Az elmúlt évek adatai alapján úgy tűnik, hiba volt az érettségit nem adó szakképzést favorizálni.
Legalábbis az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének szakképzésről szóló átfogó tanulmánya alapján a valóság nem igazolta a Kereskedelmi és Iparkamara, illetve más vállalkozói fórumok egykori tanácsait, amelyek a súlyos szakmunkáshiány miatt, gyorsan munkára fogható fiatalokat „kértek” a kormánytól. Köllő János tanulmánya, amelyet a G7 szemlézett, azt állapította meg, hogy a foglalkoztatási és bérezési adatok szerint a vállalatok jobban értékelik a szakközépiskolai érettségivel (is) rendelkezőket.
A szakképzés 2010 után végbement átalakításának az volt a célja, hogy minél hamarabb szakmával rendelkező fiatalok jussanak a munkaerő piacra, és ezzel kielégítsék az ipar növekvő munkaerő-igényét. A Munkaerőpiaci Tükör 2016 című kiadványban megjelent elemzés azonban arra jutott, hogy
– a tipikus magyar vállalat nem támaszt komoly túlkeresletet az érettségit nem adó szakképzés végzettjei iránt, szakmunkás munkakörök betöltésére.
– a szakiskolai oklevéllel rendelkezőket ma már fele részben segéd- és betanított munkán alkalmazzák.
– a bérek alapján, a szakközépiskolai érettségivel (is) rendelkezőket még a klasszikus szakmunkás foglalkozásokban (forgácsoló, lakatos, hegesztő, szakszerelő) is 12–13 százalékponttal jobban fizetik.
Sőt, a jelenlegi képzésből kikerülő, érettségivel nem rendelkező munkavállalók esetében a vállalatok nem gondolják úgy, hogy a bérek emelésével „jobb minőségű” dolgozókhoz jutnának, és Köllő János szerint szkepszisük megalapozott.
Ugyanis a jelenlegi szakiskola gyengébben teljesít a legfontosabb alapkészségek fejlesztésében, mint a szakközépiskola vagy a gimnázium. „A szakiskola két tanév alatt átlagosan egyharmad szórásegységgel kevesebbet tesz hozzá a tanulók matematikai és szövegértési készségeihez, mint a szakközépiskola.”
A hadra fogható szakmunkások sürgős legyártását célzó reform, a munkaerőpiac vélt igényeihez való igazodás jegyében, épp azt építette le, ami a tanulás- és alkalmazkodókészséget fejleszti, köztük a tanuláshoz szükséges alapkészségeket.
A szakiskolákban csökkent a közismereti képzés, ahogy a tanárokkal szemben támasztott képzettségi követelmények is lazultak, de az iskolaköteles kor leszállítása, ahogy a szakiskolák gazdasági minisztériumi felügyelet alá helyezése is a kevésbé kiművelt, de gyorsan hasznosítható emberfőre, a gazdasági szektor azonnali igényeire alapozó víziót tükrözte.
A kormány előtt egyébként több sikeresebb külföldi példa is állt, csakhogy ezek – a német vagy a skandináv modellek – abban jelentősen különböznek, hogy itt jóval alaposabb és hosszabb közismereti képzés után kerülnek a diákok a szakképzésbe.
Németországban a szakmunkástanulók 7155-7950 közismereti óra után kezdik a szakmatanulást, Magyarországon pedig 5742 óra után. Ez olyan, mintha a magyar szakmunkástanulók nyolc helyett tíz vagy vagy tizenegy évig járnának általános iskolába. „A szakképzésen belüli közismereti óraszám csökkentése után a magyar diákok kevesebb ilyen jellegű tanóra után lépnek ki a munkaerőpiacra, mint amennyit a német szakmunkástanulók a képzésbe lépés előtt kaptak.”
Hasonlóképp, óriási a különbség a dán szakoktatáshoz képest, ahová 9 éves (ráadásul jobb minőségű oktatást nyújtó) általános iskola, és gyakran egy további, előkészítő év után kerülnek a diákok. A magyaroknál sokkal jobban írnak, olvasnak és számolnak, sokkal nagyobb arányban végeznek bonyolult munkát, és jobban képezhetőek. Kétharmaduk beszél angolul, míg a magyaroknak kevesebb, mint egy százaléka; és jóval mobilabbak, felfelé is, mint magyar társaik.
Köllő végkövetkeztetése az, hogy az érintett fiatalok és maga a társadalom is megfizeti ennek, a gazdasági szektor ad hoc igényeire épülő – és tegyük hozzá, ahogy a fentiekből is kitűnt: átgondolatlan, elhamarkodott –reformnak az árát.
Bár ő arra nem vállalkozik, hogy megállapítsa, túlságosan magas-e az ár, mi megkockáztatjuk, hogy ha egy oktatási reform zsákutcába vagy mellékpályára viszi diákok tömegeit, az biztosan nem érte meg. És minél gyorsabban korrekcióra szorul.
