Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mi jöhet még a választások után? Keresztény fundamentalisták és a populista politika veszélyes flörtje

Valaki nemrég mesélte nekem, hogy húsvét előtt azzal bíztatta a katolikus templomban a papja a hívőket, hogy húsvétkor minél többen jöjjenek el a körmenetre és imádkozzanak jó hangosan, mert most még megtehetik, „de ha majd jönnek a migránsok és jön az imám, akkor nem lesz többet imánk”. Szóval itt az utolsó lehetőség! Hasonló ékesszóló retorikával buzdított persze a választásokon való részvételre és a helyes voksolásra is.

Kik is azok a fundamentalisták?

No, de kik azok a vallási fundamentalisták? Mit nevezhetünk így? Már az is fundamentalizmusnak minősül, ha valaki elzárkózik az újtól, a váratlantól, mindentől, ami változást hozhat? Vagy akkor kezdődik, amikor az egyén vagy egy csoport a saját identitását fenyegetve érzi, ha egy másik vallási csoport konkurensként ugyanabban a térben megjelenik? Példaként gondolhatunk az elmúlt években Európában váratlanul megjelent iszlám menekültáradatra és sok keresztény ember növekvő aggodalmára. Vagy inkább akkor beszélhetünk vallási fundamentalizmusról, amikor a hirtelen előállt új helyzetben az egyén vagy a csoport nem képes árnyaltan és ésszerű türelemmel elemezni a veszélyeket, hanem átadja magát a félelemnek és a pánikszerű reakcióknak?

Ha a fundamentalizmus lélektani aspektusait nézzük, akkor valószínűleg mindegyik megfontolás igaz. Holott éppen a vallási keret az, ami reményt adhatna egy ilyen hirtelen kaotikussá vált helyzetben arra, hogy a félelmek és a látszólagos reménytelenség ellenére lehet találni ésszerű megoldást minden problémára, de ennek feltétele az emberség és a szeretet univerzalizmusára épített hit megőrzése lenne. Sőt egy ilyen kihívás felfogható lenne akár a megújulásra való lehetőségként ill. teret adhatna a hit mélységeinek élő felfedezésére is.

Mely tényezők okozzák kialakulását? A katolikus egyházban gyakran hallok két borzasztóan félelmetes dologról: az egyik a szekularizáció, a másik a liberalizmus.

Juj, ördögi dolgok! No, de mi is a baj velük? A szekularizáció és a liberalizmus hozta el azokat a társadalmi változásokat, amelyek révén a vallásos világértelmezés jelentősége visszaszorult. A vallásos kijelentések elveszítették objektív érvényüket. Korábban magától értetődött, hogy van „abszolút” igazság ill. „igaz” vallás.

A modernitás korában világnézeti és életvezetési minták sokfélesége jött létre, amely elvette az egyházaktól azt a szerepet és lehetőséget, hogy kizárólagos monopóliummal rendelkező normaadó- és kontrollfunkciót töltsenek be a társadalom életében. Ami természetesen presztízs- és befolyásvesztéssel is járt.

Egyházak: uralkodni vágyás vagy szeretve szolgálat?

Vagyis egy szekularizált európai társadalomban az egyházak alapvetően vesztesnek érzik magukat és valóban azok, ha a hatalom szempontjából nézzük. Fogynak a híveik, fogy a pénz, fogy a társadalmi megbecsültség. Ekkor két eset áll elő: Az első: visszatérni az evangéliumi gyökerekhez, a jézusi karizmához – ami talán még mindig nem ment ki a divatból -, hitelesen élni, nem bort inni és vizet prédikálni, odaállni a társadalmilag fontos ügyek mellé: pl. fellépni a nők ellen elkövetett erőszak ellen, támogatni azoknak a jogi intézkedéseknek a bevezetését (isztambuli egyezmény), amelyek megvédik a nőket a bántalmazó házastársuktól. Kiállni az emberi jogokért, gyakorolni a cselekvő szolidaritást a szegényekkel, a társadalom peremén levőkkel, a kirekesztettekkel szemben. Felszólalni azok helyett, akik nem tudják hallatni a szavukat.

Ez egy olyan opció, ami visszaadhatná az egyházak társadalmi megbecsülését. Így az egyház egy olyan civil szervezetté válna, ami még egy szekularizált világban is értékes lehetne. A másik lehetőség: olyan politikai szövetségesek keresése, akiktől az egyház remélheti az elveszett társadalmi presztízs, hatalom, pénz visszaszerzését. Ennek viszont ára van, hiszen a „politika rongybabaként játszik az egyházakkal” – ahogy Várszegi Asztrik püspök egy korábbi interjújában fogalmazta, ami azzal jár, hogy saját hitelveit is feladni kényszerül egy sikeres politikai koalíció kedvéért. Ez viszont hosszútávon a hitelesség elvesztéssel jár és nemcsak a világ, de saját hívei felé is.

Mindkét opciót látom idehaza megvalósulni, de sajnos a másodikat sokkal gyakrabban, sokkal erőteljesebben. Ez szomorú megfigyeléseim szerint odáig is fajul néha, hogy

a saját hívek véleménye, kritikája sem számít semmit, a hierarchia nem őket szolgálja, nincsen szó a szeretet szolgálatáról, szakadás jött létre a klérus és a hívek között és a klérust csak a maga hatalma érdekli.

De persze mindig vannak tiszteletreméltó kivételek!

Az iszlám-fenyegetés ütőkártya a populista politika játszmájában

A másik fontos téma, ami az egyházakat az autoriter politikához vonzza nem más, mint az iszlám tömeges megjelenése Európában.

Anélkül, hogy elvitatnánk a tényleges veszélyek lehetőségét (a tömeggel érkező terroristák) megállapíthatjuk, hogy az iszlámmal szembeni félelmek alapja pontosan ugyanaz, mint amit a szekularizáció vagy a liberalizmus kapcsán már említettem.

A társadalmi térvesztés, a csökkent befolyás a keresztény identitás meggyengüléséhez vezetett Európában. Így az iszlámmal szembeni félelmek alapja a saját identitás elbizonytalanodásából fakad.

Így teljesen érthető, ha a vallásos emberek – közülük is leginkább a konzervatívok, reakciósok, fundamentalisták – pánikreakcióit jól ki tudják használni az olyan autoriter politika vezetők, akik egyértelmű orientációval és biztos válaszokkal állnak elő, védelmet, stabilitást, biztonságot ígérnek. Az iszlámmal szemben is.

A kelléktárban: antiszemitizmus, iszlámellenes rasszizmus, homofóbia, emancipáció- és nőellenesség

A tekintélyelvű politika, ami ma Európában elsősorban az ún. új jobboldali populizmust jelenti, igyekszik azt az illúziót kelteni, hogy a világ nem is komplex és átláthatatlan, mindenre lehet egyszerű képleteket gyártani és újból létrejöhet a rend.

A fundamentalisták a rend kényszerképzetének bűvöletében élnek. Mégpedig olyannyira, hogy a világot is le kell egyszerűsíteniük fehérre és feketére, jóra és rosszra, igazra és gonoszra.

És aztán kezdődhet is a végeláthatatlan kozmikus harc, amiben természetesen ők állnak a jó oldalon és akik másképpen gondolkodnak (feministák, genderisták sic!) vagy élnek (melegek), azok a rossz oldalon. A vallási fundamentalisták rendet akarnak maguk körül és belekapaszkodnak minden olyan erőbe, ami ezt ígéri nekik. Nincsenek többé bizonytalanságok, mindenre van válasz, mégpedig egyetlen egy, amit az a politikus tud és ismer, akihez ők teljesen vakon, kritikátlanul kötődnek, ezért a józan és érvekre épített kritikának nincsen túl sok esélye velük szemben.

A vallási fundamentalizmus azért válhat társadalmilag veszélyforrássá, mert a saját felfogását tekinti egyedül igaznak, amivel szemben minden más meggyőződést és életfelfogást leértékel, sőt károsnak, veszélyesnek tart. A fekete-fehér dualista látásmód mindenben, ami „más” valami rosszabbat lát vagy azt egyenesen a gonosszal vagy magával a „sátánnal” azonosítja. Ami ellen jogosultnak érzi magát egyfajta szent háborút indítani és akár megsemmisíteni. Így ellenséges védekező magatartás alakul ki mindennel szemben, ami a saját életfelfogáshoz képest „másnak” mutatkozik. Így ez a gondolkodási attitűd táptalajt ad az antiszemitizmus, az iszlámellenes rasszizmus („hamis“ hit) vagy a homofóbia, az emancipáció- és a nőellenesség („hamis“ életmód) számára.

Az autoriter politikai vezér, aki az üldözöttek szabadítója

A fundamentalizmus mindig aszimmetrikus, vagyis ők mindig egy nagyobb közösségből kiváló kisebb csoportot képeznek. Így ők testesítik meg a kiválasztottak csoportját, akik szent harcot folytatnak az elnyomó többséggel szemben.

Így a fundamentalizmus szóvivői olyan messianisztikus figurák, akik az ártatlanul üldözöttek szabadítójának hős szerepében tetszelegnek. Lélektanilag jellemző rájuk, hogy a fölény nagyon erős tudatával rendelkeznek, mert megvannak győződve arról, hogy a történelem, a társadalom vagy maga az Isten egyszer úgyis őket fogja igazolni.

Mivel a vallási fundamentalizmus és a politikai autoritarizmus létrehozzák a kirekesztés és az izolálás struktúráit, és könnyen bárkiből, aki „más”, ellenség válhat, ezért a jószándékú keresztény embereknek vagy a szekuláris humanistáknak igenis etikai kötelessége harcolni minden egyes ember emberi méltóságáért. Az emberek közötti alapvető egyenlőség tehát nemcsak az emberi jogokra fókuszáló politikai gondolkodás, és minden modern demokratikus alkotmány számára lényeges, hanem ez határozza meg a keresztény emberkép alapvető irányultságát is.

Etikai felelősségünk a helyes döntés

A keresztény etikában az ember- és istenszeretet nem választhatók el egymástól:

„Ha valaki azt állítja, hogy: Szeretem az Istent, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.” (1 Jn 4,20)

A felebarát szeretete azonban nem valamiféle érzelem, hanem nagyon is konkrét aktivitás, amely a cselekvő szolidaritásban ölt testet:

„Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” (1 Jn 3,17).

Így az istenszeretet a felebaráti szeretetben valósul meg, és fordítva: a megélt felebaráti szeretet istenszeretethez vezet. Ennek viszont kihatása kell legyen a közösségi élet strukturális dimenzióra is: küzdenünk kell egy igazságos társadalom felépítéséért, amely senkit nem zár ki, és mindenki számára biztosítja a boldog élet lehetőségét.

Ezek azok az értékek, amelyek alapján érdemes szavazni vasárnap! Nem a pártok, nem a szekértáborok a fontosak, hanem az értékalapú döntés!

A szerző katolikus teológus, női és emberi jogi gondolkodó
További írásai megtalálhatók saját blogján: tukoraltal.blog.hu-n.

(Címoldali kép: MTI/Ujvári Sándor)

Olvass tovább!