Az alábbi írás egy hosszabb elemzés harmadik része (az első rész itt olvasható, a második pedig itt), amely az ellenzéki pártok nyugdíjasokat érintő főbb ígéreteit, elképzeléseit elemzi, majd megpróbálja megfogalmazni, hogy az eddigiekhez képest egy baloldali időspolitika milyen alternatívát mutathat.

Indítsunk rögtön egy összegző megállapítással az előző részekkel kapcsolatban: az eddigiekben vizsgált lehetséges ígéretek (intézkedések) közös jellemzője, hogy az időspolitikát a nyugdíjon (pénzbeli ellátáson) keresztül fogják meg. Az összes eddigiekben vizsgát ígéret így vagy úgy a pénzről szólt. A bevezetőben idézett programok közül csak pár esetben találunk olyan terveket, amelyek túlmutatnak a pénzbeli ellátás növelésének ígéretén. Véleményem szerint pedig éppen a nem pénzbeli ellátások területén van mit javítani és ennek a területnek a középpontba állítása adhatja egy hangsúlyosan baloldali időspolitikai alapjait.

Az idősebb korú népesség problémái messze túlmutatnak a nyugdíj konkrét összegén. Nyilván jó, ha a járadék emelkedik, de elég szűklátókörű gondolkodás azt hinni, hogy több kisebb, vagy egy nagyobb (10-20 ezer forintos) emelés megoldja az összes gondot. Egy kisebb településen élő idős ember számára nem feltétlenül az a legégetőbb probléma, hogy a nyugdíja csak 58 ezer forint és nem kap 90 ezer forintos alapnyugdíjat, hanem az, hogy nincs a településen háziorvos.

Tartósan betöltetlen gyermek- vagy háziorvosi praxisok

Vagy az, hogy nincs megfelelő tömegközlekedés, és ezért számára igen időigényes és fárasztó eljutni a legközelebbi szakrendelésre, ne adj isten kórházba. Vagy az, hogy az unokái (gyerekei) külföldön dolgoznak, és ő nem tud velük interneten kommunikálni, mert szolgáltató még csak lenne, de nincs, aki neki segítsen, őt megtanítsa rá, hogy ez hogyan kell csinálni. Vagy az, hogy nincs honnan ebédet rendelni, nincs gondozói szolgálat, nincs közösségi ház, nincs segítség, ha baj van.

Idősebb korú honfitársaink rosszabb egészségi állapotúak, így fokozottan érzékenyek az egészségügyi ellátó rendszer működési zavaraira. Nehezebben mozognak, közlekednek, így nagyobb hátrányt szenvednek a rossz közlekedésszervezés, leromlott közösségi közlekedési hálózatok miatt.

Nehezebben birkóznak meg segítség nélkül az újdonságokkal, így például egy kizárólagosan ügyfélkapus bejelentkezéses nyílászáró-csere pályázat kifejezetten az ő „szívatásukként” értékelhető. Sokkal inkább egyedül vannak, magányosabbak, sokkal több tartós egészségkárosodással, életminőségüket rontó tartós állapotváltozással kénytelenek együtt élni, mint a fiatalabbak és a középkorúak.

Sokuk egyedül élő idős ember bizonyos idő (és egészségi állapot romlás) után már képtelen önmagáról gondoskodni. Az alábbi táblázat adatai azt mutatják, hogy minden harmadik 65 éves és idősebb honfitársunk számára nehézséggel jár az önmagáról való gondoskodás!

Az egészségi állapot nyilván országspecifikus jelenség, azonban ennek időskori mértéke (amire az öngondoskodási képesség csökkenéséből következtethetünk) jellemzően nagyobb a volt szocialista országokban – így Magyarországon is –, mint más fejlett országokban. Függetlenül az okoktól (ezek elemzését jelen keretek nem engedik meg) az bizonyos, hogy egy magára valamit is adó, de pláne egy baloldali időspolitikának erre figyelemmel kell lennie.

Az egészségromlás, valamint az ebből következő öngondoskodási képesség csökkenés előtérbe helyezi – az egészségügyi ellátás mellett – a szociális ellátásokat.

Másképpen fogalmazva: a társadalomnak (az államnak) támogatnia kell az otthoni és a nem otthoni ápolási, gondozási, segítségnyújtási szolgáltatások nyújtását, illetve ezek hiányában kötelessége ilyen szolgáltatások nyújtása megfelelő mennyiségben és minőségben.

A következő ábra a nyugdíjas otthonok férőhelyeit és a „sorban állás” mértékét mutatja. Jól látható, hogy a jelen kapacitások messze a felmerülő igények alatt vannak:

Az alábbi táblázat összesítve tartalmazza a különböző szociális ellátásra várakozókat. A várakozók között a legtöbben idősek otthonába szeretnének bejutni, 2017 szeptemberében mintegy 26.141 regisztrált várakozót tartottak nyilván, amihez még a szakértői vélemények szerint hozzátehetünk 1.347 becsült (nem jelentett) várakozót (a nem jelentettek száma nincs benne a teljes várakozási adatban).

A közelmúltban a hvg.hu közölt írást arról, hogy mennyit kell várni egy-egy idősotthoni férőhelyre, illetve hogy a magánszolgáltatók esetében mennyibe kerül egy elhelyezés. A számok lesújtóak:

3-6 hónapos (minimum!) várakozási idővel kell számolniuk a jelentkezőknek, a havidíjak pedig 80-160 ezer forint között szóródnak. A jobb elhelyezési minőséget nyújtó magánintézmények „beugró” összeget is kérnek, amely 5-10 millió forintra rúg.

A fentiekből az következik, hogy amikor időspolitikáról gondolkodunk – különösen akkor, ha baloldaliként gondolkodunk erről –, akkor inkább az idősebb honfitársaink életkörülményeit meghatározó, életminőségét alakító közszolgáltatások, közjavak mennyiségének és minőségének növelésében/javításában kell gondolkodnunk, sem mint a pénzbeli ellátás (nyugdíj) növelésében!

A havi (akár több) tízezer forintos nyugdíjemelés nem hoz orvost a faluba, nem megoldás az időskori magányra, vagy az önellátási képességek csökkenésére. Nem csökkenti a sorban állást sem az egészségügyben, sem az idősotthonokban. A pénzbeli támogatások növelése a legjobb szándékok mellett sem képes azokat a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket érdemben csökkenteni, amelyek az aktív (kereső) időszak egyenlőtlenségeinek folyományaiként léteznek – olykor halmozottan – az időskorú népesség esetében.

Ha azt akarjuk, hogy az idősebb korú népességet érintő egyenlőtlenségek csökkenjenek^[1], akkor két dolgot tehetünk:

1. Csökkentjük a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket az aktív, kereső időszakban. Ehhez megvannak a megfelelő eszközök: progresszív jövedelemadó (a tőkejövedelmekre is), vagyonadó, komolyan vehető örökösödési adó, a jövedelmi és vagyoni különbségeket csökkentő újraelosztás.
2. Növeljük az időskorú népesség által ingyenesen vagy alacsony ár mellett igénybe vehető közjavak és közszolgáltatások mennyiségét és minőségét.

A jelenleg ismert pártprogramok közül néhány tartalmaz olyan programpontokat, amelyek célja kifejezetten az időskorú népesség igényei szerinti közjavak és közszolgáltatások bővítése. A DK programot indítana az időskori egészségügyi ellátás fejlesztésére, támogatná az időseket segítő civileket, távfelügyeleti rendszert telepítene (szintén az egészségügyi ellátással kapcsolatban), idősklubokat, nappali foglalkoztatókat hozna létre. A Momentum nyugdíjas lakóotthonokat építene, valamint kisbuszos közlekedési hálózatban gondolkodik, az MSZP megduplázná a szociális otthonok számát.

A jelenlegi kínálat ennyiben ki is merül.

Nem mondhatjuk, hogy senkinek sem jut eszébe, hogy ne csak a pénzbeli ellátás növelésében és a jogosultság módozatainak változtatásban gondolkodjon, de azt sem mondhatjuk, hogy bármelyik párt esetében markánsan kirajzolódna az a szakpolitikai alapvetés, hogy nem a pénzre (nyugdíj), hanem az állami (önkormányzati és egyéb non-profit) szolgáltatásokra, intézményekre kellene koncentrálni, amelyek célja az időskori életminőség megőrzése, javítása.

Az időskori egészségromlás, a tartós betegségek megjelenése, a csökkent mértékű öngondoskodási képesség mind olyan tényezők, amelyek egyértelműsítik, hogy idős korban fokozottan szükséges az ápoló-gondozó szociális és részben egészségügyi ellátás. Az ellátó intézmény fejlesztése nélkül egyfelől súlyosan túlterhelődhetnek az érintett családok, illetve számos érintett maradhat ellátatlanul.

Másfelől e hiányok eredményeképpen az egészségügyi ellátórendszer gyűjti be a gondozásra-ápolásra szoruló idős embereket. Az egészségügyi ellátórendszerbe kerülnek és töltenek el ott hónapokat, akár éveket – jobb híján az elfekvőben – azok az ápolásra szoruló idősek, akiknek az alapszintű egészségügyi ellátás mellett leginkább törődésre, gondoskodásra lenne szükségük.

Ehhez a témához kapcsolódik az otthoni ápolás kérdése is. Természetesen az otthoni ápolás/gondozás támogatása, illetve a támogatás növelése is szükséges, bár fontos látni annak korlátait. Az otthoni ápolás, amennyiben azt családtag végzi és nem szakképzett ápoló, híján van azoknak az egészségügyi és szociális-szakmai ismereteknek, amelyek elengedhetetlenek, amennyiben a cél az ápolt egészségi állapotának és/vagy életminőségének javítása/megőrzése. A családi házi gondozás véleményem szerint elképzelhetetlen az azt szorosan kiegészítő szociális és egészségügyi támogató (segítségnyújtó) hálózat nélkül. Ez a hálózat működhet a háziorvosi praxisok (körzetek) bázisán szerveződve, de nem arra lőcsölt plusz feladatként, hanem plusz státusszal, eszközökkel, finanszírozással.

Azok a közösségi javak és szolgáltatások, amelyek idős korú honfitársaink jólétét növelhetik és amelyekre (a pénzbeli ellátás mellett) véleményem szerint egy karakteresen baloldali időspolitikának koncentrálnia kell, sokfélék. A nyugdíjasklubok támogatásától kezdve az otthoni ápolást támogató szociális hálózat fejlesztésén keresztül a bentlakásos nyugdíjas otthonok, ápolási otthonok férőhelyeinek növeléséig bezárólag sok minden tartozik ide.

A személyes szükségletekre szabott közösségi közlekedés fejlesztése (lásd kisbuszos közlekedés), a mozgást, sportolást, rekreációt biztosító állami és önkormányzati intézmények bővítése (nem stadionok), az elérhető árú köz(össégi)étkeztetés biztosítása a nyugdíjasok számára, az időskori aktivitás színtereinek bővítése (piaci munkahelyek, közösségi munka), a generációk összekötésének, a szolidaritási háló erősítésének támogatása, ésatöbbi.

Igen komplex terület ez, mert nem elég az országos program, de reflektálni kell a szükségletek területi eltéréseire is.

Más-más eszközre lehet szükség különböző földrajzi területeken, illetve életkori, egészségi állapotbeli eltérések esetén az egyes konkrét helyzetekben.

Nem olyan egyszerű egy ilyen programot megfogalmazni (hát még megvalósítani), mint arról beszélni, hogy mennyivel emelnénk az öregségi nyugdíjminimumot, vagy hogy milyen kéne, hogy legyen a nyugdíjak indexálása. A pénzbeli juttatások növelésével kampányolni egyszerűbb és rövid távon politikai értelemben kifizetődőbb is. Azonban biztos vagyok abban, hogy ezen a területen (is) szükség van a hosszú távú tervezésre, átgondolt, részletes szakpolitikai programra. Olyan szakmai programra, amely az érintettek valódi szükségleteit veszi figyelembe, és a társadalmi igazságosságot szem előtt tartva kínál megvalósítható baloldali megoldásokat. Olyan programra, amely túl tud lépni a nyugdíjak kérdéskörén és a nyugdíjrendszer keretein belül megvalósítható igazságosságon.