Öt évvel ezelőtt, 2013. március 8-án nyújtotta be a kormánykoalíció az Alaptörvényt negyedszer módosító törvényjavaslatát. Ebben az időszakban javában zajlottak a Hallgatói Hálózat vezetésével a diáktüntetések, folyamatos volt az utcai jelenlét, egyre erősödött az aktivista ellenállás.

Az amúgy is meglehetősen feszült légkörben nem csoda, hogy óriási felháborodás övezte az Alaptörvény soron következő, immár negyedik módosításának tervét. És nem csak azért, mert a kormány minden korábbinál több ponton (22 cikkben) akarta megváltoztatni az Alaptörvényt, de azért is, mert olyan dolgokat is át akartak nyomni ezzel a módosítással, amelyeket korábban az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősített.

2013. március 7-én délelőtt körülbelül 70 tüntető mászott be a Fidesz Lendvay utcai székházának udvarára, hogy ülősztrájkkal tiltakozzanak a módosítás ellen. Két nappal korábban már bejelentették, hogy „Az Alkotmány nem játék” címmel március 9-én tüntetést szerveznek, ennek tulajdonképpeni nyitánya volt a székházfoglalás. A demonstrálók addig akartak maradni, amíg a „gyalázatos módosítást” vissza nem vonják.

Mint akkor fogalmaztak:

„a kormánnyal szembeni ellenállásunk immár lelkiismereti kérdés”.

A tüntetők több ízben is jelezték, hogy ellenállásuk erőszakmentes, és bár tény, hogy többször is megkíséreltek bejutni a párt székházába, az atrocitások mégis kívülről érkeztek. A Fidesz a kezdetektől erőszakos megmozdulásról kommunikált, és pillanatok alatt rásütötte a „Bajnai-gárda” bélyeget a demonstrálókra, miközben több eszközzel is igyekezett mozgósítani híveit, hogy a székház udvarán transzparenssel ülősztrájkoló fiatalok ellen hergelje a közvéleményt.

Egy tüntetőt már délelőtt előállítottak a rendőrök, volt néhány egészen abszurd jelenet (például amikor Selmeczi Gabriella és Kocsis Máté vaníliás karikával és nápolyival kínálta a demonstrálókat), és néhány megdöbbentő megmozdulás is.

Miután Selmeczi és Kocsis felhagytak a tüntetők traktálásával, magukat a Fidesz biztonsági embereinek nevező kigyúrt, kopasz férfiak (köztük a Fradihoz köthető, börtönviselt, bűnözői körökben is ismert Szabó „Szőke” Ferenc) jelentek meg a bejáratnál, ahol több ízben is dulakodás alakult ki, több tüntetőt megütöttek, megrugdostak – eközben a kormánypártok egész nap a demonstrálókat vádolták erőszakkal. A délután során két fiatal is bejutott a székházba.

A helyzet akkor változott, mikor Bencsik András a saját Facebook-oldalán mozgósította a békemeneteseket, mondván, „nehezen definiálható alakok” vették blokád alá a székházat. A helyszínre érkező Fidesz-szimpatizánsok meglehetősen durván támadtak a demonstráló fiatalokra és az újságírókra (antiszemita és homofób rigmusokkal szítva tovább a hangulatot), amire viszont már a fiatal tüntetők is válaszoltak. Így egy idő után elég kaotikussá vált a szituáció (olyan pillanat is volt, amikor tüntetők és ellentüntetők egyszerre énekelték a Himnuszt).

Mire beesteledett, a demonstrálók közül néhányan felmásztak a székház erkélyére, ahol magyar zászlót lengettek. Egy adott ponton viszont a biztonsági őrök rázárták a kaput a demonstrálókra, akik közül néhányan kimásztak a kerítésen, a többség viszont folytatta a tiltakozást.

Heves viták kezdődtek, és bár úgy tűnt, hogy patthelyzet alakult ki, végül a tüntetők úgy döntöttek, a székháztól átvonulnak az Alkotmánybíróság épülete elé. Körülbelül 400 demonstráló vonult rendőri sorfal közé szorítva, a tüntetés végül itt ért véget. Hogy aztán két nap múlva már több ezren tiltakozzanak a Kossuth téren az Alaptörvény negyedik módosítása ellen.

2013. március 11-én az Országgyűlés elfogadta a negyedik Alaptörvény-módosítást. Március 25-én pedig Áder János aláírásával ki is hirdették. A java pedig még csak ezután következett.

„Magától értetődő volt”

Visszatekintve, felmerülhet persze a kérdés, volt-e értelme öt évvel ezelőtt egy olyan akcióval tiltakozni az Alaptörvény szétcincálása ellen, amely végül nem ért el eredményt. Turai Esztert, a székházfoglalás szervezői csoportjának egyik tagját erről is kérdeztük.

Mérce: Miért érezted akkor fontosnak, hogy részt vegyél ebben a megmozdulásban?

Turai Eszter: A negyedik alaptörvény-módosítás az egyike volt a Fidesz korai nagy határátlépéseinek, és akkor még sokkal alacsonyabban volt az ingerküszöbünk, mint most. Innen visszanézve ez már szinte elvész a sok-sok hatalmi visszaélés tengerében, de akkor még úgy éreztük, hogy az alkotmányosság, az emberi jogok, a szociális jogok, stb. egy olyan alapvetést jelentenek, aminek a megvédéséért egyszerűen muszáj kiállni.

Megérte?

Azért is volt fontos nekem, hogy részt vegyek a megmozdulásban, mert akkor még sokkal erősebb volt bennem az az érzés/hit, hogy rövid távon is lehet eredménye a tiltakozásoknak. Még csak három éve volt hatalmon a Fidesz, és szerintem egyszerűen még nem hittük el, hogy lehetséges ennek a rendszernek a berendezkedése. Hiába tudtam racionálisan, hogy nem fogják visszavonni az alaptörvény-módosítást, vagy nem fogják meggondolni magukat az oktatás kivéreztetésével kapcsolatban, de mégis zsigerileg magától értetődő volt, hogy érdemes bármennyi energiát beletenni a tiltakozásba.

Amikor bevonódtam a szervezésbe, akkor még nagyban pörögtek az oktatással kapcsolatos szerveződések, tiltakozások, meg úgy általában a budapesti aktivista közeg egy nagyon pezsgő környezet volt, ahonnan folyton újabb és újabb projektek nőttek ki. A székházfoglalás a szememben ebbe illett bele: egy több fronton zajló harc egyik eleme volt.

Mi volt a célotok, és szerinted milyen eredményeket értetek el végül?

A megfogalmazott követelés az alaptörvény-módosítás visszavonása volt, ugyanakkor ez – legalábbis számomra – valamennyire szimbolikus célként fogalmazódott meg, hiszen nem volt túl nagy realitása, hogy a Fidesz meghátrál egy ilyen szintű kérdésben. Ebből a szempontból semmiképp nem tekintem kudarcnak, hogy ez nem történt meg. Ugyanakkor szerintem sikerült költségessé, vagy legalábbis költségesebbé tenni ezt a lépést a kormány számára, aminek van önértéke. Az más kérdés, hogy aztán utólag ők is elég költségessé tették az aktivisták számára a részvételt a bírósági tárgyalásokkal, és a sokak számára lelkileg igen megterhelő médiahadjárattal.

Szintén cél volt, hogy felhívjuk minél több ember figyelmét az ügyre, és tudatosítsuk azokban, akik potenciálisan tudnak kapcsolódni egy olyan témához, mint az alkotmányosság, hogy mennyire problematikus dolgok történnek. Azt nehezen tudom megítélni, hogy ez mennyire volt sikeres, mert bár sikerült egy erőteljes és nagy médiavisszhangot kiváltó akciót csinálnunk, de a média beszámolóiban nyilván sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a székház előtti csetepaték.

Nem tudom, hogy akár közvetlenül a székházfoglalás után hányan tudták, hogy akár csak nagy vonalakban mi volt az Alaptörvény-módosításban, ami ellen tiltakoztunk. Ugyanakkor biztos, hogy több emberhez jutott el az ügy így, mint ha nem szerveztünk volna tiltakozást, vagy ha valamilyen szokásos, csendes vonulás-típusú eszközt alkalmazunk.

Akkor összességében még mindig inkább sikeresnek érzed az akciót?

Célként fogalmazódott meg az is, hogy a polgári engedetlenséget és általában a korábbinál radikálisabb (erőszakmentes) tiltakozási formákat szélesebb körben ismertté és elismertté tegyük, és szimbolikusan kinyilvánítsuk, hogy amit a Fidesz csinál, az bőven indokolttá tesz ehhez hasonló, erőteljesebb reakciókat is. Ennek a sikerességével kapcsolatban bizonytalan vagyok. Az szerintem jó, hogy volt egy akció, amivel megfogalmazódott az az üzenet, hogy állampolgárként fel lehet lépni ilyen eszközökkel is a hatalom ellen.

Ugyanakkor szerintem azt a tanulságot is fontos levonni, hogy a magyar társadalom jelentős részében iszonyatosan erős ellenérzések vannak azokkal a véleménynyilvánítási formákkal szemben, amelyek picit radikálisabbak, vagy annak lehet beállítani őket.

A székházfoglalás utórezgéseiből és más, későbbi tüntetések, tiltakozások során is az lett a benyomásom, hogy az emberek számára elsődleges szempont, hogy az erőszakosságnak még a látszatát is elkerüljék, és sokan nem tudnak azonosulni olyan megmozdulásokkal, amelyek nem biztosítják be magukat ezer módon ebből a szempontból.

Bár a székházfoglalás egy kifejezetten erőszakmentes akció volt, de még így is akadtak olyan elemei, amik nehezíthették az azonosulást sokaknak. Pl. az előzetes, titokban való szervezés, a kerítésen átmászás, a fideszes verőlegényekkel való – általuk kiprovokált – huzavona, a polgári engedetlenséggel megvalósuló szabálysértés, a magánterületre való behatolás. Szerintem ez lehet az egyik oka annak, hogy a székházfoglalás nem érte el azt a célt, hogy a magyarországi aktivista-eszköztár „szintet lépjen”, és elterjedtebbé váljanak ilyen erőteljesebb tiltakozási módok is.

Lehetett volna máshogy tiltakozni?

Szerintem fontos volt, hogy kipróbáltuk a már korábban több kisebb akcióban alkalmazott polgári engedetlenséget egy nagyobb volumenben is, illetve tényleg előnye volt, hogy megpróbáltunk „szintet lépni”. Az adott kontextusban szerintem nem választhattunk volna jobb formát, ugyanakkor mára látszanak ennek a formának a határai.

Az egyik, amit kritizálnék – visszatekintve – , az a szimbolikus, látványos nyomásgyakorló akciókba vetett hit. Ezek nagyon szűk közönséghez jutnak el és még szűkebb kört tudnak bevonni. Nagyon sok energiát lehet beléjük ölni, míg az eredményei sokszor alig láthatóak, pl. csak reméljük, hogy így sokak értesülnek egy témáról, amiről egyébként nem értesülnének. A lakosság többségéhez ezek nem is jutnak el, vagy ha igen, akkor se nagyon tudnak kapcsolódni hozzájuk, az a benyomásom, hogy nem nagyon lehet bővíteni a bázisát ezeknek az akcióknak.

Az is probléma, hogy ezek az akciók sokszor nagyon ki vannak téve a Fidesz médiabirodalmának, ami már 5 évvel ezelőtt is nagyon nehéz és kockázatos terep volt. Nagyon nehéz és energiaigényes ezen a terepen lavírozni, és sokszor teljesen kikerül az irányításunk alól az adott akció kommunikálása. Ami még szerintem probléma volt, hogy az alkotmánymódosítás elleni tiltakozás a többség számára nagyon nehezen megfogható, szimbolikus ügy volt, aminek a mindennapi életre gyakorolt hatása nagyon áttételes.

Főleg így visszatekintve úgy gondolom, hogy üzenetértékét és talán hatását tekintve is lettek volna ügyek, amikre érdemesebb lett volna hasonló vagy nagyobb hangsúlyt fektetni, mint pl. a magánnyugdíjvagyonok elvétele vagy a szociális rendszer leépítése. Persze tudom, hogy a székházfoglalás szervezői közül sokan ilyen ügyekben is aktívak (voltak), de összességében mégis az az összkép, hogy olyan témák kapcsán voltak nagy vagy hangos tiltakozások, amelyek a (felső)középosztályt érintették és/vagy csak számukra tűntek relevánsnak, és ebbe a mintázatba sajnos a székházfoglalás is beilleszkedett.

Lehetne ma még ugyanígy tiltakozni?

Talán a kormány most már jobban fel van készülve az ilyen esetekre, ebből a szempontból valószínűleg nehezebb dolgunk lenne. De ami szerintem nagyobb akadály, az az, hogy egyrészt kicsit szétesett, szétszéledt az az aktivista közeg, ami akkor sokkal inkább egyben volt, másrészt sokan elkezdtek más típusú szerveződésekre nagyobb hangsúlyt fektetni, ami egyébként nem baj, sőt.

Maga a politikai környezet mennyit változott szerinted az elmúlt 5 évben?

Ha a székházfoglalás irányából nézzük, akkor azt látom fontos különbségnek, hogy már sokkal magasabban van az ingerküszöbünk, és nem tudunk olyan erőteljesen és őszintén felbaszódni, kiakadni, mint akkor. Öt éve szerintem nem tudtam volna elképzelni, hogy úgy fogom tengetni a mindennapjaimat, hogy közben menekülteket kínoz a határon a magyar rendőrség, és úgy tekintek erre, mint egy elemre a sok közül a mai magyar közéletben. Visszanézve picit még naivnak is tűnik az a keretezés, hogy az Alaptörvény-módosítással valami elképesztően fontos vonalat lépett át a kormány. Persze átlépett, de azóta olyan további vonalakat lépett át, amiket akkor még nem is láttunk.