Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Attól, hogy valaki ‘népszerű’ pszichiáter, még nincs joga az áldozathibáztatáshoz!

Szögezzük le az elején: rengetegen vannak, akik ezt a cikket nálam sokkal jobban meg tudnák írni. Épp ezért nem értem pontosan, hogy hogy telhetett el csaknem egy hét anélkül, hogy érdemi diskurzus indult volna el Csernus Imre interjújával kapcsolatban. Igen, született pár cikk, ezek közül néhány felvetette, hogy a sztárpszichiáter véleménye nem kifejezetten oké, de azért valójában úgy kerülgették ezek az írások a lényeget, mintha minimum a Föld gömbölyűségét és a 2+2=4 igazságát egyszerre kellett volna kétségbe vonniuk.

Csernus Imrével egyébként Lilu készített videóinterjút, íme belőle néhány idézet, az első rögtön az interjú nyitánya:

„Csernus: A pasik elkezdtek az utóbbi időben egyre puhábbá válni, ti meg egyre keményebbek vagytok.

Lilu: Gondolod?

Csernus: Biztos vagyok.

Lilu: De ez azért van, mert ebbe a helyzetbe hoztatok minket?

Csernus: Ezt hívják felelősségelhárításnak, amit mondasz.

Lilu: Az, hogy keményebbek vagyunk, nyilván azt is jelenti, hogy több helyen kell teljesítenünk, ugyanúgy kell dolgoznunk, ugyanúgy kell csinálnunk mindent, meg még egy csomó minden mást is. És ez nyilván keménnyé tesz. Vagy lehet, hogy edzettebbek vagyunk.

Csernus: Nem tudom, mennyire ismerted azt fel, hogy aki nagyon sokszor használja a ‘kell’ szót, az a megfelelési kényszerének a jele.”

Vagy itt egy másik, arról, hogy hogyan jött össze a jelenlegi feleségével:

„Lilu: És ha nem akart volna veled ott helyben, azonnal 20 percet csókolózni?

Csernus: Akkor nem történt volna semmi.

Lilu: De akkor már nem lett volna érdekes?

Csernus: Akkor nem lenne a feleségem.”

És akkor jöjjön az a rész, ami már a bulvárlapok ingerküszöbét is elérte (többé-kevésbé):

„Lilu: Mit gondolsz erről a #metoo-ról?

Csernus: Miről?

Lilu: Tudod, most minden tele van ezzel, hogy nőket zaklattak, akik most már el merik mondani, hogy akik elő mernek állni. Mi a határa a flörtölésnek, az udvarlásnak, és annak, ha valakit zaklatnak?

Csernus: Hát figyelj. Én azt gondolom, hogy a vásár két emberen múlik. Tehát hogy ha ilyen sok nő jelentkezett, akkor miért hagyták magukat? Mi az ő felelősségük ebben? Mert ez a zaklató…

Lilu: Ez nem áldozathibáztatás amit most mondasz?

Csernus: Nem. A vásár két emberen múlik. Ettől van vásár. Mindig van az eladó és a vásárló felelőssége. Így van?

Lilu: Szerintem ez nem pont így van.

Csernus: Dehogynem.”

És így, ebben a mederben tovább.

Egészen figyelemre méltó, hogy ezt az amúgy nettó áldozathibáztató párbeszédet a női- és bulvárlapok szemlézték szinte kizárólag, közülük akadt, amelyik több ízben is kihangsúlyozta, hogy Csernus népszerű pszichiáter, és hogy népszerűségének oka az, hogy „nem válogatja meg a szavait”.

Tényleg nem érdemes kielemezni, hogy a fenti három, kiragadott párbeszédfoszlány hány ponton sérti a nők méltóságát. De legalábbis 2018 nyarán feltételezhetnénk, hogy esett már annyi szó a nők elleni erőszak különböző formáiról, hogy nem kéne ott tartanunk, hogy a szexuális bántalmazást bárki két emberen álló vásárnak titulálja.

Inkább azt érdemes megfigyelni, hogy ha egy ilyen állítás egy sztárpszichiáter szájából hangzik el, akkor az ő autoritása hogyan írja felül azokat a kompetenciákat, amelyeket – elméletben legalábbis – már elsajátítottunk.

Én nem állítom, hogy az elmúlt egy évben túl nagyot léptünk volna előre a nők elleni erőszak visszaszorításában. Sőt, nem is olyan régen pont arra kerestem a választ, hogy vajon Magyarországon miért nem volt képes a #metoo-mozgalom gyökeret ereszteni.

De ha nagyon akarom, itt egy válasz. Magyarországon a nők elleni erőszakról még mindig egy borzasztóan szűk réteg beszél, jellemzően különféle (anyagi, kommunikációs, társadalmi, kulturális, stb.) tőkével rendelkező nők jelenítették meg magát a problémát, míg a sérülékenyebb csoportoknak senki sem adott hangot.

És abban a pillanatban, amikor ennek a kiemelt státuszban lévő csoportnak az ügyében egy elsősorban számukra prominens személy (sztárpszichiáter, ugyebár) szólal meg, és helyezi vissza a nők elleni erőszakot a ‘minek ment oda‘ és az ‘akkor miért nem mondta már hamarabb‘ szintjére, az egész #metoo-mozgalom kap halálos sebet (nem mintha nem agonizált volna eddig is), hiszen egy olyan személy felől érkezik megerősítése az áldozathibáztató attitűdnek, akinek a szavára ez a társadalmi csoport ad. Vagyis Csernus személye (akit egyébként foglalkozásából és ismertségéből fakadóan rengetegen tekintenek referenciapontnak) ebben az esetben legitimálta a mondanivalót, méghozzá végtelenül káros módon (ugyanúgy, ahogy Pelsőczy Réka megszólalása a színészvilágban is hasonló helyzetet teremtett).

Érthetetlen számomra, hogy miért hallgatnak egy ilyen helyzetben a különféle, nők elleni erőszakkal foglalkozó szervezetek – melyek egyébként pszichológiai szempontból is fel kell, hogy ismerjék, mennyire kibaszottul káros Csernus megszólalása ebben a nőknek szánt műsorban, melynek női riporterét gyakorlatilag folyamatosan kioktatja, lekezeli és helyreigazítja a sztárpszichiáter, miközben nem egyedül a szexuális zaklatás ügyében, de más esetekben is egyértelműen a nők felelősségét veti fel ahelyett, hogy komplex társadalmi folyamatokat elemezne.

Milyen mérce alapján jelenthető ki abszolút bizonyosságként (pláne negatív felhanggal), hogy „a pasik puhábbak”, a nők meg „keményebbek” manapság? Miért felelősségelhárítás annak a felvetése, hogy a férfiközpontú társadalmi berendezkedésben a nők, akik az egyenjogúságért küzdenek (vagy legalábbis megpróbálják ellátni a mindennapi feladataikat anélkül, hogy hátrányba kerülnének már a startvonalnál), kényszerűségből „keményebbek” a társadalmilag elvártnál?

Persze, a Csernus-féle sztárpszichiáterek ereje pontosan abban áll (és ezt ez az interjú is kiválóan példázza), hogy bármilyen kérdést vissza tudnak fordítani úgy, hogy a kérdező gyengeségeit úgy mutassák be, hogy amiatt kényelmetlenül érezze magát. És mivel erre a kényelmetlenségérzetre évtizedes karriert épített, sőt, épp ezzel betonozta be pozícióját – lényegében büntetlenül tehet akár áldozathibáztató kijelentéseket is.

És nyilván pontosan azért teheti ezt meg, mert „keresetlen stílusa” miatt sokan már alapból sem merik megkérdőjelezni kijelentéseit, vagy akár csak felvetni a kérdést: miért tűrjük el, hogy a népszerűségét felhasználva lerombolja azt a keveset is, amit eddig elértünk az áldozathibáztatás visszaszorítása érdekében?

Csernus Imre sztárpszichiáter minden bizonnyal meg tudná magyarázni, hogy jelen írás hányféle frusztrációból fakad. Engem viszont ennél jobban izgat az: vajon mikor merjük végre kimondani, hogy a nők felett megkérdőjelezhetetlen „igazságokat” soroló népszerű sztárpszichiáterek piedesztálra emelése semmit sem segít a nők helyzetének javításában, sőt, inkább hátráltatja azt, ha az ehhez hasonló kijelentéseikre hallgatás a válasz?

Ne engedjük, hogy így legyen, ne tűrjük el senkitől, hogy elvegye tőlünk a méltóságunkat, ne lépjünk hátra kettőt csak azért, mert egy népszerűnek titulált személy hülyeségeket beszél. És ne hallgassunk csak azért, mert félünk attól, hogy milyen következményei lehetnek a megszólalásunknak.

A Föld sosem volt lapos.

2+2 egyelőre még 4.

A nők elleni erőszak pedig nem két ember tranzakciója, hanem bűncselekmény.

Akkor is, ha Csernus Imre ezt nem képes megérteni.

Olvass tovább!