Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Így váltak a politikusok a választók helyett az újságírók rabszolgáivá

Eredetileg azt terveztem, hogy arról írok egy posztot, sőt nem is – 2 év után, visszatérve az alapokhoz – elemzést, hogy mit szúrt el, és mit tehetett volna helyette az ellenzék a képviselői fizetések kapcsán. Nem megmondós és beszólós jelleggel, hogy kerüljem a mostanában elharapódzó véleménycikkezést, hanem tépelődő hozzáállással: mit lehetett volna másképp csinálni. Már csak azért is, mert osztom azok véleményét, akik szerint nem csak a politikusoknak, de mindenkinek, aki felületet kap a médiában, felelőssége van, legyen akár blogger, elemző vagy éppen újságíró.

De aztán meggondoltam magam, no nem azért, mert Dezső András lelőtte a poént a „Csak egyetlen példa, amiből látszik, mennyire töketlen az ellenzék” című cikkében, hanem ahogy lelőtte. „Tanácsának” minősége egy sokkal fontosabb jelenségre irányítja rá a figyelmünket: az ellenzék „van rajta sapka, nincs rajta sapka” helyzetére. Arra, hogy nem tudósításokban, hanem véleménycikkekben, vagy tudósításba álcázott véleménycikkekben jelenik meg a pártok politikai cselekvése.

Erre persze lehet az az érv, hogy az emberek a véleményt keresik, és kell a kattintás, a legjobb megoldás, ha már a címben olyat szólunk be, ami miatt kattint az olvasó. Csakhogy mindegy, hogy már a címben, vagy „csak” a szövegben fogalmaznak meg véleményt az újságírók. Mindegyik gyakorlattal szétbombázzák a pártok működését. A pártok ugyanis innentől kezdve két szűrővel kell, hogy megbirkózzanak, az újságíróval és a választóval.

A tudomány jelenlegi állása szerint a média sokkal inkább azt határozza meg, hogy miről gondolkodunk, nem pedig azt, hogy mit gondoljunk. Utóbbira a média helyett sokkal inkább a propaganda tesz kísérletet.

Több újságíró is azonban, talán tudtán kívül, a propaganda területére tévedt. Aminek az ő szempontjukból megvan az a negatív következménye, hogy könnyebbé vált a megbélyegzésük, bizonyíthatóvá vált a véleménnyel teli tudósításoknak köszönhetően, hogy lám, nincs is független média, mindenki választ oldalt, ami aztán írásaival támogat.

De térjünk vissza a szűrők kérdésére. A pártok és a pártok kommunikációs szakemberei, politikusai vért izzadnak, hogy egy-egy politikai cselekvés során (tüntetés, beszéd, sajtóközlemény, flash mob) átmenjen az üzenet a választóknak, hogy megértsék az emberek, hogy mit akarnak, mit tennének, ha nekik szavaznának bizalmat. Azért van nehéz dolguk, mert az eredeti üzenetet rengeteg tényező torzítja, mire eljut a választóhoz, egyrészt maga a formátum: például egy beszédnek vannak hangsúlyos elemei, amik szeretnénk, hogy mindenképpen meghalljon egy választó, ezért a beszélő azt a részt lassabban, jobban gesztikulálva,vagy éppen hangosabban mondja… Na most mindez nem működik írásban, egy sajtóközleményként kiküldött beszéd minden mondata ugyanolyan lesz, torzulnak a súlypontok, gyakorlatilag megszűnnek, egy szöveghalmazzá válik az egész.

És itt jön a második szűrő, a választó, maradva a fenti példánál, olvasás során maga döntheti el, mit tart fontosnak, mit kevésbé: saját képet alkot meg a tudatában a szövegről és ezáltal az adott politikai közösségről, ami táplálkozik korábbi tapasztalataiból és jelenlegi vágyaiból. Míg egy irodalmi alkotásnak jól áll, ha minél több értelmezési lehetőséget hordoz magában, a politikában bukás, ha nem csak és kizárólag az olvasható ki egy szövegből, amit az írója át akart adni.

Elég nehézséget okoz tehát megküzdeni a forma és a választó szűrőjével, és most egy harmadik is megjelent a rendszerben, az újságíró. Persze az újságíró, vagy rendszerszinten nézve a média mindig is ott volt, csak hogy az újságíró szűrője, az általa alkalmazott szerkesztési elvek transzparensek és kalkulálhatóak voltak: ezeket az elveket foglalja össze a média- vagy újságíróetika. Persze előfordult, hogy egy szövegből pont az irreleváns részeket emelte át a tudósításba egy szerkesztő, de az is sokszor megtörtént már, hogy egy rosszul sikerült beszédből egy ügyes szerkesztő faragott értelmezhető, összefüggő és logikus gondolatmenetet a beszélő helyett, átadva az üzenetet, ha már a politikus nem volt képes rá.

Ezekre a rossz példákra jó példák Trump sajtótájékoztatói, az ott elhangzottak kemény munka árán lesznek a tudósításokban logikus gondolatmenetek és nyelvileg is helyes szövegek a sajátságos nyelvi stílusának köszönhetően (tő- és befejezetlen mondatokkal kell megbirkóznia az szerkesztőknek).

Az újságíró célja alapvetően a tájékoztatás és egy hír érthetőségének a megteremtése volt. Manapság azonban sorra jelennek meg azok a cikkek, amikben már nem csak a tudósítás végén jelenik meg kommentár, hanem már a főszöveg is az újságíró jelzőivel van telepakolva, vagy olyan mondatszerkezetekkel, amikből nem derül ki, hogy mi saját vélemény, és mi az, ami politikustól jön. Egyes esetekben már a lead vagy a cím is csordultig van jelzőkkel, személyes véleménnyel (Őrület az LMP-ben: a pártelnök Szél Bernadettet három évre eltiltották minden párttisztségtől).

A hazai ellenzéki pártok pedig elkezdtek alkalmazkodni – mivel saját felületeik nem mérvadóak társadalmi szinten – az új játékszabályokhoz: úgy kell politikai eseményt csinálni a választóknak, hogy minél kevésbé torzuljon – főleg negatív irányba – az üzenet. Tehát ki kell, hogy küszöböljék az újságíró kommentárját, véleményét – legalábbis a negatívat – a róluk szóló anyagokban, ezért a pártok és politikusok elkezdtek megpróbálni megfelelni a vélt, vagy éppen kimondott újságírói kívánalmaknak, hogy elkerüljenek egy lesújtó tudósítást.

Egyre több és több figyelmet kaptak az újságírók a politikusoktól, hogy kifürkésszék, mit akarhatnak, hogyan kerülhetnék el a negatív kommenteket, jelzőket. Ezzel a növekvő figyelemmel pedig egy buborékot is fújtak maguk köré a politikusok, ahol az újságírói vélemények visszhangzanak, ma már olyan erősen, hogy a választók hangja alig hallatszik.

De hát az újságíró is választó, mondhatnánk. Igen ám, azonban az újságíró hivatásos kétkedő is egyben, olyan kétkedő, aki folyamatos önvizsgálatot tart, és környezetét se hagyja nyugodni: azért, mert ma a rendelkezésre álló információ alapján „A” következtetést kell levonnunk, nem jelenti azt, hogy holnap nem lát napvilágot olyan tény, aminek hatására már „B” következtetést kell levonjuk. Sőt, mint a tudományban, az újabb és újabb információk keresésével jutunk majd közelebb az igazsághoz, jutunk előbbre a történelemben. Ehhez azonban nem csak egy folyamatosan kételkedő attitűdre van szükség, hanem rugalmasságra is, képesnek kell lenni arra, hogy könnyedén túl tudjunk lépni előző napi következtetésünkön és véleményünkön.

Ami azonban jól jön a tényfeltáró és tudósító munka során, az véleménycikkekben már úgy jelenik meg, hogy az is baj, ha van rajta sapka. Újságíróknak így pedig megfelelni nem lehet, nincsenek hosszútávú és következetes álláspontok a napi politikával foglalkozó újságírásban. A politikusok és pártok pedig a fent említett okokból ennek a véleményét folyamatosan változtató közegnek akar megfelelni. Sőt még ennél is rosszabb a helyzet, mert nem is az újságíró-közösség egészének véleménye csapodár, hanem a benne működő egyéneké: ugyanaznap ugyanazt a hírt az egyik portál szerkesztője negatív, másik portál tudósítója pozitív címmel jelenteti meg.

Egyelőre nem látszik, hogyan fogunk megállni a véleményújságírás lejtőjén, egyre jobban torzul a politikai cselekvés üzenete az újságíró szűrőjén, egyre kevésbé éri el a válaszokat tisztán az üzenet, akik egyre kevésbé hallják a pártokat, és értik, mit is akarnak, ha pedig igényt fogalmaznak meg, azt elnyomja a politikusok újságírói buborékja, amit a véleményújságírástól való félelmükben fújtak. Egyetlen megoldás az lehet, hogy a politikusok visszatérnek a választókhoz, nem a médiában próbálnak megküzdeni a figyelmükért és megküzdeni a torzító szűrőkkel, hanem terepen, az utcákon és tereken. Persze ezzel is vigyázni kell, mert ott is leselkedik veszély a politikusokra, a standbuborék, de az már egy másik történet, egy másik írás témája lesz.

Olvass tovább!