Ha a Fidesz-KDNP kormányra gondolunk, sok minden eszünkbe juthat, de a szociális érzékenység valószínűleg az utolsó gondolatok között lenne. Talán fölösleges is hosszasan idézni olyan klasszikusokat, mint az „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, és fölösleges felidézni, hogyan értekezett Tarlós István és Kocsis Máté éveken át arról, milyen gusztustalanul viselkednek a hajléktalan emberek. Fölösleges részletesen felidézni az elmúlt évek vak komondorait és a parlamenti „Ne pofázz bele, kisanyám!”-okat. Ezek nélkül is pontosan látjuk, mit gondolnak a kormányzó pártok tagjai a szegénységről és a nők helyzetéről. A szegény gyerekekről legalább nem születtek ilyen építő jellegű megszólalások – a gyermekszegénységet „csak” simán tagadták.
Az elmúlt évek kampányai ennek szellemében is zajlottak. Kampányidőszakban retteghettek a hajléktalan emberek, hiszen ilyenkor rajtuk kellett megmutatni, mekkora rendet is tesznek a politikusok ebben az országban.
Az olyan kellemetlen témákat, mint a gyermekszegénység, bántalmazás, és minden mást, ami a családok és a kormány szentségére kicsit is rossz fényt vetne, elkerülték vagy tagadták.
Idén ez azonban másképp alakul. Az elmúlt hónapban a kormány újra családbarát üzemmódba kapcsolt, de nem úgy, mint eddig. Eddig a családi adókedvezménnyel és a családi otthonteremtési kedvezménnyel (CSOK) próbálták meggyőzni a családokat. Ezekből azonban elsősorban a felső-középosztálybeli családok profitáltak, akik azért nincsenek olyan nagyon sokan Magyarországon. Ráadásul az is hamar kiderült, hogy a CSOK-kal pont annyira emelkednek meg az ingatlanárak, hogy akik eddig nem tudtak megtakarítások hiányában lakást vásárolni, azok ezután sem fognak tudni.
A kormányzó párt így elkezdett olyan témák felé terjeszkedni, amiket eddig csak az ellenzék tematizált. Például eddig azt mondták, a devizahitelesek helyzete megoldódott, most pedig mégis kiállnak azok mellett, akik nemsokára elveszíthetik otthonukat, és leállítják a kilakoltatásokat. Az Alaptörvénybe igencsak korlátozó családfogalmat bevezető kormány most egyszülős központot támogat félmilliárd forinttal. A kormányzat, amely évek óta nem hajlandó ratifikálni azt az Isztambuli Egyezményt, amely a bántalmazás ellen hatékony intézkedések bevezetésére kötelezné, krízisambulanciákat fog létrehozni a családon belüli erőszak áldozatainak.
Bárcsak pezsgőt bonthatnánk, hogy Magyarországon újraéledt a keresztényszocializmus, de sajnos nem erről van szó.
Talán csak a narancsszínű fideszes szilikonkarkötősök hiszik el egy kormányzó pártnak, hogy véletlenül pont 2018, a választás éve lesz egyben a „családok éve” is, ahogy Novák Katalin, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család-, ifjúság- és nemzetközi ügyekért felelős államtitkára fogalmazott, és hogy mindez nem a szavazatgyűjtésről, hanem a családok iránt érzett mély felelsőségtudatról szól. Ennek a legcinikusabb példája az, hogy a téli kilakoltatási moratóriumot pont a választások hónapjának a végéig hosszabbították csak meg. Úgy tűnik, a kilakoltatás előtt álló családoknak 2018 csak április 30-ig lesz az évük.
A választási kampányba azért is illeszkednek remekül a családok, mert a védelem a fideszes kommunikáció központi eleme. Megvédik az országot, megvédik a családokat.
Csakhogy valójában ezek üres frázisok, és maguk az intézkedések is látszatintézkedések, amikkel el tudják kerülni, hogy hosszú távon az adott társadalmi problémával valóban foglalkozniuk kelljen.
A kilakoltatási moratóriummal csak időben eltolják a kilakoltatásokat a választások utánra, de semmilyen érdemi intézkedést nem hoznak azért, hogy a családok otthonukban tudjanak maradni. Eközben kifejezetten csökkentik a Nemzeti Eszközkezelő Zrt.-nek szánt forrásokat, amely az egyetlen olyan állami szervezet, aminek segítségével ezek a családok meg tudják őrizni lakásukat. Nem hoznak létre szociális bérlakásokat vagy albérlettámogatási programot, hogy az elképesztően magas albérletárakat kifizetni nem képes családok tudjanak hol lakni.
Ugyanez a helyzet a gyermeküket egyedül nevelő szülőkkel és a bántalmazott nőkkel. Természetesen kell krízisambulancia és egyszülős központ, hiszen ezek fontos szolgáltatások, de ezek a szolgáltatások semmit sem érnek, ha a szülőnek nincs elég jövedelme, ha a bántalmazás elől nincs hova mennie.
Egy krízisszálláson ugyanis a jelenlegi szabályozás szerint maximum 60 napig maradhat egy család, ha bántalmazás elől menekülnek, ha pedig nem, „csak” nincs pénzük lakhatásra, akkor hónapig várhatnak, hogy egy családok átmeneti otthonába vagy anyaotthonba bejussanak. Ha pedig nem sikerül, szociális bérlakásra esélyük sincs, olyan kevés van az országban, és az is rengetegszer előfordul – bár a gyermekvédelmi törvény tiltja – hogy emiatt emelnek ki gyerekeket.
A hosszú távú megoldás nemcsak a lakhatási támogatások kiszélesítése lenne, hanem a családoknak nyújtott juttatások növelése. A családi pótlékot a kormány kilenc éve nem emelte, és májusban Novák Katalin kijelentette, hogy nem is fogják, mert a munkaalapú juttatásokat hatékonyabbnak tartják.
Itt nem csak arról van szó, hogy éppen a szegény, esetleg egyszülős háztartásokban, a bántalmazott nők esetében nehéz munkához jutni, hanem arról is, hogy ezzel az államtitkár kimondja: a gyereknevelést nem tekinti munkának.
Különösen nem tekintik munkának az egyszülős háztartásoknál, hiszen annak ellenére, hogy ott egy szülő látja el azokat a feladatokat, amiket máshol ketten, csak 1500 forinttal jár nekik több családi pótlék, mint a kétszülős családoknak.
A krízisambulanciák a bántalmazott nők esetében csak „tűzoltó” intézkedések, ezek sem biztosítanak hosszú távú megoldást, illetve csak akkor nyújtanak segítséget, amikor a bántalmazott nő már kész menekülni az elkövető elől. Átfogó és hosszú távú segítséget az Isztambuli Egyezmény ratifikációja nyújtana, mert az a kormányt megelőző intézkedésekre és a jelenleginél sokkal több forrás biztosítására kötelezné. Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke viszont kijelentette, hogy ezt sem fogják ratifikálni, mert ez a „dzsenderfilozófia” bevezetéséről szól valójában.
Tehát ezeket a látszatintézkedéseket annak fényében kell értékelni, hogy mindig olyan területeken történnek, ahol érdemi, hosszú távú változtatásokat a kormány nem hajlandó bevezetni. Ráadásul mindez választások előtt történik, de nem a választóknak tett „kedvezmények”, nem a meggyőzésükről szólnak, hanem az elhallgattatásról. Ha a látszatintézkedések megtörténnek, akkor az érintettek és az ellenzék nem fogja tudni ezeket a témákat érdemben behozni a politikába, hiszen a kormány könnyen mutogathat a félmillárdos egyszülős központra és a három darab krízis ambulanciára, hogy tessék, kérem, mi megtettük, amit tudtunk.
Ott van persze a másik oldala is az éremnek, hogy akinek nem tetszik, az ugye egész biztosan Soros kottájából játszik.
A hirtelen jött szociális érzékenységet ugyanis csak a sorosozással együtt érdemes értelmezni.
Nem kell kifejezetten Sherlock Holmes-nak lenni ahhoz, hogy erre rájöjjön valaki, hiszen Novák Katalin maga mondja ki, miután bejelenti 2018-at mint a családok évét, hogy „egyes civilek úgy akarnak egy multikulti épületet felhúzni, hogy egy külföldön élő tőzsdei spekuláns finanszírozza mindezt”. Ezzel pont azokat a szervezeteket, szakértőket hallgattatja el, akik rámutathatnak intézkedéseik látszatjellegére.
A civil szervezeteket, akik évek óta küzdenek a kilakoltatások ellen, akik évek óta nyújtanak szolgáltatásokat bántalmazott nőknek, mégsem röpködnek feléjük a félmilliárdos támogatások. Persze rá lehet fogni, hogy mert Soros-katonák és mert dszenderfilozófusok, de valójában nem erről van szó, hanem arról, hogy valaha kritizálni merészelték a kormányzó pártokat, és arról, hogy folyamatosan rámutatnak arra, hogy a „király meztelen”. A kormány csak azt felejti el, hogy a problémák előbb-utóbb úgyis a felszínre kerülnek, és ezen semmilyen szintű politikai cinizmus nem segít. Egy egész népet ugyanis nem igazán lehet lesorosozni, ha rájönnek, családbarát szlogenek ide vagy oda, senki nem védi meg őket az elszegényedéstől, bántalmazástól.
