Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ahmed H. kérte a bírót, igazságos döntést hozzon, mert haza szeretne menni a családjához

Március 14-én a Szegedi Törvényszék másodszorra is bűnösnek találta Ahmed H-t. A szír férfi, aki azért került bíróság elé, mert 2015 szeptemberében részt vett a röszkei lezárt határátkelőnél kialakult ún. tömegzavargásban, ezúttal társtettesként elkövetett terrorcselekményért 7 év fegyházbüntetést és 10 év kiutasítást kapott. Az ítélet azonban nem jogerős, újra másodfokra fog kerülni.

Az ügyet valószínűleg nem nagyon kell már bemutatni, hiszen az eredetileg Cipruson élő szír férfi eljárása már két és fél éve nagy nyilvánosság előtt zajlik. A Szegedi Törvényszék először első fokon bűnösnek találta és tíz évre ítélte, a másodfok azonban a bizonyítási eljárás hiányosságaira hivatkozva visszaküldte az ügyet az első fokra, az új ítélet pedig ennek a megismételt eljárásnak az eredménye.

Ahmed H. ez idő alatt végig előzetes letartóztatásban, azaz börtönben ült, ami egészen az új másodfokú eljárásig, azaz körülbelül fél évig így is marad. Mire a másodfokú ítélet megszületik, már három éve raboskodik majd egy idegen országban.

A vád koncepcióját, amely szerint Ahmed H. azzal követett el terrorcselekményt, hogy a rendőrök megdobálásával próbált érvényt szerezni a határon való átjutási szándékának, rengetegen kritizálták a független sajtótól a jogvédő szervezeteken át, egészen az Európai Parlamentig.

Elsősorban azért, mert egyértelmű, hogy a „zavargás” bizonyos résztvevőivel ellentétben ő nem követelt semmit a rendőröktől, és nem is volt a tömeg vezetője. A kormánypropaganda azonban, az ügy abszurditásával mit sem törődve, valóságos brandet épített már a „röszkei terroristából”, és különböző fórumokon számtalanszor hangot adott annak, hogy miféle ítéletet vár a megismételt eljárástól.

Még ha feltételezzük is a bíróság teljes függetlenségét, az ügy politikai jelentőségétől akkor sem vonatkoztathatunk el, és az utolsó tárgyalási nap szerencsétlen időpontja (nem egészen egy hónappal a választás előtt) újabb terhet rakott a bíróságra.

Noha arról értelmetlen volna találgatásokba bocsátkozni, hogy a lesújtó és a józan racionalitásnak minden tekintetben ellentmondó ítéletben ez milyen mértékben játszott szerepet.

Kóbor Jenő, az új elsőfokú bíró mindenesetre – a másodfokú bíróság tanácselnökéhez, Mezőlaki Erik Ákoshoz hasonlóan – mintha minél hamarabb túl akart volna esni az ügyön. A másodfokú bíróság esetében ez azt jelentette, hogy egyszerűen visszaküldte az ügyet az első fokra, elhárítva magától a felelősséget, bár a Kúria aztán megállapította, hogy lett volna lehetősége döntést hozni. Kóbor Jenő pedig az eredetileg kitűzött két utolsó tárgyalási nap helyett mindössze egy nap alatt lezavarta az egészet, és furcsa indoklással ellátott döntésében, elítélte ugyan a vádlottat terrorcselekményért, de a büntetést azért megpróbálta a kiszabható büntetés minimuma alá beszorítani – noha hét év azért még így is rettenetesen sok idő.

Az utolsó tárgyalási napra mintha a bíróság kényszeredetten megpróbálta volna visszaállítani a színpadias fogásokat , amelyek a korábbi alkalmakkor fokozatosan eltünedeztek. Ahmed H. ismét mindvégig megbilincselve ült, és a szünetekben ezúttal három őr kísérte egy zárható cellába, a közönség tagjainak pedig ezalatt a tárgyalóteremtől több méterre, egy kordon mögött kellett várakozniuk a biztonságiak éber tekintetétől kísérve.

Ezek a “látványos” trükkök sem enyhítettek azonban  a tárgyalótermet mindvégig uraló, lehangoló rezignáltságon. Ahmed H. csontos, meggyötört arcáról a börtönévek réges-rég lemosták a bizakodó mosolyt, az ügyész és a védő beszédei a már unásig ismert, apró részletek egymás mellé rakosgatásával végtelenül hosszúnak tűntek, tartalmukat tekintve pedig olyan világnézeti különbségekről árulkodtak, amelyeket lehetetlen összebékíteni.

Az ügyész

Az ügyészség a vád koncepcióját, úgy tűnik, módosította: az „eszközcselekményt”, amelynek útján a vádlott terrorcselekményt vitt véghez, már nem csak egyszerűen hivatalos személy elleni erőszaknak, hanem csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszaknak tekintik, ami minősített eset, és az érte kiszabható büntetés mértéke is magasabb. Ami a vádlott tettét megkülönbözteti a közönséges bűncselekményektől, az a célzat, magyarázza az ügyész, vagyis hogy egy állami szervet arra akart kényszeríteni, hogy az ő akaratának megfelelően cselekedjen.

Szanka Ferenc rögtön beszéde elején homályos célzásokba bocsátkozik, miszerint különböző, meg nem nevezett elemek a médiában megpróbálták a bíróságot „befolyásolni”, említést tesz bizonyos „jogvédő szervezetekről” is, akik „kétségbe vonták a bíróság függetlenségét”.

(A kormány hasonló irányú próbálkozásairól természetesen nem ejt szót.) Arra kéri a bírót, hogy kizárólag az ügyet és a vádlott cselekvőségét nézze, majd abszurd fejtegetésbe kezd, amelyben azt sugalmazza, hogy a vádlott személyisége már önmagában bizonyítéka a terrorcselekménynek:

Bár „sok utalás” történt arra, hogy a vádlott egy békeszerető és családszerető ember, valójában ez nem így van, hiszen útiokmányával szabadon beléphetett volna a határátkelőn, ő mégis azt választotta, hogy a lezárt határon fog átmenni. Ráadásul, Szanka állítása szerint  a vádlott telefonjában több terrorszervezethez és „bizniszhez” való kötődésre utaló jeleket találtak, ezeket azonban nem részletezi. Csupán a ciprusi hírszerzés jelentésére utal, amelyet a korábbi elsőfokú tárgyaláson már megismerhettünk, és amelynek lényege, hogy a vádlott korábban olyan szörnyűségeket követett el, mint hogy a Koránt tanulmányozta, és mecsetbe járt (!). Ebből a ciprusi hírszerzés azt a következtetést vonta le, hogy Ahmed H. „veszélyes vallási fanatikus”, és „a Korán igaz híve”.

Azt is mondja az ügyész, hogy Ahmed H. nem szavahihető, a vallomásaiban többször önmagának is ellentmondott. Felidézi, hogy eleinte tagadta a dobálást, aztán miután látta a dobálásáról készült felvételt, akkor is tovább hazudott, azt mondta, hogy egy pakisztáni vagy afgán emberre célzott, és nem a rendőrökre. Azt is állította eleinte, hogy nem tudta, hogy le van zárva a határ, és nem látta a dobálást, amit később a bizonyítékok egyértelműen cáfoltak.

Azt mondja, az ügyészség szerint is vizsgálni kell, hogy az állami szerv kényszerítése volt –e a cselekmény célzata. Jelen esetben a rendőri vallomások alapján megállapítható, hogy  a vádlott kényszeríteni akarta a rendőrséget arra, hogy nyissák meg a lezárt határt. . Lényegtelen, hogy a tanúk egymásnak ellentmondva hol azt emlegették, hogy a vádlott két órát, hol azt, hogy 10 percet, vagy 5 percet adott a határ megnyitására, hiszen ezek csupán adalékok.

A rendőrtanúkról az ügyész érzelmes mondatokban fejti ki, hogy gyakorlatilag „másfél órán át életveszélyben voltak”, és csupán a szerencsének, na meg a védőfelszerelésnek köszönhető, hogy nem lett nagyobb bajuk. Nem csoda, hogy egymásnak és önmaguknak is ellentmondtak, hiszen rendkívüli eseményről van szó, több órán át a tűző napon álltak, hogyan is emlékezhettek volna arra, hogy pontosan ki mit csinált?

A követelések elhangzása azonban „kétséget kizáróan a vádlotthoz köthető”, hiszen minden rendőr, aki az események idején közel állt a vádlotthoz, hallotta, hogy azt mondja: „open”. A rendőrségi tolmács, aki az ügy első számú tanúja volt, azt vallotta, hogy a vádlott azt mondta: „a rendőrök jól fel vannak szerelve, de mi többen vagyunk”, egy másik rendőr szerint pedig azt mondta, „nem tudja a tömeget kontrollálni.” Ha a vádlott csak tárgyalni akart volna, nem mond ilyeneket, egyértelmű, hogy a tömeg egyik vezetője volt.

Azt is mondja az ügyész, hogy a vádlott igenis szinte végig a kerítésnél tartózkodott „arcát egy sállal eltakarva” (noha mikor a korábbi tárgyaláson levetítették a felvételeket, ezt a bíró nem állapította meg). Szó sincs tehát arról, hogy a vádlott cselekvése különálló szakaszokra oszlik, az „egy koherens egész”, minden a célja elérése érdekében történt, vagyis hogy nyissák meg a határt. Na jó, időnként azért mégiscsak eltávolodott a kerítéstől, de ez csak a könnygáz és a vízágyú miatt volt – fejtegeti.

A vádlott javára szóló bizonyítékoknak pedig (mint például hogy csitítani próbálta a tömeget, vagy hogy átvitt egy beteg gyereket a magyar oldalra) nincs jelentősége, mivel „az ő kultúrkörében felemelnek gyerekeket géppuskával a kézben is” – mondja.

Az, hogy mikor átlépett a határon, egy gyereket vitt át, vagy hogy elkezdte eltakarítani az eldobott tárgyakat az útból, az ő kultúrájában teljesen összefér az erőszakos cselekményekkel, és „ez nem minősítés, ez tény”.

Ezenkívül pedig tömegzavargás résztvevőjeként elkövetett illegális határátlépésben is bűnös, ezt azonban most inkább nem részletezné, mert „egyértelmű”. Elmondja, hogy a terrorcselekményért kiszabható büntetés középmértéke 17 és fél év, és mivel a vádlott javára szól, hogy büntetlen előéletű és két kiskorú gyereke van, ettől némileg lefelé eltérő időtartamú fegyházbüntetést és kiutasítást kér.

Az ügyvéd

Bárándy Péter, Ahmed H. védője szintén azzal kezdi, hogy egyetért azzal, hogy a tárgyalóterembe nem szabad beengedni semmilyen politikai nyomulást, „bármelyik oldalról”.

Azt mondja, a vádlott egy adott kultúrkörben nőtt fel és szocializálódott, ahol részt vett az életben és kötődött vallási közösségekhez, azonban emiatt „a vallási közösségek perifériáján kialakuló szélsőséges csoportok szemléletéhez sorolás” erkölcsileg és jogilag is alaptalan. Ha csak azt nézzük, hogy volt érvényes útiokmánya, de ő mégis a kerítésen át akart belépni, valóban az lehet a következtetésünk, hogy ő egy „troublemaker”, aki keresi a bajt. Azonban ő nem egyedül volt, vele voltak a szülei, a testvére és annak gyerekei is, akiknek volt ugyan útiokmányuk, de az nem jogosította fel őket az Európában való közlekedésre.

Másfajta következtetésre juthatunk abból, ha úgy tekintünk rá, mint egy fiatalemberre, aki nekirontott a kerítésnek, mint ha azt nézzük, hogy egy világégésből akarta kimenekíteni a családját.

Több országon át vezette a családját, mielőtt odaért a kerítéshez, amely az esemény idején mindössze egy napos volt, és Ahmed H. valószínűleg csak kicsivel korábban értesülhetett a létezéséről. A menekülő tömegben erős érzelmi fellángolást okozhatott ez az első, ember alkotta akadály, hiszen „most találkoztak először azzal, hogy nem kívánatosak és visszautasítják őket”.

A vádlott vallomásaiban kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy közvetítő szerepben volt, békés szándékkal kérte a rendőröktől, hogy nyissák meg a határt, de nem követelte. Tagadta, hogy azt mondta volna, hogy „a rendőrök jól fel vannak szerelve, de mi többen vagyunk”, vagy hogy határidőt szabott volna. A tömeget pedig nyugtatni próbálta. Kérdés, hogy a közvetítés bizonyítéka-e a vezető szerepnek.

Bárándy kitért az igazságügyi elmeorvos szakértő véleményére is, aki Ahmed H.-t letartóztatása után megvizsgálta, és úgy találta, hogy a vádlott az események idején az érzelmi sokk hatására szinte öntudatlan állapotba került. „Mérlegelési lehetőségből kizárt állapot” lehetett, mondja az ügyvéd, majd hozzáteszi, hogy ezt a tényezőt nem csak a rendőrök vallomására vonatkozóan kell figyelembe venni. Igaz, hogy a vádlott a dobálásról azt mondta, nem emlékszik rá, aztán pedig azt is, hogy egy afgánra célzott, ami „vagy igaz, vagy nem”, de a felvételeket látva elismerte a dobálást.

Hosszabban beszélt a tanúvallomások ellentmondásairól is – többek között a rendőrségi tolmács esetében, aki szerint Ahmed H. azt mondta, „a rendőrök jól fel vannak szerelve, de mi többen vagyunk.” Ez a tolmács ugyanakkor azt is állította, hogy a vádlott „palesztin lehetett”, csitítani próbálta a tömeget, és azt is mondta, hogy szeretik a rendőröket, ugyanakkor fenyegető volt. Egy másik tanú azt mondta, a vádlott hangadó volt, bár az arcára nem emlékezett, egy harmadik szerint  agresszívan gesztikulálva mondott kedves dolgokat. „Én erre nem mernék ítéleti tényállást alapozni” – mondja. Többen voltak közülük, akik egyáltalán nem is emlékeztek, hogy látták volna Ahmed H-t bármit is csinálni, csak másoktól hallottak információkat rá vonatkozóan, és a bíróságon ezt adták elő. Voltak, akik bizonyíthatóan meg nem történt dolgokat állítottak, például hogy a vádlott felmászott a kerítésre, vagy hogy újságíró volt.

Ezek szubjektív bizonyítékok, a képfelvételek viszont objektívek. Ezeken pedig az látszik, hogy a vádlott egy jó ideig nem csinál semmit, csak „kószál”, aztán megpróbál a rendőrökkel a megafonba beszélni, miközben folyamatosan hessegeti hátrafelé a tömeget. Nem arról van szó, hogy egy terrorista a tömeget a kerítés irányába vezeti, hanem éppen ennek az ellenkezőjéről. Arról a beszélgetésről pedig, amikor a tolmács szerint fenyegetőzött, hangfelvétel is van, és annak alapján semmi ilyesmi nem hangzott el.

Aztán a felvételek szerint a mikrofont átadta másnak, de továbbra is csitítani próbálta a tömeget, majd a dobálás kezdetekor elment a kerítéstől. Aztán fél óra múlva visszajött, és valóban többször dobált . A mikrofonba beszélés és az első dobás között pedig így is háromnegyed óra telt el, először eldobott 2 vagy 3 tárgyat, azután pedig valamivel később még hármat. A vádlott nem volt jelen folyamatosan a kerítésnél, és nem buzdította aktivitásra és támadásra a tömeget – a visszahessegetéssel éppen hogy szembement az agresszív akarattal.

Ami pedig a „követeléseket” illeti, az ügyvéd felidézi a korábbi tárgyaláson már lejátszott felvételeket, amelyeken a vádlott a rendőröknek ilyeneket mond: „valami történt vele, kérlek tanácsoljatok, probléma, várjatok, kérlek, várjatok”, majd azt, hogy „nem akarunk arabot, beszéljük az angolt, kérek valakit, aki beszél angolul, szeretünk titeket”, és „barátaim, mit kell tennünk?”. Hogy ebből mit tudunk követelésként értelmezni, az már etimológiai kérdés, mondja.

Az állítólagos ultimátumra vonatkozóan pedig esetleg egy felvétel lehet, amivel kapcsolatban ennek lehetősége felmerülhet, amin a vádlott azt mondja: „csak öt perc, nők és gyerekek.”. „Ennél keményebb ultimátumot én sem szeretnék kapni a hátralévő életemben”- mondja Bárándy.

Igaz, hogy voltak a tömegben olyanok, akik azt fejezték ki, hogy akár azon az áron is átmennének, hogy szembe kell kerülniük egy ismeretlen ország rendőreivel, a vádlott azonban nem tartozott közéjük, a gesztusai és a szövegei egyértelműen kívülállást és elhárítási szándékot tükröztek. Életszerűtlen lenne azt feltételeznünk, hogy a felvételeken nem látható szituációkban erőszakra vezette volna a tömeget. Ami pedig a dobálást illeti, ott valóban agresszív magatartást tanúsított a vádlott, arra azonban nem következtethetünk, hogy ez az agresszivitást gerjesztő magatartásának csupán kicsúcsosodott része volt.

És noha a terrorcselekmény megítélésekor a Btk. alapján kell eljárni, annak megfogalmazása homályos, nem derül ki belőle, hogy miért jön létre a terrorizmus, miért olyan kiemelt jelentőségű, de a személy elleni erőszakos, pusztító tevékenység valamilyen ideológiai, politikai vagy etnikai érdekből történik. Az EU 2002-es kerethatározata szerint a terrorcselekmény célja egy állam alkotmányos rendjének megdöntése vagy veszélyeztetése, egy 2017-es határozat szerint pedig a terrorcselekmény a társadalom stabilitását támadja. A magyar törvény ezzel szemben azt mondja, hogy nem egy államot, hanem egy állami szervet támad a terrorcselekmény elkövetője, amibe nem csak egy klasszikus terrorcselekmény fér bele. Ennek a lényege, hogy az elkövető arra akar rákényszeríteni egy állami szervet, hogy ne a rendeltetése vagy elhatározása szerint, hanem az ő akaratának megfelelően cselekedjen. Ugyanakkor a vádlott esetében ennek a célzatnak a kikövetkeztetésére nincs objektív alapunk – mondja.

Az ügyvéd a hivatalos személy elleni erőszakot mint elkövetési magatartást sem tartja helyénvalónak, hiszen az csak akkor lehetne a terrorcselekmény eszköze, ha a törvény a hivatalos személy erőszakkal vagy fenyegetéssel való kényszerítése valósult volna meg, azonban nem ez történt.

A vádlott  ugyan hivatalos személyt eljárása során bántalmazni próbált, ez azonban nem lehet a terrorcselekmény eszközcselekménye. Ezenkívül mivel azt nem lehet egyértelműen bizonyítani, hogy eltalált-e valakit, ez esetben, bár maga a bűncselekmény súlyos, ennek csupán kísérletéről beszélhetünk.

A vádlott esetében pedig a határzár tiltott átlépése sem valósulhatott meg, hiszen joga volt az országba belépni. Kérdés, hogy a törvény mit véd, mert amennyiben a drótot, akkor az esetben egy drót átvágása legfeljebb rongálás lehet, amennyiben viszont az ország területét, akkor azt csak azokkal szemben teheti meg, akiknek nincs joga belépni. A vádlott csupán szabálysértést, meg nem engedett módon való határátlépést követett el.

Végül azt mondja, a vádlott már így is elég időt töltött börtönben az elhúzódó eljárás miatt, ráadásul egy idegen országban, a cselekménye motivációja pedig tolerálhatóbb, mint általában a hivatalos személy elleni erőszak elkövetőinél, hiszen kétségbeesett helyzetben volt és beszűkült tudatállapotba került. A bírótól azt kéri, ne szabjon ki rá nagyobb börtönbüntetést, mint amennyit már így is fogvatartásban töltött.

Ahmed H. az utolsó szó jogán

Ahmed H. mint mindig, most is röviden beszél. És mint már annyiszor, most is szinte hihetetlennek tűnik, hogy éppen ez a csendesnek és töprengőnek látszó ember került ebbe a kétségbeejtő helyzetbe. Valójában az egész eljárás során annak tulajdonképpeni főszereplőjéről, a vádlottról tudtunk meg a legkevesebbet.

Újra csak ugyanazt mondja el, amit már korábban is számtalanszor, hogy a szülei és a testvére családja már négy éve szenvedett a szíriai háborúban, amikor úgy döntöttek, hogy már nem bírják tovább. Ő is aggódott az életükért, ezért Ciprusról, ahol a családjával élt, elment, hogy segítsen nekik.

Több országon át kísérte őket, mire odaértek a magyar határhoz, útközben halált is láttak. Az volt a céljuk, hogy Németországba menjenek, ahová először legálisan próbáltak eljutni (vagyis vízumot próbáltak szerezni), de ezt megtagadták tőlük. Nem azzal a céllal érkeztek a magyar határhoz, hogy problémát csináljanak, ez sem a vallásukból, sem a kultúrájukból nem következik.

Azt hitték, sima lesz az útjuk Németországba, és mikor megtudták, hogy a magyar határ le van zárva, azt remélték, ez csupán ideiglenes, hiszen nagyon nagy tömeg gyűlt össze. „Vallásos ember vagyok, de nem vagyok fanatikus”, mondja, hozzátéve, hogy a felesége keresztény, és őt sem akarta soha megtéríteni.

Ismét azt állítja, hogy nem követelt, csupán kért, tisztelettel beszélt a hatóságokkal, azt mondta, „please”. Aztán valóban dobált a hatóság felé, de nem tudja, miért történt ez. Mikor a határon átment, az éppen nyitva volt, nem gondolta, hogy bűncselekmény volt, és rögtön elkezdte feltakarítani az eldobott tárgyakat az útból. Nem az volt a célja, hogy problémát generáljon, vagy hogy bántson másokat, az meg pláne nem, hogy börtönbe kerüljön. A családjának akart segíteni.

Azt mondja, úgy érzi, valamiben ártatlan, valamiben bűnös, a dobálást sajnálja. És hogy bár több éve börtönben van, továbbra is szereti Magyarországot. „Peace and love”, ezt kívánja az egész világnak. Aztán kéri a bírót, hogy igazságos döntést hozzon, mert már túl sokat volt börtönben, és haza szeretne menni a családjához.

Az ítélet

A bíró mindössze másfél órát hagyott magának a döntés meghozatalára. Elmondja, hogy a vádlott bűnös, és társtettesként elkövetett terrorcselekményért 7 év fegyházra és 10 év kiutasításra ítéli. Aztán azzal kezdi, hogy mikor a vádlott a magyar határhoz ért, már tudott annak lezárt voltáról, mivel a telefonjában talált hangüzenet alapján valaki ezt elmondta neki, mint ahogy azt is, hogy a kerítés átlépéséért börtönbüntetést is kaphat. Az illető azt is mondta neki, hogy akik menedékkérelmet adnak be, azokkal „nem foglalkoznak”, ami a bíró szerint azt jelenti, hogy a vádlott tudta, hogy „a meg nem engedett átlépés alternatívája a regisztráció” (noha az üzenet küldője inkább azt javasolta Ahmed H-nak, hogy vegyen egy jó ollót és vágja át a kerítést ott, ahol nincsenek rendőrök). Úgy tűnik, a bíró az ügyészség álláspontját osztja, amikor a családjáról mit sem szólva úgy fogalmaz, hogy a vádlott a határra érve a saját szemével látta, hogy a határ zárva van és azt rendőrök védik, azonban ő mégis úgy döntött, hogy itt akar belépni.

Aztán abszurd módon egészen sokáig sorolja, hogy a vádlott a felvételek alapján mi mindent nem csinált, például hogy amikor először odament a kerítéshez, látta, hogy a tömegből többen rángatják a kerítést és dobálnak, ő azonban ebben nem vett részt, csak nézelődött, aztán elment. Aztán visszajött és egy megafonba beszélt a rendőrökhöz, de a felvételek alapján csak kérte őket, hogy hadd beszélhessen valakivel angolul, később pedig olyanokat mondott, hogy „szeretjük a rendőröket és Magyarországot, a gyerekek a probléma, vannak beteg emberek, kérlek, szeretünk benneteket.” Az olyan fenyegetések, mint hogy „a rendőrök jól fel vannak szerelve, de mi többen vagyunk”, nem hangzottak el, úgyhogy ezeket elvetette a bíróság. Egy fenyegetést vagy ultimátumot sem fogalmazott meg, a tömeget pedig megpróbálta visszahessegetni a kerítéstől, és azt mondta nekik, „ne, várjatok, menjetek vissza”és „senki ne dobáljon senkit”. A tömegből többen mutogattak 5-öt a kezükkel, vagy 2 ujjukat V alakban felmutatták, ami akár jelenthet 5 perces vagy 2 órás ultimátumot is, a vádlott azonban nem csinálta ezeket. Az egyik felvételen elhangzik valakitől, hogy „5 perc”, azonban nem látszik, hogy ezt ki mondja, valószínűleg nem a vádlott.

Ugyanakkor, kezd bele egy újabb meglepő fejtegetésbe a bíró, észlelnie kellett, hogy a tömegből többen 5 percet mutogattak és azt skandálták, hogy „we don’t go back”. Igaz, hogy ő nem csinálta ezeket, de észlelnie kellett, és az „ebben foglaltak egyeztek a szándékával”, mivel korábban – a rendőri vallomások szerint – többször is hangsúlyozta, hogy ezen az úton akar továbbhaladni.

A bíró szerint is 6 dobásról van szó, az első három dobás után „hátrébb húzódott, de nem hagyott fel a rendőrök támadásával”, az első dobástól számított 35 percen belül visszajött és zsinórban eldobott újabb három követ.  Négy esetben biztos, hogy követ, két esetben „öklénél nem nagyobb tömör tárgyat” dobott a rendőrök felé. Később pedig, miután a dobálás abbamaradt, a rendőrség azonban taktikai okokból hátrébb húzódott, másokkal együtt a vádlott is megpróbált részt venni a kapu kinyitásában, azonban az nem sikerült, úgyhogy inkább arrébbment és egy nyíláson át lépett be Magyarország területére, amit addigra „ismeretlen személyek” kibontottak a kerítésből.

Aztán újból rátér a követelésekre, amik ugyan a felvételen nem hangzottak el, és a tanúk is össze-vissza beszéltek arról, hogy milyen határidőket szabott a határ megnyitására, azonban a vallomások abban mégis egybecsengenek, hogy a vádlott követelte a határ megnyitását. A terrorcselekmény esetében pedig amúgy is a célzat a lényeg, mondja, vagyis az állami szerv erőszakos kényszerítése, az ilyen részleteknek pedig, hogy tűzött-e határidőt, nincs jelentősége. Aztán, mintha magyaráznia kellene a bizonyítványát, azt fejtegeti, hogy büntetőjogi értelemben a terrorcselekmény nem azonosítható a szándékos emberöléssel, az ártatlan életek előre eltervezett kioltásával, amit a köznyelvben jelent. A vádlott felismerte, hogy rendőrökről, vagyis hivatalos személyekről van szó, akik jogszerűen jártak el, ő pedig erőszakkal lépett fel ellenük, az nem számít, hogy valójában okozott-e nekik sérülést vagy sem.

Aztán ismét előhúzza az ügyészség és a bíróság új ütőkártyáját, a csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszakot, olyan kijelentések kíséretében, amelyek egy jogász számára bizonyára világosak, egy közönséges földi halandó felfogóképességét viszont meghaladják. Például hogy ennek esetében „nincs jelentősége” annak, hogy a csoport résztvevőinek külön-külön milyen a magatartása, hiszen a csoport a helyszínen együttműködik. Mikor a vádlott a kerítéshez ért, látta, hogy mások rángatták a kerítést és dobáltak, és hogy „a tömeg, melynek maga is tagja”, nem riadt vissza erőszakos cselekményektől. Aztán felszólította a rendőröket, hogy engedjék be, miközben tudta, hogy a tömeg egyes tagjai határidőt is tartalmazó követelést is intéztek a rendőrök felé, mellette egy ember például láthatóan 5-öt mutatott. Mit sem számít tehát, ő eleinte nem dobált és nem is követelőzött, sőt, csitítani próbálta a tömeget, a dobálást „ennek tudatában” hajtotta végre, tettestársaival „szándékegységben”, azzal a céllal, hogy engedjék be őket, amit az is alátámaszt, hogy ezután valóban átlépte a határt.

A vádlott soha nem hagyott fel szándékával és céljával, hogy meg nem engedett módon lépjen be, amit csak egy módon, a rendőrök kényszerítésével érhetett el, mondja. Tudta, hogy törekvése ellentétes a rendőrség akaratával, és célja a szervezet akaratának megtörésére irányult, akkor is, amikor nyitásra szólított fel, akkor is, amikor dobált és akkor is, amikor belépett. Az ügyészhez hasonlóan azt mondja, az egész cselekvéssor egy egységet alkot, és nincs jelentősége annak, hogy a dobáláskor a vádlottat esetleg vezérelte-e egyéb érzelmi motiváció.

Az sem számít, mondja a bíró, hogy jogosult volt belépni Magyarország területére, hiszen a kerítésen keresztül erre nem volt feljogosítva, tehát illegális határátlépésben is bűnös, mégpedig tömegzavargás résztvevőjeként.

Végezetül úgy indokolja az ítéletet, hogy a társtettesként való elkövetés súlyosbító körülmény, azonban vannak enyhítő körülmények is: a vádlott büntetlen előéletű, két gyerek apja, a cselekmény elkövetésekor beszűkült tudatállapotban volt, és már így is sok időt töltött fogvatartásban egy idegen országban. Azt mondja, a büntetés kiszabásakor az eszközcselekmény súlyát is figyelembe vette, ami jelen esetben a csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak. És hogy a terrorcselekményért kiszabható büntetés minimuma 10 év, de ennek van súlyos és enyhítő szakasza, ami azt jelenti, hogy valójában minimum 5 évet kellett kiszabnia. A hét évet a vádlottnak fegyházban kell letöltenie, leghamarabb a büntetés 2/3-ának letöltése után szabadulhat.

A döntés ellen az ügyész és az ügyvéd is fellebbeznek, az ügyész természetesen súlyosbítást kér, az ügyvéd pedig azt, hogy a vádlott cselekményét minősítsék át.

 

Hiába lesújtó az ítélet, a hallgatóságot elnézve mégsem okozott szemernyi meglepődést sem. Hogyan is gondolhattuk volna, hogy egy olyan országban, ahol a „más színű emberekkel keveredés” égbekiáltó bűn, a menekültek segítése pedig hazaárulás, egy, a magyar rendőrökre köveket dobáló migráns tettét meg lehet bocsátani?

 

Olvass tovább!