Eléggé kiverte a biztosítékot a főáramlatú ellenzéki véleményformálók körében a tény, hogy Karácsony Gergely, a Párbeszéd és az MSZP közös miniszterelnök-jelöltje megállapodást kötött két radikális baloldali kispárttal. A Balpárttal és a Munkáspárt-2006-tal kötött egyezmény azt rögzíti, hogy

„Karácsony Gergely vállalja: kormányra kerülve képviseli, hogy a lakhatáshoz és a szociális biztonsághoz való jog egyaránt alkotmányos alapjoggá váljon”.

Magyarán tehát azt az elhatározást fogalmazza meg, hogy a NER megdöntése utáni új alkotmány ne csak a politikai szabadságjogoknak, de velük együtt a szociális jogoknak is teret adjon.

Egy erre vonatkozó szándéknyilatkozat óriási jelentőségű, hiszen a rendszerváltás utáni évek egyik legnagyobb tanulsága, hogy a politikai jogok teljesen kiüresednek és értelmüket veszítik, ha nincsenek meg azok a gazdasági, szociális feltételek, amelyek megélhetővé, gyakorolhatóvá teszik a szabadságjogokat. A szociális jogok, például a lakhatáshoz és szociális biztonsághoz való jog nélkül tehát a politikai szabadságjogok (szólásszabadság, politikai részvétel stb.) gyengévé, kiszolgáltatottá válnak, és könnyen átgázolhat rajtuk egy olyan hatalom, mint Orbán Viktoré. Az elmúlt 28 esztendő, a harmadik köztársaság bukása és a NER felemelkedése ezt az alapvető megállapítást bizonyítják.

Az ellenzéki véleményvezérek jelentős része mégsem ezt az alapvető felismerést vonta le Karácsonyék megállapodásából, hanem a közös nyilatkozatban szereplő „osztály” szó kapcsán kezdtek kiadós kommunistázásba.

A téma előkerült a két legnépszerűbb politikai talkshowban is: mind Kálmán Olga a Hír TV Egyenesen c. műsorában, mind pedig Rónai Egon az ATV Egyenes Beszédében felháborodottan nevezte kommunistának, marxistának és leninistának ezt a szóhasználatot.

A dolognak több érdekes tanulsága is van a magyar politikára és nyilvánosságra nézve.

De mielőtt ezekre rátérnénk, maradjunk még kicsit az osztálynál. Hatalmas nagy tévedés azt állítani, hogy aki használja az osztály fogalmát, az szükségszerűen leninista vagy kommunista lenne. Az osztály a társadalomtudományok, főként a szociológia alapvető fogalma, mind a mai napig nehéz olyan kutatást találni, amelyben valamilyen módon ne kapna szerepet az osztály.

És ez nem azért van, mert a társadalomtudományok leninisták vagy ideológiailag elfogultak lennének, hanem mert a fogalom a társadalmi valóság fontos szeletét, a gazdasági, szociális és gyakran kulturális különbségeket ragadja meg. Osztályelmélete nem csak Marxnak van, de a vele gyakran szembeállított, másik nagy klasszikusnak, Max Webernek is, és nyomukban még rengeteg más befolyásos tudósembernek (külön említést érdemel például a francia Pierre Bourdieu).

Nem az én tisztem, hogy szociológiai kiselőadást tartsak, így nem is mennék bele abba, hogy mi jellemzi Karl Marx osztályelméletét, és miben különbözik Weberé, inkább csak két gyors magyar példával szemléltetném az egészet.

Webernél az osztályhelyzet – egyszerűen fogalmazva – valakinek a gazdasági helyzete: milyen pozíciót foglal el a munkaerőpiacon, feketén vagy fehéren foglalkoztatják-e, szakképzett vagy képzettség nélküli és így tovább. Az alapállítás pedig az, hogy egy ember osztályhelyzete befolyásolja az esélyeit. Magyarországról például tudjuk, hogy az oktatási rendszer évtizedek óta nagyon zárt, tehát nem segíti az egyéni felemelkedést: aki szegény családba született, az nagy eséllyel szegényként fogja leélni az egész életét. Sokan egyetértenének azzal az állításommal, hogy ez nincs rendben. De ahhoz, hogy változtatni lehessen ezen a helyzeten, fel kell ismerni a jelenséget: hogy létezik, hogy befolyásolja az emberek életét. Vagy persze lehet tabusítani is, és leninistázni egy jót, csak azzal nem oldottunk meg semmit.

Marxnál rengeteg más szempont jön be az osztályfogalomba, de az egyik legfontosabb a kizsákmányolás. Vagyis az az állítás, hogy nem csupán léteznek egyenlőtlen gazdasági pozíciók, hanem egy adott magasabb pozíció mások kárára, mások alacsony pozícióban tartásával jön létre. Amikor például Debrecen leggazdagabb emberének, Szabó Miklósnak a cége közmunkásokkal pucoltat diót az üzemében, akkor épp a kizsákmányolást érjük tetten. A cégnek ugyanis óriási előnyt jelent, hogy nem piaci szabályok szerint, legalább minimálbéren kell embereket foglalkoztatnia. Hogy ezt megtehesse, ahhoz az államnak törvényben kell szabályoznia ezeket a mesterségesen alacsony munkabéreket, vagyis elő kell írnia, hogy a közmunkásnak nem szabad annyit fizetni, mint bárki másnak. Tehát valaki plusz nyeresége másvalaki mesterséges hátrányba hozása révén jön létre: vegytiszta kizsákmányolás.

Ezt az elnagyolt szociológiai kitérőt csak azért tettem meg, hogy lássuk, az osztály fogalma, annak különböző, nem ritkán egymással vitatkozó felfogásai kemény társadalmi valóságot írnak le, amely fölött sem a közbeszédet alakító véleményvezérként, sem politikai döntéshozóként nem hunyhatunk szemet. Főleg nem egy olyan rezsim ellenzékeként, amely épp ezeket az osztálykülönbségeket és kizsákmányolási módokat betonozza be, alakítja átjárhatatlan kasztrendszerré.

Persze közbe lehet vetni, hogy mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos. Vagyis, hogy mindezeket a jelenségeket le lehetne más szavakkal is írni, nem muszáj föltétlenül azt az osztály szót használnunk, ami ebben a régióban kétségtelenül felidézheti a „létezett szocializmus” traumáit.

Ezzel készségesen egyet is érthetnénk, egy baj van csupán. Az osztály fogalmának régióbeli kilúgozása, tabusítása nem csupán a történelmi traumák miatt történt, hanem egészen konkrét politikai hatása is volt. A rendszerváltás után nemcsak Magyarországon, de a környéken máshol is hasonló folyamatok játszódtak le:

az osztály fogalmának kiírása a politikai szókészletből szalonképtelenné tette a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségekről szóló politikai vitát is. Vagyis nemcsak a szó, de az általa leírt valóság is illegitim témaként lett megbélyegezve.

Nem beszélünk róla, mert jajj, a kommunisták!

Csakhogy az igazságtalan, egész életre kiható egyenlőtlenségek valósága nem szűnt meg, épp ellenkezőleg így tudott csak igazán turbófokozatra kapcsolni. És vele kéz a kézben jött a posztszocialista Kelet-Európa összes káros társadalmi jelensége az egykulcsos adótól a közszolgáltatások szétverésén át az összeszerelőműhely-köztársaságokig. A tabusítás, az emberek hétköznapi tapasztalatainak ki nem mondhatósága pedig hozta magával a „szókimondó” szélsőjobbot és az illiberalizmust is.

„Amikor nincs itt Amerika, akkor hajlamosak vagyunk beengedni (…) Viszont amikor tényleg itt van Amerika, akkor meg nem vesszük észre, hogy ’mozgatás’ van”

– írta nemrégiben a Fidesz kommunikációs káoszteremtéséről Böcskei Balázs. Amit az osztály fogalma kapcsán láttunk errefelé az elmúlt évtizedekben, az szintén egy hasonló eset. Ebben a tekintetben Kelet-Európa sokkal jobban hasonlít az Egyesült Államokhoz, mint Nyugat-Európához.

Bár hasonló politikai folyamatok az utóbbiban is észlelhetők, igazából csak az USA-ban van még ennyire körbebástyázva, ellehetetlenítve a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségekről való beszéd. Amikor Barack Obama elnök arról próbált elmélkedni, hogy nincs rendben az az ország, amelyben csak a módosabbak férhetnek hozzá az egészségügyi ellátásokhoz, akkor a jobboldal hangos hisztériába kezdett, hogy Obama „osztályharcot” folytat, márpedig aki „osztályharcot” folytat, az szovjet. Ami a hidegháború után, nem egy bók arrafelé.

(Természetesen a gazdagoknak adott adókedvezmény és a miatta bevezetett megszorítás nem osztályharc, csak ha a szégényeknek adnának valamit, akkor lenne az…)

Az elmúlt 3 évtizedben Kelet-Európa és benne Magyarország amerikaibb volt az amerikaiaknál. Pedig Amerikában sem volt ez mindig így. Mindenesetre mi aztán vad igyekezettel vettük át az Atlanti-óceán túlpartján a 80-as évek óta uralkodó korszellemet, és hoztunk össze egy olyan szintű szociális katasztrófát, amelynek a Horthy-kor is csodájára járt volna.

2018 van, Magyarországon pedig jó ideje nincs valamirevaló alternatívája a kisemmizésen és szabadlopáson alapuló politikának, a szegényektől elvevő és módosabbakat azzal megtámogató kormányzásnak.

Ha pedig valaki próbálkozik mégis építeni egy ilyen alternatív víziót, akkor azt „sajátjai”, a bármiféle változásra képtelen, vakságukban már-már megbotránkoztató értelmiségiek (!) és véleményvezérek még csírájában elfojtják.

A kérdés az, hány és hány vereség képes rádöbbenteni embereket arra, hogy a döglött lóról ildomos leszállni. A véleményformáló elitnek nyilván megvannak a tartalékai a túléléshez, de vajon a létminimum környékén tartott, a megélhetéstől és felemelkedéstől elzárt milliók, a három műszakban dolgozók még hány vereséget bírnak ki?