Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Április 4. – Felszabadulás vagy valami más?

“Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.” – Horthy Miklós 1944. október 15.

1945. április 4-én szovjet csapatok átlépték a nyugati határt Nemesmedvesnél, azaz véget ért az ország nagyobb részét romba döntő, egymillió magyar áldozatot hozó második világháború Magyarországon.

Évtizedeken át ezen a napon ünnepeltük a felszabadulást. A gyerekek virágot vittek a szovjet katonasírokhoz, a felnőttek pedig örültek a munkaszüneti napnak. Ünnepeltük a fegyvernyugvást, a békét, a hosszú évek szenvedéseinek és fasiszta elnyomásának véget vető katonai győzelmet. Arra már nem helyeződött nagy hangsúly, hogy a szovjetek szövetségeseikkel közösen, köztük a debreceni kormány által felfegyverzett magyar katonákkal együtt visszafordíthatatlannak tűnő módon elzavarták az országot negyedszázada elnyomó, az országot a totális pusztulásba vezető politikai, gazdasági és társadalmi elitet.

Az évtizedek múlásával azonban Horthy Miklós elnyomó rendszerének emléke halványult, így a fasiszta rezsim megbuktatása egyre kevésbé átélhető pozitívuma lett a szovjet katonák magyarországi harcainak.

Április negyedike a nyolcvanas évekre egy egyszerű munkaszüneti nap lett, egyre kevesebben látták történelmi jelentőségét. Ezt az átmeneti állapotot követte a rendszerváltás ideológiai káosza, amelyben az egyik fundamentummá éppen a szovjetellenesség lett. Sem az újjászerveződő politikai jobboldal, sem a liberálisok nem kívántak különbséget tenni az országból a németeket és magyar szövetségeseiket elzavaró szovjet katona és a nyolcvanas években még az országban állomásozó szovjet katona között. Lassan eltűntek azok a generációk, akiknek még volt személyes felszabadulási emléke, akik örömmel emlékeztek a háború végére, és akiknek történeteiben a szovjet katonák többnyire szerethetőek voltak, akik többségükben barátként és nem ellenségként tekintettek a polgári lakosságra. Ezekben az években a nők megerőszakolása vagy a katonák által elkövetett fosztogatások tabunak számítottak, de meg kell azt is jegyezni, hogy ezeket a szovjet hadsereg szigorúan tiltotta, és nem volt ritka ilyenek miatt az azonnali kivégzés sem.

1989 után rövid idő alatt jutottak el a kollektív emlékezetért felelős politikai és tudományos közösségek oda, hogy megszállásra cseréljék a felszabadulás fogalmát és egyúttal megindult a német és magyar háborús tevékenység átértékelése is, és ezzel együtt a szerecsenmosdatás. Így semmi meglepő nincs abban, hogy ma a manipulált történelemtudat miatt a többség a szovjet katonára mint barbár megszállóra tekint, és az is természetes lett sajnos, hogy ellenségeiket hősnek tekinti a többség.

Jelen sorok írója ma is elkötelezetten vallja, hogy 1945. április 4-én Magyarország felszabadult és ünnepli a nácizmusnak és a vele szövetséges magyar fasisztoid rendszernek a vereségét.

Nem szabad elintézni ezt a napot annyival, hogy eljött a béke és megjöttek ezzel együtt a sztálinisták. Már csak azért sem, mert a felszabadulás után legalább néhány évig valóban demokratikus rendszer volt Magyarországon.

Ahhoz, hogy megértsük a békéért és szabadságért meghozott áldozat nagyságrendjét, érdemes áttekinteni, hogy katonailag miként győzték, győztük le Magyarországon a náci Németországot és magyar szövetségeseit.


Budapesten már 1944 nyarán is látni lehetett, hogy Hitler birodalma katonailag összeomlott. A Szovjetunió Vörös Hadserege az ország megtámadásának harmadik évfordulóján hatalmas offenzívát indított, amely lényegében megsemmisített minden haderőt a Leningrádtól a Fekete-tengerig húzódó frontvonal középső szakaszán. Az itteni sikeres támadást alig egy hónappal később követte a déli támadás, amely már Magyarországra is közvetlen hatással bírt. A román határtól nem messze védelmi állásokba húzódó német és román erőket a 2. és a 3. ukrán front csapatai tönkreverték, a katonai katasztrófa egyértelművé tette Mihály román király számára, hogy Románia elsőrendű nemzeti érdeke a háborúból való kiugrás, és a győztesek oldalára állás. A tökéletesen eltervezett fordulat sikeres volt, a németeknek nem maradt más választásuk, mint a menekülés Romániából.

Ez az út a magyar politikai elit számára is nyitva állt. A román kiugrás pillanatában a szovjet csapatok északkeleti irányból betörtek Erdélybe, harcok már 1944. augusztus 27-én zajlottak az akkori Magyarország területén. A határt védő székely katonák itt csak addig harcoltak, míg szülőföldjükön voltak, amint innen kiszorították őket, tömegesen dezertáltak és mentek haza.

Nem igaz tehát azon állítás, hogy a románhoz hasonló kiugrást az akadályozta, hogy Magyarországtól távol volt a front. A magyar döntéshozókat cselekvésre ösztönözhette volna az a tény is, hogy a román átállást követően a német katonai ellenállás lényegében összeomlott a térségben.

A tönkrevert Wehrmacht és SS csapatok rendezetlenül menekültek, képtelenek voltak ellenállásra 1944 szeptemberében. A szovjetek villámgyorsan megszállták Romániát és Bulgáriát,  Jugoszlávia irányába fordulva pedig egy hatalmas csapdát készítettek állítani a Balkánon állomásozó német hadseregeknek. Támadásukat hatékonyan segítette Tito partizánhadserege, így a szovjetek egy ideig nem is foglalkoztak komolyabban Erdély és Magyarország irányába való támadással. Reménykedtek abban, hogy a kilátástalan katonai helyzetet látó Horthy a románokhoz és bolgárokhoz hasonlóan elfordul Hitlertől.

Nem így történt. Az 1. magyar hadsereg kitartott a Kárpátokban húzódó Árpád-vonalon, fenntartva a 4. ukrán frontot, sőt a román kiugrás után gyenge német támogatással magyar katonai offenzíva is indult azzal a céllal, hogy elfoglalják Dél-Erdélyt és lezárják a Kárpátok déli átjáróit a szovjetek előtt. A támadás elég gyorsan elakadt, arra azonban alkalmas volt, hogy a magyar csapatok jobb védelmi állásokat foglaljanak el a szovjet és román haderővel szemben.

A magyarok itt majd egy hónapon át tartották a frontot, akadályozva, hogy a szovjet hadsereg közelebb kerüljön a magyar fővároshoz. A Torda környéki harcok, majd a hasonlóan keményen védekező nagyváradi védelem október közepéig tartotta fenn a támadókat. Már az Alföldön jártak a szovjet páncélosok, amikor Erdély északi részének jelentős részén még jelen volt a magyar haderő, mely ezekben a harcokban lényegében önállóan tartotta fel heteken át ellenségét. Rajtuk kívül csak a szászokból verbuvált “Erdély Csoport” és néhány SS elitegység volt itt jelen, melyeket kisebb csoportokban keletről menekülő német katonákkal töltöttek fel.

A sokak által máig hősiesnek gondolt ellenállás miatt Magyarország napról-napra vesztette el reményét egy méltányos békére, illetve merült fel a rémképe annak, hogy az egész ország hadműveleti területté válik, azaz hatalmas háborús pusztítás fogja sújtani az országot.

Remény azonban még ekkor, azaz 1944 október elején is volt. Magyarország fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett a Szovjetunióval és megállapodás született, amelynek értelmében hazánk kilép a háborúból, és csapataink megnyitják az utat a szovjet csapatok előtt Budapest irányába.

A kiugrási kísérlet reményéhez járult hozzá az a nagyszabású szovjet offenzíva is, amelynek egyik célja a magyar főváros elfoglalása volt délkeleti irányból, a másik pedig az, hogy az Erdélyben és Kelet-Magyarországon lévő német és magyar haderőt bekerítsék és visszavonulását megakadályozzák. Nem kizárt, hogy a várható magyar kiugrás reményében is vágott bele fáradt és kivérzett csapataival “villámháborús” hadműveletbe Malinovszkij marsall, aki nem volt híve az ilyen katonai akcióknak.

A támadás minden irányból sikeresen indult, lényegében elsöpörte a magyar és német csapatokat, több helyen átkeltek a Tiszán a szovjetek. Szolnok elérésével Budapest gyors felszabadítása vált reális céllá, Nyíregyháza első elfoglalása után pedig az Erdélyben harcoló magyar és német haderő bekerítése.

A katonai vezetők többsége esküszegő módon megtagadta az engedelmességet Horthynak, hozzájárulva így a kiugrás sikertelenségéhez.

Budapesten sima nyilas hatalomátvétel következett, fegyveres ellenállást csak pár tucatnyi józsefvárosi katonaszökevény és munkaszolgálatos tanusított, akiket könnyedén öltek halomra.

A Budapesten állomásozó német elit páncélos egységek vezetésével ezt követően ellentámadás indulhatott, amelynek köszönhetően Budapestre tudták visszavonni az Erdélyben és Kelet-Magyarországon harcoló német és magyar csapatokat.

Miközben a szovjet támadó ékek lengyel majd német területen megállíthatatlanul törtek Berlin irányába, addig itthon bénult közönnyel sodródott Magyarország a totális pusztulás irányába, és tartotta fel a szovjet haderőt. Ezután következett a főváros ostroma, ami katonaliag teljesen értelmetlen, barbár pusztítás volt a németek részéről.

Szomorú tény, hogy a második világháború végének legsúlyosabb harcai Magyarországon, egy mellékesnek gondolt hadszintéren zajlottak. A Hitler bábjaivá züllesztett vezetőkkel hazánk képtelen volt kiszállni a horthysta elit kalandor háborújából. Nem pusztán a korábban visszakapott területeket vesztette el az ország, de elpusztult a hazai infrastruktúra, megsemmisült vagy megsérült több tízezer lakóház, és odaveszett minden tizedik magyar. 1945-ben már Hitler bunkeréhez közeledtek a Berlinben harcoló szovjet katonák, amikor Magyarország nyugati megyéiben még harcok dúltak.

Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy 1944. decemberében a felszabadított Debrecenben megalakult az ideiglenes Nemzeti Kormány, amely kétségbeesett igyekezettel mentette a menthetőt. 1945. január 20-án fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval és hadat üzent Németországnak. A magyar katonák tehát felszabadítóként lehettek jelen már Budapesten is, azonban ennek már csak morális jelentősége volt.

Magyarország elvesztette minden reményét egy méltányosnak mondható békére. Az újjáépítés és a háborús kárpótlás költségei pedig akkora terhet jelentettek, amelynek kedvezőtlen hatásait máig érezzük.

A fentiek alapján mindenki szabadon dönthet, hogy milyen fogalmat használ április 4-én, de az ostoba politikai döntések és hősiesnek tűnő, de értelmetlen és gyilkos horthysta majd hungarista katonai ellenállás XX. századi történelmünk egyik legszomorúbb időszakát jelentik, amelynek véget kellett vetni. Legyünk büszkék a tényre, hogy a szovjet, román, bolgár mellett magyar katonák is részt vállaltak ebben!

A szerző a Balpárt elnöke

(Címoldali kép: Fortepan)

Olvass tovább!