani — valamivel. Az én véleményem ezzel szemben az, hogy

az Európa előtt álló dilemmák súlyosan erkölcsi természetűek, a feladat pedig éppen az, hogy képesek legyünk összekötni morális felháborodásunkat koherens politikai válaszokkal.

Ugyanitt — a kormánypropagandához hasonlóan — más szerzők arra is felszólítanak, hogy lejárt a liberális „emberijogi” politizálás ideje. Amikor a jogi védelem rácsain áthulló menekültek százezrei esetében nem tudunk arra a kérdésre válaszolni, ki biztosítja az ő jogaikat, amíg a „joghoz való jog” élet és halál kérdése, ez a javaslat inkább tűnik önfelmentőnek, mint igazolhatónak.

A halál európai mentalitástörténetéről írt nagy művében Philippe Ariès megjegyzi, a kora középkorban semmi nem számított nagyobb tragédiának, mint út közben, az út szélén, egyedül elfeledve meghalni. 200 kilométerre onnan, ahol Alan Kurdi holttestét megtalálták, Izmirben található az „ismeretlenek temetője”, ahol a vízbe fulladt átkelők sírját csak számokkal jelölik a helyiek. Hasonló, ismeretlen menekültek holttesteit nyugalomra helyező temető működik többek között Tunéziában, és természetesen Görögországban is. A sírokra soha nem kerülnek nevek, az elhunytak rokonai soha nem fogják tudni, mi történt családtagjaikkal. Ezekre a halálokra azonban, ha szembenézünk velük, mi többé már nem mondhatjuk azt, hogy balesetek; nem mondhatjuk, hogy nem tudtunk róluk; ahogyan az őket okozó menekültrezsimekre sem mondhatjuk, hogy nincs alternatívájuk.

(Címoldali kép: kivágás a TRT World videójából)
Olvass tovább!