Amikor egy kisfiú a vadasparkban földhöz vágott egy vemhes szurikátát, akkor kiderült, hogy mindenki ért a gyerekneveléshez, mert a gyereket csak úgy lehet arra nevelni, hogy ne vágjon vemhes szurikátákat a földhöz, hogyha minimum levágjuk a kezét, de inkább őt magát vágjuk a földhöz.

Amikor egy nagymama a vonat alá ugrott az unokájával, akkor az is kiderült, hogy mindenki ért a gyerekszüléshez is, mert olyan anya ne szüljön gyereket, aki nem tudja ellátni.

A lényeg, hogy az ilyen történetekben megtaláljuk a jól beazonosítható áldozatot, és a hozzá kapcsolódó bűnöst, aki miatt az áldozatból áldozat lett. De a helyzet az, hogy ezek a történetek soha nem egyszerűek, bármennyire is próbáljuk annak látni őket.

És ha elintézzük őket azzal, hogy megkeressük a legközelebbi hibáztatható embert, és rásütjük az egész ügy ódiumát, semmit sem tanulunk belőlük. Akkor pedig megismétlődnek – újra meg újra.

Rengeteg dolog történt az elmúlt napokban, a közvéleményt azonban leginkább – teljesen érthető módon – annak a négyéves unokájával vonat elé ugró nagymamának a története rázta meg, akinek életkörülményeiről utóbb egyre többet tudunk meg. Például azt, hogy ő maga állami gondozásban nevelkedett, a lánya, vagyis unokájának édesanyja pedig kerekesszékben ül, nyitott gerinccel jött ugyanis világra. Aztán ott van a gyámügyes vonal: hogy a szegénységben élő család feje felett folyamatosan ott lebegett annak a réme, hogy szegénységük miatt elveszik tőlük a gyereket. A családot ráadásul ők hárman alkották – a nagymama, az anya és a kisfiú.

És aztán persze jöttek a cikkek alatt sorjában a kommentek is, amelyek azon túl, hogy megsiratták a tragédiát, egyből felelősöket is kerestek. Rémisztően sok esetben pedig nem is mentek messzire: minek szül gyereket olyan anya, aki kerekesszékben ül, és magát sem tudja ellátni, férje nincs, és hagyja, hogy a nagymama gondoskodjon róluk egyedül?

És akkor itt érdemes egy kicsit megállni, ugyanis ez az egyetlen kérdés, ami számos helyen megfogalmazódott a napokban, többet mond el a mai magyar társadalomról, mint bárhány szociológiai tanulmány.

Kezdjük azzal, hogy ma egy egyedülálló anya még mindig meg van bélyegezve, mert nem „tud megtartani” egy férfit a háznál, aki gondoskodik róla és a gyerekről. Ez a stigma, az egyedülálló anyák stigmája úgy tűnik, kikophatatlanul bele van ivódva a köztudatba (miért is ne lenne, a családot még az Alaptörvény is anya, apa és gyerek szentségének írja le), miközben teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, hogy egy nő és egy férfi közti kapcsolat n+1 okból bomolhat fel, és hogy egy nőnek akkor is van joga gyereket vállalni, ha nincs az életében férfi, és ehhez úgy általában véve senkinek semmi köze nincsen.

Biztos, hogy azonnal a nőt kell hibáztatni azért, ha egyedülállóként neveli a gyerekét? Biztos, hogy ezért mindenáron hibáztatni kell valakit?

Aztán ott van az is, hogy miközben mostanában tényleg mást se hallunk, mint hogy minden tisztességes magyar nőnek szakmányban kéne szülnie a gyerekeket, hogy a miniszterelnöktől Budaházy Eddáig mindenki lenyugodjon végre, ám ha egy olyan anyáról van szó, akinek van gyereke, de ő maga valamilyen testi fogyatékkal él, máris felelőtlen nőnek van bélyegezve, mert bár ugyan szült, de neki pont nem kellett volna. Nem álságos ez a hozzáállás? Tényleg még mindig ott tartunk, hogy egy ember, akinek van valamilyen fogyatékossága, másodrendű állampolgárnak számít, aki helyett mindenki más akarja megszabni, hogy mit tehet meg és mit nem?

És ha már a bélyegeknél tartunk: a szegénységben élők stigmája úgyszintén levakarhatatlan, úgy tűnik, mintha a gyermekvállalás (ami egyébként valóban meglehetősen költséges dolog) a fejekben össze lenne kötve egy fizetési papírral, mintha attól lenne valaki jó szülő, hogy sok pénz van a számláján, akinek meg nincs, az csakis rossz lehet. Mely elképzelés egyébként rettenetesen távol áll a valóságtól.

Az tény, hogy történt egy szörnyű tragédia, aminek okai nyilván sokkal összetettebbek annál, amennyit a lapok a közösség elé tudnak tárni. Épp ezért olyan nehéz egy ilyen esetben nem érzelmi alapon gondolkodni a történtekről – de épp ezért is lenne fontos, hogy ne így gondolkodjunk róluk.

Mert az, hogy ez a tragédia megtörtént, felvet valóban fontos kérdéseket. Például hogy miért van az, hogy ha a gyámhivatal szóba kerül, akkor a szülők jelentős része kétségbe esik? Miért van az, hogy a gyámhivatal egy fenyegetésként jelenik meg a fejekben, és nem opcionális segítségként? Miért van az, hogy a gyámhivatal – tegyük hozzá, teljesen törvényellenesen – fenyegetheti a szülőket azzal, hogy anyagi okok miatt kiemeli a családból a gyereket, és miért van az, hogy ez számos esetben meg is történik?

Nem azt mutatja ez például, hogy az ellátórendszer hibás és azonnali reformokra lenne szükség?

Fontos lenne továbbá, hogy a szociális védőháló működjön, hogy ne eshessen senki annyira kétségbe, hogy inkább eldobja az életét (vagy éppen másokét), mintsem az állami „gondoskodásra” bízza magát.

Ahogy az is fontos lenne, hogy a testi egészség mellett a szellemi egészségre is nagyobb figyelem háruljon, hogy szakszerű segítséget kapjon bárki, akinek bármilyen lelki problémája van – és tudjon is róla, hogy van honnan, kitől lehetősége segítséget kérni.

Fontos lenne az is, hogy a fogyatékos emberekről egészen máshogy gondolkodjunk, és hogy ne csak korlátozzuk őket (még fejben sem!), hanem segítsük őket, hogy a számukra adott keretek közt a létező legteljesebb életet élhessék.

És hogy mindebben az állam is segítse őket ahelyett, hogy folyamatosan korlátoz és megszorít, és hogy végre a tartósan beteg gyerekek és felnőttek otthoni ápolása se egy pluszteher legyen a családok életében, hanem megbecsült és díjazott munka.

Fontos lenne, hogy a szegénységet ne stigmaként, hanem olyan élethelyzetként nézzük, amelyből ki lehet és ki is kell jutni a megfelelő támogatással.

És a legfontosabb az lenne, hogy egy család, a szülők, és rajtuk keresztül a gyerekek ne büntetve legyenek az életkörülményeik miatt, hanem segítse őket az állam – hogy például a jelenlegi családbarát kormány intézkedései ne a felső-középosztálynak kedvezzenek csupán, hanem a valóban rászorulókat segítsék.

A sor persze még hosszan folytatható lenne – még úgy is, hogy egyébként nyilván sosem fogjuk teljes mértékben ismerni ennek a tragédiának a hátterét.

De arra ez az eset is rámutat, ahogy a szurikátás is, hogy változás mindaddig nem lehetséges, amíg mi magunk el nem kezdünk máshogy gondolkodni a környezetünkben élőkről. Az egyedülálló anyákról. A szegénységben élőkről. A fogyatékos emberekről. És a többi sérülékeny csoportról.

Mert amíg a társadalom nem érintett része semmiféle szolidaritást és törődést nem mutat, addig az állam sem érzi majd kényszerítő erejét annak, hogy ezeknek az embereknek hatékony segítséget nyújtson. És amíg mi nem figyelünk oda a környezetünkben élőkre, addig más sem fog (elég csak arra gondolni, hányan fagynak meg telente a fűtetlen otthonaikban anélkül, hogy bárki rájuk nyitná az ajtót).

Valójában tehát ez a mi felelősségünk. És nem is olyan bonyolult elkezdeni: ne testi fenyítéssel akarj megnevelni egy gyereket. Ne akard megmondani, hogy ki szülhet és ki nem. Ne azt büntesd, aki maga is áldozat. És így tovább, lépésről lépésre…

Egy tragédia – hangozzék ez bármennyire is szörnyen – esély arra, hogy megértésével közelebb kerüljünk ahhoz, hogy más tragédiákat meg lehessen előzni. De ez csak akkor lehetséges, ha túllépünk a belénk ivódott rossz sztereotípiákon, szolidaritást vállalunk mindazokkal, akik törődésre, támogatásra, segítségre szorulnak, és rendszerszinten kezdünk el gondolkodni a hibák kiküszöbölésének lehetőségén. Máskülönben semmi sem garantálja majd, hogy egy következő esetnél nem következik be ugyanígy tragédia.