Ismét a közterületi hajléktalanság hatósági üldözésével kampányol a Fidesz, amint azt Bajkai István sajtótájékoztatója mutatja. Bajkai bejelentette: „arra kéri a kormányt”, hogy az Alaptörvény módosításával „teremtse meg annak a jogi lehetőségét, hogy a közterületi tartózkodás […] ne legyen a jelenlegi formában megengedett”.

Rejtély, hogy Bajkai – pontosabban azok, akik ezt a feladatot kiadták neki – mit szeretnének még, hiszen miután az Alkotmánybíróság 2012 novemberében jogsértőnek találta és megsemmisítette a közterületi hajléktalanság hatósági üldözéséről szóló jogszabályokat, a Fidesz csak azért is beleírta az Alaptörvénybe (már 2013 márciusában), hogy a hajléktalanság bizony büntethető, a szabálysértési törvény és számos önkormányzat helyi rendelete pedig ki is jelölte azokat a területeket, amelyeken a hatóságok intézkedhetnek a fedél nélkül élő emberekkel szemben.

Az mindenesetre önmagában is szomorú, hogy az immáron közel egy évtizede kormányon lévő Fidesznek lényegében nincsen más gondolata vagy üzenete az egyik legsúlyosabb szociális válsághelyzettel, az évről évre ezrek életét megnyomorító közterületi hajléktalansággal kapcsolatban, mint az, hogy az ilyesmi zavarja a többi városlakót, úgyhogy jobb volna hatósági úton fellépni ellene.

Sokak számára „megterhelő” a közterületi hajléktalanság, mondta Bajkai – de itt persze nem azokra az emberekre gondolt, akik fedél nélkül élnek és ebben tönkremennek, esetleg bele is halnak, hanem kizárólag azokra a lakókra, akiknek mások nyomora kellemetlenségeket okoz. A képviselő szerint a hajléktalanság „közbiztonsági”, „közegészségügyi” és a város élhetőségével kapcsolatos probléma is – az fel sem merült, hogy mindemellett esetleg szociális vagy lakáspolitikai probléma is volna.

Ráadásul Bajkai István, az új parlament egyik leggazdagabb – és alapvetően közpénzből meggazdagodott – képviselője, aki még hivatalos vagyonnyilatkozata szerint is havi 6 millió forintból él, azt gondolja, hogy a havi 54 ezer forintos közfoglalkoztatási minimálbérből valaki „rendezni tudja az életét”.

Azon kívül, hogy ez jól mutatja a fideszes politikai uralkodó osztály és újburzsoázia – Zsiga Marcell, Matolcsy György és Pintér Sándor nyilatkozataiból már jól ismert – arroganciáját és a magyar társadalmi valóságtól való teljes elszakadását, alkalmat ad egy alapvető társadalmi tény tisztázására.

Hiába dolgozik egy hajléktalan ember közfoglalkoztattként, az „életét” és a lakhatását ettől még nem tudja rendezni, hiszen legfeljebb annyit keres vele, mint amennyi a legolcsóbb budapesti bérlakások lakbérének és rezsijének a fele. Havi 54 ezer forintból jelenleg még egy szobát sem tud bérelni valaki, ha mellette enni is szeretne.

A hajléktalanság alapvető oka az, hogy a társadalom egy (lakásvagyonnal nem bíró) részének a jövedelme messze alulmúlja a lakhatás költségeit.

Ha tehát azt szeretnénk, hogy csökkenjen a hajléktalanság, akkor a társadalompolitikának alapvetően két egymással összefüggő feladata van:

1. csökkentenie kell a lakhatás költségét, vagyis növelnie kell az alacsony jövedelműek számára is megfizethető lakhatási lehetőségeket (pl. a szociális bérlakások kínálatát);
2. növelnie kell a legszegényebbek jövedelmét (pl. tisztességes bérekkel, munkanélküli és rokkantsági ellátásokkal, nyugdíjakkal, célzott lakásfenntartási támogatással),

kiegészítve mindezt egy a jelenleginél sokkal magasabb színvonalú hajléktalan-ellátó intézményrendszer létrehozásával, ami a válsághelyzetbe került hajléktalan emberek tisztességes átmeneti elhelyezésén kívül lehetővé tenné, hogy azok, akik a szélsőséges jövedelmi szegénység és a lakhatás hiánya mellett egyéb (egészségügyi, pszichológiai, addiktológiai) problémákkal is küzdenek, valóban megkapják az ezek kezeléséhez szükséges ellátásokat.

Ebből a szempontból a hajléktalanság kriminalizálása nyilvánvalóan pótcselekvés.

De ha a hajléktalan embereken nem is segít, segítené-e a közterületi hajléktalanság hatósági üldözéséről szóló rendelkezések megerősítése legalább azoknak a „közbiztonsági” és „köztisztasági” problémáknak a kezelését, amelyekre Bajkai képviselő hivatkozott?

Az eddigiek alapján megalapozottan állíthatjuk, hogy nem segítené.

Ez részben abból következik, hogy a hajléktalansághoz kötött szabálysértések vagy bűncselekmények (pl.  szeszes ital fogyasztás tilalma, „zaklató jellegű” kéregetés, garázdaság) kezelésére nincsen szükség magának a hajléktalanságnak a kriminalizálására. Az ilyesmi ellen már most is felléphetnének a hatóságok, attól függetlenül, hogy az elkövetőknek van-e hol lakniuk; ez nem azon múlik, hogy valami mást, ebben az esetben az „életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást” tiltja-e a törvény.

Ugyanez vonatkozik a „köztisztasági” problémákra is. Ha például valaki közterületen vizel, akkor szabálysértést követ el. Azoknak az embereknek az esetében viszont, akiknek ugyanazok a fiziológiai szükségletei, mint bármelyikünknek, viszont nincsen saját lakásuk vagy albérletük, és így saját vécéjük se; és akiket emellett gyakran az éttermek vagy kávézók vécéjére sem engednek be (de ha be is engedik őket, többnyire akkor is fizetniük kell), ennek nem sok elrettentő ereje lehet. A közterületi vizelést nem rendőrökkel, hanem ingyenes, éjjel-nappal nyitvatartó közvécékkel lehetne csökkenteni.

Ami magát a közterületi hajléktalanságot illeti: a törvényi vagy rendeleti szabályozás már jó ideje lehetővé teszi a hajléktalanság „rendészeti kezelését”. Az „életvitelszerű közterületen tartózkodás” miatt indított szabálysértési eljárások alakulása a következőkre enged következtetni:

1. a szabálysértési eljárás lehetőségével a hatóságok bő másfél éve egyáltalán nem élnek, vélhetően azért sem, mert a rendőrség sem látja értelmét;
2. korábban is kizárólag akkor alkalmazták intenzíven (hasonlóan a Demszky-korszak aluljáró-programjaihoz), amikor ez rövidtávú politikai érdekeket szolgált: a 2014 őszi önkormányzati választások idején.

A fenti statisztika természetesen alulbecsüli a fedél nélkül élő emberek hatósági zaklatását, amennyiben a szabálysértési eljárással való fenyegetés is alkalmas arra, hogy egy-egy területről más területre szorítsák a közterületen élő hajléktalan embereket – ami azonban a közterületi hajléktalanságot nem csökkenti, az azzal járó (a többi városlakó által tapasztalt) kellemetlenségeket pedig legfeljebb máshová helyezi át.

A tapasztalatok továbbá azt mutatják, hogy a kriminalizáció akkor sem tudta visszaszorítani a közterületi hajléktalanságot, amikor a hatóságok alkalmazták a szabálysértési törvény vonatkozó rendelkezését. Az alapvető jogok biztosának 2015-ös jelentése szerint a „közterület-használattal kapcsolatos intézkedések hatására a tiltott területeken nem lett kevesebb fedél nélküli ember, csak a segítségnyújtók kevésbé találják meg őket, így a konkrét életveszélyes helyzeteknek való kitettségük nagyobb”.

Az eddigi tapasztalatok alapján tehát a hajléktalanság kriminalizálása a már öt és fél éve meglévő alaptörvényi felhatalmazás ellenére sem alkalmas sem a közterületi hajléktalanság, sem az azzal járó „köztisztasági” és „közbiztonsági” problémák kezelésére, cserébe viszont megbélyegzi a hajléktalan embereket és akár az utcai gondozó szolgálatok munkáját is hátráltathatja.

Végezetül és a félreértések elkerülése végett: a közterületi hajléktalanság csökkentése magától értetődő erkölcsi kötelesség és alapvető közérdek.

Ehhez azonban nem a hajléktalanság kriminalizációjáról szóló jogszabályokat kellene módosítani, hanem a szociális törvényt, a lakástörvényt és a végrehajtási törvényt.

A hajléktalanság csökkentéséhez szociálpolitikára és lakáspolitikára van szükség, nem pedig büntetőpolitikára. Szociális bérlakásokra és lakásfenntartási támogatásra, nem pedig szabálysértési bírságokra. Kőművesekre és szociális munkásokra, nem pedig rendőrökre.

(nyitókép: Börcsök Zsófia)