Három év sem telt bele, és a migráns olyan alak lett Magyarországon, mint a zsákos ember. Ha nem vigyázunk, akkor bejön a kertbe, házba, megerőszakolja a nőket, elveszi tőlünk még a kultúránkat is. Vannak ennek persze kifinomultabb változatai is, de a fő félelem, hogy a közel-keleti és afrikai országokból érkező bevándorlók és/vagy menedékkérők jelenléte szükségszerűen káros, veszélyt jelent a magyar/keresztény/európai kultúránk jövőjére, és egyfajta konfliktusokkal teli, háborúhoz hasonló helyzetet idézne elő, amiben még a fizikai és szexuális erőszaktól sem riadnának vissza az ide érkezők.
Miközben szánakozóan mosolygunk a falusiakon, akik elhiszik az M1-ből (és a TV2-ből) áradó propagandát a Magyarországra tartó migráns hordákról, valójában ők sem gondolkodnak különbül, mint azok az értelmiségiek, akik szerint „civilizációnkat” a bevándorlás/menedékkérők befogadása fenyegeti. Sőt, talán a teljesen nyílt hazugságokra, pl. teljesen hamis „migránsokról készült” felvételek lejátszására is képes lakájmédia által megtévesztett embereknél sokkal elkeserítőbbek azok az „értelmiségiek”, akik úgy riogatnak no-go zónákkal és a bevándorlás veszélyeivel, hogy minden létező erőforrásuk megvan ahhoz, hogy ne a cigánybűnözőzés ekvivalensét gondolják a bevándorlókról/ menekültekről/ menedékkérőkről.
A rasszista-iszlamofób toposzok, ideértve a „jön a fekete/muszlim férfi, és megerőszakolja a nőinket, elfoglalja a városainkat, országunkat” fénykorukat élik. Igen, direkt írom, hogy rasszista, mert bár azok, akik a migráció fékentartását, a határok védelmét követelik, elsősorban kulturális okokra szoktak hivatkozni, ezek a bizonyos kulturális hivatkozások épp úgy szoktak változni, ahogy a kitiltást, kirekesztést követelőknek éppen kényelmes felhasználni azokat. Az sem éppen véletlen, hogy jellemzően azokat az egyébként nem bevándorlókat sikerül lemigránsozni, akiket külsőre muszlimnak, feketének azonosítanak.
Ez a cikk most nem arról fog szólni, miért helytelen homogén masszaként tekinteni a menekültekre/menedékkérőkre/bevándorlókra, mi a különbség jogilag és gyakorlatban a kategóriák között, honnan is jönnek valójában ezek az emberek és miért, stb. Nem csak azért, mert ezt nemrég egy Mérce-cikkben Nagy Zsófia remekül összefoglalta, hanem azért is, mert kevesen koncentráltak eddig arra, hogy a mi oldalunkról, tehát a magyarországi helyzetből hogyan jött létre az idegenellenesség, mik a fő elemek ebben.
Talán azzal érdemes kezdeni, mennyire nehéz rasszizmusról írni Magyarországon, hiszen aki bizonyos nézőpontokat rasszistának nevez, azt kockáztatja, hogy jobbról is, balról is leliberálisozzák, és úgy kezelik, mint aki egy nyugati, sznob mérce alapján osztja a népet. Ennek nyilván van oka:
az uralkodó liberális közbeszédben sokáig, de főleg az uniós csatlakozás előtt és alatt a lerasszistázás a másik civilizálatlanságának a hangsúlyozására szolgált – mintha a rasszizmus modortalan beszédmód lenne, és nem pl. olyan intézkedések sorozata, amiben a civilizálatlanságot hangsúlyozó politikusoknak is jócskán szerepe volt.
Miközben valódi küzdelem nem folyt a társadalmi-gazdasági (ideértve persze a rasszizmusból is fakadó különbségeket is, pl. a romák társadalmi kirekesztését) egyenlőtlenségek ellen, elterjedt az a beszédmód, amiben a politikai ellenfeleket civilizálatlannak, nem európainak (az európait pozitív jelzőként használva, mintha az európai országok történelmében nem lenne központi szerepe a gyarmatosításnak és az azt igazoló rasszista elméleteknek) bélyegezték meg.
Ez nem jelenti azt, hogy akkor nem volt rasszizmus vagy ne lettek volna olyan szereplők a közéletben, akik valóban küzdöttek ellene. Ez azt jelenti, hogy a politikai életnek fontos eleme volt az a diskurzus, hogy mi, magyarok még nem vagyunk elég civilizáltak, elég jól neveltek ahhoz, hogy megértsük, cigányozni nem menő. Ezzel nem csak az volt a gond, hogy csak a diskurzus szintjén segített a kirekesztett csoportokon, így pl. a romákon is, hanem az, hogy nem ez volt a célja.
Nem az egyenlőtlenségek felszámolása volt a célja, hanem a különbségtétel, a megfelelő, „civilizált” beszédmódot nem ismerők lenézése.
Emögött ott volt a fejlődés ígérete, hogy nekünk így kell beszélni, így kell viselkedni a jobb élet reményében, amit majd az uniós csatlakozás, Európához való tartozásunk biztosítéka és bizonyítéka fog nekünk elhozni. Így leszünk posztszocialista vagy posztkommunista, kelet-európai országból végre csak simán európai ország. A civilizáltak a keletiek ellen – fontos különbségtétel volt ez a ’90-es évek végén, 2000-es évek elején, csak akkor még Magyarország volt a Kelet, ahova nem akartunk tartozni. Amíg nem vagyunk uniós tagok, nem vagyunk része a Schengen-övezetnek, nincs eurónk, nem vagyunk elég jók, addig nem a Nyugathoz, a Kelethez tartozunk. A Kelettől való irtózást vagy annak lenéző, olykor pozitív, de általában negatív másságát hangsúlyozó beszédmódot orientalizmusnak nevezik. Ezt a fajta, a civilizálatlanságunkat, ideértve a modortalanságként kezelt rasszizmust is, hangsúlyozó politikai beszédmódot pedig nevezhetjük orientalista öngyűlöletnek. Gyűlöltük magunkat a kelet-európaiságunkért, a „keleti blokkhoz” tartozásunkért.
Aztán jött Orbán, aki ezzel szemben egyre egyértelműbben felkínált egy beszédmódot és jövőképet, amiben nem mi vagyunk a „rosszak”, az alkalmatlanok, hanem a Nyugat a pénzügyi-politikai gyarmatosítás miatt, amiért kizsákmányolja a kelet-európai országokat, és beleszól politikai tevékenységükbe. Az elsősorban Szíriából, egy időben érkező menekültek pedig lehetőséget adtak számára arra, hogy olyan idegenek is megjelenjenek tömegesen, akikre rá lehet mutatni: tessék, ők itt a kelet, nem mi, akik fenyegetnek, erőszakosak, nem viselkednek rendesen. Több mint tizenöt évnyi öngyűlölet után nem csoda, hogy ez a propaganda vonzó. És az sem csoda, hogy a saját magunk elleni orientalizmus jó táptalaja volt a mások elleni orientalizmusnak.
Ebben segítségére volt a kormánynak még az is, hogy a „kötelező” civilizatórikus politikai beszédmód mellett értelmiségi körökben elterjedtek voltak a kulturális különbségeket felnagyító, azok mindenhatóságát hangsúlyozó elméletek, mint Samuel P. Huntington civilizációk összecsapását vizionáló elmélete, amit a Budapesti Corvinus Egyetemen például a nemzetközi kapcsolatok elméletének alapköveként mutattak be tanárok. Eközben kevésbé voltak hangsúlyosak az ilyen elméletekhez kritikusan viszonyuló szerzők, illetve a nemzetközi migrációs folyamatok gazdasági okai.
Ne becsüljük le az orientalista irodalmat sem. Szinte már külön irodalmi kategóriát jelentenek a közel-keleti társadalmak szadizmusáról szóló regények, amelyek mindig arról szólnak, hogy egy nő szerelemes lesz/ránéz egy férfira/kihívóan viselkedik, és ezért megkínozzák, brutálisan megölik. Van ezekből a mezei, rosszul megírt változat a szem kivételével az egész arcot fedő niqabot viselő nővel az elején, és van az értelmiségi, jobban megírt változat Ayaan Hirsi Alival az élen. Ezeknek a könyveknek kb. olyan a mechanizmusa, mintha fognánk a volt partnerének nemi szervét lúggal leöntő orvos ügyét, azt megírnánk száz különféle változatban, és aztán következtetéseket vonnánk le belőle a keresztény civilizáció kegyetlenkedéseiről. Természetesen vannak közel-keleti országok, ahol valóban nőgyűlölő törvényeket hoznak, és történnek kegyetlenségek nők ellen, de a muszlim országok többsége nem ilyen (a legtöbb muszlim nem is a Közel-Keleten él), ezeket a muszlimok többsége elítélné.
Az orientalista irodalom szerepe azért fontos, mert széles rétegek számára elérhető, és így sokkal szélesebb rétegek ismerik meg az iszlamofób mítoszokat, mint azok kritikáit. A fenti példák mutatják, hogy ez nem csak a falusi migránskergető nénikre igaz, hanem az értelmiségiekre is. Nem véletlen, hogy a kerítés és fogvatartás módszerére nem nagyon kínált senki alternatívát a menekültválság kezelésében, ahogy az európaiságunkat hangsúlyozó vagy „az oroszokkal” riogató politikai beszédmódra sincs még szélesebb rétegekhez eljutó alternatíva.
Pedig az öngyűlölő és másokat gyűlölő orientalizmus okozta károkból – a propaganda teljes győzelme a valóság felett, a megosztottság, a másság – legyen az politikai vagy kulturális elítélése – azt a következtetést le lehet vonni, hogy a Kelet-Nyugat ellentét mentén történő politizálás csak elfedi és fenntartja az olyan társadalmi-gazdasági különbségeket, a nemzetközieket is, amikkel fontos lenne érdemben foglalkozni.
