Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Az Öt Csillag és a Liga halálos politikai koktélt alkotnak”

Éleződni fognak az ellentétek Brüsszel és Olaszország között – véli Lorenzo Cini olasz politikai elemző, mozgalomkutató. A centrista populizmust képviselő Öt Csillag Mozgalom és a szélsőjobboldali Liga kiütötték a hagyományos pártokat, de politikájuk a harcias unióellenes és bevándorlásellenes retorikán túl valószínűleg nem hoz túl sok pozitív átalakulást az olasz választóknak. Interjú.

Giuseppe Conte (j) Olaszország új miniszterelnöke, vele szemben Luigi Di Maio, az Öt Csillag Mozgalom és Matteo Salvini, a Liga vezetője (Fotó: Facebook / Giuseppe Conte)

Rengeteg magyarországi olvasó kíváncsiságát tolmácsolom, amikor felteszem a kérdést: mi is az az Öt Csillag Mozgalom (M5S)? Hogyan tudná definiálni ezt az amorf politikai formációt?

Az Öt Csillag Mozgalom valóban különleges szereplő az európai politikai palettán. Ha körbe nézünk, nem igazán találunk hasonló politikai pártot az európai demokráciákban. Talán a cseh kormánypárt, az ANO mutat hasonlóságokat az Öt Csillaggal, de az ANO sokkal kevésbé horizontális és részvételi párt volt, a kezdetektől.

Két dimenziót érdemes figyelembe venni, ha le akarjuk írni az M5S mai formáját: a szervezeti felépítést és az ideológiai irányvonalat.

A szervezeti felépítés felől nézve a mozgalom mindig is magában hordozta a kezdeti feszültséget. Egyrészről volt egy nem elszámoltatható, központosított vezetés: a két alapító, Beppe Grillo és az ő blogja, illetve Gianroberto Casaleggio és az általa ellenőrzött online platform, melynek révén a párton belüli „internet-demokrácia” megvalósult. Másrészről pedig az alulról építkező mozgalmi találkozók, gyűlések, amelyek a települések szintjén működnek, és egyszerű emberekből állnak, akik rendszeresen összegyűlnek beszélgetni a politikáról, és küzdenek a helyi társadalmi, politikai kezdeményezésekért. Az elmúlt öt évben ez a feszültség „megoldásra került”: a központ átvette az uralmat a helyi sejtek fölött. Bár az internet-demokrácia retorikája még mindig fontos szerepet játszik, mostanra egyértelmű lett, hogy a mozgalom legfontosabb döntéseit egy informális, néhány országos vezetőből álló csoport hozza. A Matteo Salvini Ligájával történt szövetségkötésről és kormányalakításról is Luigi Di Maio,  miniszterelnök-jelölt és néhány közeli munkatársa döntött.

De az Öt Csillag legérdekesebb jellemzője nem is ez, hanem az „ideológiája”. Ha röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám, az M5S egy paradox természetű tömörülés: az az ideológiája, hogy nincs ideológiája. Van ugyan valamennyi igazság ebben az állításban, hiszen ha megkérdezzük a mozgalom tagjait, hol helyeznék el magukat a jobb-bal tengelyen, azt válaszolnák: se nem jobboldaliak, se nem baloldaliak. Elemzői szempontból azonban ez nem helytálló válasz. Ahelyett, hogy se nem bal-, se nem jobboldali, inkább azt mondanám az M5S egyszerre jobboldali és baloldali. A legtöbb olasz elemző nagyjából egyet szokott érteni ebben.

És valóban, ha ránézünk a pártprogramra és a mozgalom vezetőinek nyilvános megszólalásaira, akkor azt látjuk, hogy szociális és gazdasági ügyekben radikális progresszív javaslatokat tesznek (például a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése), miközben a migráció kérdésében nagyon konzervatívnak, akár idegengyűlölőnek is nevezhető az álláspontjuk.

Ezért egyetértek azokkal, akik szerint az Öt Csillag Mozgalom a centrum populista pártja.

A választói bázisán is azt látjuk, hogy fele a hagyományos baloldal, fele pedig a jobboldal irányából érkezik.

A párt politikai és választási ereje éppen ebben az alakváltoztató, utánzó képességében rejlik: hogy egyszerre baloldali és jobboldali. Ez tette lehetővé, hogy a március 4-i választásokon magukhoz tudtak vonzani rengeteg szavazót a politikai spektrum minden részéről. Ezért gondolom, hogy „populista közép” címke illik legjobban a mozgalomra.

A márciusi választások másik nagy nyertes a Liga volt, amely viszont külső szemlélőként is könnyebben megragadható: a Liga egy szélsőjobboldali párt. Mi a tömörülés mögötti történet?

A Liga valóban egyszerűbb esetnek tűnik, pedig valójában nem az. Az Öt Csillaggal ellentétben a Ligának hosszú politikai története van. Születése a nyolcvanas évek közepére vezethető vissza, amikor az észak-olasz Lombardiában és Veneto tartományban megjelentek az első „ligák” („leghe”) azzal a céllal, hogy több fiskális és politikai autonómiát harcoljanak ki a központi olasz kormányzattal és Rómával szemben. Az 1990-es évek elején ezek a kis regionális pártok összefogtak, hogy létrehozzák az Északi Ligát (Lega Nord). Az Umberto Bossi vezetése alatt létrejövő párt Észak-Olaszországban gyökerezett, és el szeretett volna szakadni az ország többi részétől, mert azok „ellopják” a sokkal szorgosabb északiak pénzügyi és gazdasági erőforrásait. Klasszikus szociológiai nyelven ez a konfliktus a centrum (Róma) és a periféria (Észak-Olaszország) törésvonalaként fogható fel. Ez a törésvonal hozzávetőleg húsz évig maradt releváns politikailag, mondjuk, körülbelül 2011-ig, a gazdasági válságot követő időszakig.

Viszont már a 2006 és 2011 közötti időszakban érezhető volt az Északi Liga hanyatlása. Épp ekkoriban kezdődött el a párt fokozatos, de határozott irányváltása. Matteo Salvini vezetése alatt a párt egy radikális átalakuláson ment át, lecserélve az Észak-Olaszország kontra Róma törésvonalat az olaszok kontra bevándorlók törésvonalra.

Más szóval, Salvininak sikerült egy regionális pártból országos (szélsőjobboldali) pártot csinálnia, és ezáltal politikai tőkére váltani az olaszok válság után tapasztalt szociális és gazdasági problémáit.

Az új irányvonal szempontjából nagyon beszédes a szlogen, amelynek Salvini a márciusi választási sikerét köszönheti: „Az olaszok mindenekelőtt!” („Prima gli Italiani”!).

Ha más nyugat-európai párttal kéne összehasonlítani a Ligát, akkor azonnal Marine Le Pen Nemzeti Frontja jutna eszünkbe. Minkét párt sovén és az Európai Uniót, valamint a bevándorlókat azonosítják a társadalom, jobban mondva, a nemzet politikai ellenségeiként. Igen, Matteo Salvini Ligája most egy „új” szélsőjobboldali párt, amely egyszerre populista is. Miközben az Öt Csillag a populista közepet, a Liga a populista jobboldalt képviseli. E két párt közös kormányzása egy gyilkos politikai koktélt alkot.

Gyilkos politikai koktélt?

A migráció kérdésében lesz ez a koktél igazán robbanásveszélyes, az „olaszok mindenekelőtt” szlogen azt is jelentheti, hogy a bevándorlóknak nem igazán lesz keresnivalójuk Olaszországban. Hozzáadhatjuk ehhez az EU-val és az uniós magállamokkal (főként Németországgal és Franciaországgal) való viszonyt is, amely már most is romlik. Remélem, nem fog valamilyen diplomáciai konfliktus kialakulni, de mindezt meglátjuk a következő hónapokban.

Hogyan talált egyáltalán egymásra ez a két párt a választások után?

Két összefüggő oka is van annak, miért léptek koalícióra. Figyelembe véve, hogy az M5S és a  Liga voltak a választások nagy győztesei, egy technikai és egy politikai okot is említhetünk.

A technikai okot a választási rendszer, a szavazatok parlamenti mandátumra fordításának módja adja. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, csak annyit szögeznék le, hogy csupán két alternatív parlamenti többség volt elképzelhető a választások után: az egyik az Öt Csillag és a balközép Demokrata Párt (PD) koalícióján, a másik pedig a Liga és az Öt Csillag koalícióján alapulhatott volna. Nem volt más lehetséges többség, a harmadik opció az előrehozott választás lett volna.

És itt áttérhetünk a második okra. Miért az Öt Csillag-Liga szövetség és nem az Öt Csillag-PD szövetség valósult meg? Bár néhány olasz elemző azt állította, sokkal több közös van a PD és az M5S programja között, én úgy hiszem a Liga és az Öt Csillag „establishment-ellenes” ethosza politikai kötőanyagként szolgált a két tömörülés számára. Nagyon nehéz (és politikailag nevetséges) lett volna elképzelni a koalíciót két párt között, amikor az egyik az elmúlt öt évet a megszorító intézkedések gyakorlatba ültetésével töltötte (PD), a másik pedig minden alkalmat megragadott, hogy ennek a régi elitnek a politikai és morális korruptságát támadja, és azzal vádolja, hogy kiárusította Olaszországot az EU-nak és a bankoknak (M5S). Ez az oka annak, hogy sokak szemében a Liga és az Öt Csillag közötti megegyezés volt a 2018-as választások egyetlen természetes és logikus végkifejlete.

Ha az Öt Csillagot és a Ligát tekinthetjük a márciusi választások győztesének, akkor a hagyományos pártok kétségtelenül a vesztesek. Ez egy általánosabb európai trend vagy vannak kimondottan olasz okok is mögötte?

Azt hiszem, mindkét állítás igaz. Egyrészt, az elmúlt 5-6 évben, a gazdasági válság nyomán tanúi lehetettünk egy egész kontinensre kiterjedő tendenciának: hanyatlásnak indultak a fősodorbeli pártok, főként azok, amelyeket a választók a Trojkával és a megszorító politikával azonosítottak. Ebben az értelemben az olasz példa nem egyedülálló. A PD az establishment pártjává vált, és hanyatlása részben ezzel magyarázható.

Nem tagadhatjuk azonban, hogy Olaszország a maga sajátosságaival kivételt is képez. Németországgal ellentétben Olaszország nem támaszkodhatott a gyáripar termelőerejére; ráadásul nem is végezte el azt a technológiai újítást az iparban, amit Németország már letudott. Ez a tény befolyással volt a gazdasági növekedés mértékére is, amely még mindig elmarad az európai országok átlagától. Nem meglepő tehát, hogy az olasz szavazók az épp a hivatalban lévő pártokat büntették a választáson.

Mindenesetre az olasz eset legnagyobb különlegességét továbbra is az Öt Csillag Mozgalom jelenti – egy olyan atipikus párt, amely az elmúlt öt évben az establishment-ellenes üzeneteket közvetítette. Olaszország, mint a múltban oly sokszor (ld. a fasizmus felemelkedését), most is az újfajta politikai jelenségek laboratóriumaként működik.

Miben lesz más elődeihez képest az újonnan hivatalba lépett olasz kormány?

A választási kampányban mindkét párt megígérte, ha átveszik a hatalmat, Olaszország nem fogad el több uniós diktátumot, leginkább a pénzügy- és gazdaságpolitika területén.

Ebből a szempontból a közös nevező az, hogy visszavegyék a monetáris önrendelkezés jogát az EU-tól.

Pillanatnyilag nem látjuk tisztán, milyen lépéseket tesz majd az új olasz kormány e célkitűzés megvalósításáért. Az „Italexit” egy opció lehet, de jelenleg nem látom ennek a realitását. Az például egyre világosabb, hogy a Liga „nagy” szavazóinak (főként az észak-olasz üzleti köröknek) nem mindegyike támogatna egy ilyen döntést. Amire az új kormány mindenképp kísérletet tesz majd, az az olasz adósság átütemezése.

Kérdés viszont, hogy lesz-e a Liga-Öt Csillag kormányzatnak elég mozgástere, hogy meghozza ezeket a döntéseket, és ellentartson egyes uniós döntéseknek. Szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Egyrészt a koalíció pártjainak politikai tapasztalatlansága (különösen az M5S esetében) mondatja ezt velem, másrészt pedig az ország strukturális gyengeségei. A hatalmas adósságunkat figyelembe véve elég nehéz komolyan vehető tárgyalási potenciállal rendelkező, erős politikai játékosnak lenni az EU-n belül.

A szociálpolitika területén sem láthatunk baloldali fordulatot az Öt Csillag hatására?

Nem, nem hiszem, hogy ilyesminek tanúi lehetnénk az elkövetkező időszakban. Ahogy már korábban is említettem, az Öt Csillag programjában tényleg van pár progresszív javaslat, például az alapjövedelem bevezetése.

De a kormány hivatalba lépése utáni első napokban már azt láthattuk, elkezdték csökkenteni az intézkedés hatályát és radikalizmusát, átalakítva azt egy szimpla munkanélküli segéllyé.

Őszintén szólva engem sokkal jobban aggaszt az a fiskális politika, amit a kormány nagyon be akar vezetni. Egyetértés van például a két párt között az egykulcsos adó bevezetéséről. Ez egy olyan adózási intézkedés, amely megszüntetné az eddigi progresszív elvet, a logikát mögötte nem kell magyaráznom. Nagyobb egyenlőtlenségeket fog eredményezni:egy anti-Robin Hood intézkedés, amely a szegényektől lop és a gazdagoknak ad.

Mi történik a baloldalon? Lát bármilyen esélyt valamilyen baloldali újjászületésre?

Hát… jöhet a következő kérdés!

A viccet félretéve, ez a legnehezebb kérdés, amit feltehet egy (progresszív meggyőződésű) olasz politikai elemzőnek. Őszintén szólva nincsenek hihető vagy bármennyire is értelmes válaszaink erre. Egy ideje próbáljuk megérteni, hogy miért abban az országban találjuk a kontinens egyik leggyengébb baloldalát, amely otthont adott a 20. század második felének legerősebb nyugat-európai kommunista pártjának, a kétezres évek elején pedig Európa legerősebb globalizációellenes mozgalmának.

A teljesség igénye nélkül néhány támpontot tudok adni csupán.

Az egyik ilyen tényező a PD-től balra található politikai csoportosulások és pártok kifejezetten erős töredezettsége.

Ezek a tömörülések nemcsak picik, de erősen eltérők a nézeteik is, ami lehetetlenné teszi a szövetségkötést. Egy másik tényező az, hogy ezen pártok vezetői semmifajta hosszútávú politikai stratégiával nem rendelkeznek. Az elsődleges céljuk szerezni néhány mandátumot a parlamentben, ahelyett, hogy megpróbálnák újjáépíteni a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik a múltban a baloldali pártokra szavaztak.

Mivel a parlamentbe kerülés célkitűzése szisztematikusan elbukott az elmúlt tíz évben, minden választási idényre „új” pártok lépnek be a versenybe. Ez persze nem teremt semmilyen bizalmi viszonyt a pártok és a szavazók között. Más európai baloldali szereplőkhöz mérve (a brit Munkáspárthoz, a görög Szirizához vagy a spanyol Podemoshoz) a széttöredezett olasz baloldal vezetői mindennek tűnnek, csak épp bátor, a baloldal újjászervezésére alkalmas politikusoknak nem.

Névjegy

Lorenzo Cini a pisai Scuola Normale Superiore humán- és társadalomtudományi intézetének kutatója. Doktori fokozatát a firenzei European University Institute-on szerezte. Doktori kutatását a felsőoktatás neoliberális átalakításával szembe helyezkedő angliai és olaszországi egyetemi mozgalmakról készítette.

 

Olvass tovább!