Az SZKP XX. kongresszusa, a desztalinizáció kezdete, a lengyelországi „események”, a magyarországi forradalom leverése (1956) és a pluralista-piaci fordulat (demokratikus rendszerváltás, 1989) között harminchárom esztendő telt el. (Összehasonlításul: a Horthy-korszak nagyjából huszonnégy évig tartott csak.) Én most nem ennek a hosszú korszaknak a bonyolult – és javarészt közismeretlen – történetét szeretném összefoglalni, hanem csak arról tennék néhány megjegyzést, hogy mi maradt meg belőle mentalitástörténeti tekintetben.

Erről sok mindent írnak.

Sok mindenki a „kádárizmus” nyakába varrja az Orbán-rezsim hibáit, bár a kettő egyáltalán nem hasonlít egymásra.

A korábbi államberendezkedés központosító, bürokratikus, tervező és etatista jellegű volt (rendszeres és stabil); a jelenlegi rögtönzéseken és gyors rendszabályokon alapuló káosz, amelyet a személyi uralom, a társadalom demobilizálása és az etnicizmus működtet. Orbán rezsimjéhez hasonlók alakulnak világszerte (Nyugaton is), ahol nem volt „kádárizmus”.

A „kádárizmusnak” a szovjet típusú többi „pártállamtól” való eltéréseit mérhetetlenül eltúlozzák, mert Magyarországon Kelet-Európát még annyira se ismerik, mint a Nyugatot. A posztsztálinista kelet-európai „olvadást” a Szovjetunió fordulata váltotta ki, s a belőle következő nemzetközi enyhülés.

A különbségek nem túl lényegesek: a posztsztálinista rendszer maradandó sajátosságai – a fogyasztás serkentése, a beruházás az oktatásba, tudományba, művelődésbe és a szociális szolgáltatásokba, a technokrata-tervező módszerek viszonylagos rugalmassága, „piaci elemek” óvatos bevezetése, a merev doktrinális irányítás fölpuhítása, némi decentralizálás („vállalati önállóság”), a „nemzeti sajátosságok” hangsúlyozása és ideológiai alátámasztása, a polgári örökségre támaszkodó konzervatív modernizmus stb. – egyformák vagy hasonlók voltak mindenütt.

A kelet-európai és kelet-közép-európai népek huszadik századi történetének négy nagy fordulatában (1945, 1956, 1968, 1989) egyaránt találhatók forradalmi és ellenforradalmi elemek; 1989 kivételével mindkét oldalon, minden alkalommal döntő szerepet játszottak a kommunisták: mint forradalmárok, mint ellenforradalmárok (s néha mindkét szerepet eljátszották, mint Kádár, aki persze elsősorban mint ellenforradalmár/reformer marad meg a históriai emlékezetben).

A politikai szabadság és a gazdasági-társadalmi szocializmus kombinációja sehol se sikerült, a kudarcot vallott vagy levert forradalmi epizódok villanásainak kivételével. Ez a sikertelenség szabta meg a „létező szocializmus” hosszú hanyatlásának karakterét. Ennek a sikeres reformmal együtt járó, ellentmondásos, hosszadalmas hanyatlási folyamatnak a kulturális örökösei a mai kelet-európai társadalmak.

A „szocializmus” eszméjének a recepciója is ellentmondásos: az „eszme” egyrészt sztálini despotizmust és fanatizmust jelentett, másrészt épp ellenkezőleg: 1956 és 1968 demokratikus-szocialista, utópikus-forradalmi energiáit – mindkettőből „csak baj lett”. A restaurációval és represszióval összekapcsolt reform és „fontolva haladás” (akárcsak a kiegyezés korában, amelyet Bibó István hazugságnak nevezett) tetszett az „optimum”-nak.

Restauráció és reform történetileg összefüggött: a konzervatív reform különféle típusait testesítette meg Deák/Andrássy, Bethlen István, Kádár és Horn.

Forradalmak után hozták létre a régiek és a homines novi kompromisszumát, majd gazdasági haladással („kijózanodással”) orvosolták a vereséget, a kiábrándulást, a keserűséget. Az életszínvonal, a fogyasztás javulása, a restaurációs periódusokra furcsa mód jellemző – politikamentes – kulturális föllendülés (ez a Kádár-korszak egyik sajátossága is), egyben lemondás az egyéni és közösségi szuverenitásról, a politikai szabadságról: ez a „kollektív emlékezetben” a maximum, amit népünk elért.

És ez az ideál, amelyre a legtöbb kelet-európai nép a legtöbbször ma is vágyik. Ez a jobboldalon sokszor – és joggal! – kigúnyolt „merjünk kicsik lenni”. Ez a mai magyarországi tüntetéseken és ellenzéki összejöveteleken hallható (elég buta) jelszó: „szeretnénk végre normális országban élni”.

De hol a norma, amely eldönti: mi a normális?

A normális normája, úgy látszik, a mérsékelt, konszolidált „jóléti állam”, amely serkenti a fogyasztást, állami beavatkozással szociális biztonságot teremt, csökkenti az egyenlőtlenségeket, elsimítja a társadalmi konfliktusokat, kiegyensúlyozott, „kulturált”, nem szól bele a magánügyekbe, de védi a családokat a viharoktól: a szokatlantól, a morális átalakulástól, a szellemi újítástól, az életformák megrázkódtatásaitól.

S mindenekelőtt nincs benne eszme, nincs gondolat, nincs az, amit Magyarországon – tévesen – „ideológiának” neveznek (pont az ideológia ellenkezőjét: az utópiát nevezik „ideológiának”).

Tény és való, ez a „normalitás” az 1965 és 1985 közötti, részben szociáldemokrata jellegű fejlődési szakaszra hasonlít a leginkább; ezt nevezi Ferge Zsuzsa – irónia nélkül – „aranykornak”.

Az, amit (mainstream) „baloldalnak” hívnak Magyarországon, nem egyéb, mint a népjóléti konzervatizmus egyik variánsa. (Más variánsok inkább jobboldaliak, Nyugaton ezt „a fehér proletariátus osztályharca” versus „etnikai [és dzsender] sokszínűség” álkérdésének alakjában szokás tárgyalni.)

Követelni a „rendezett életvitelű”, „dolgozni szerető”, „vállalkozó szellemű”, „fejlődőképes” és „takarékos” néprétegek számára a társadalmi igazságosságot (a „jobb emberek” között) és állami gondoskodást, kíméletet, az élet viszontagságainak puhítását; meg a kapitalista egzisztencia hidegének langyosítását szorgalmazni némi választékbővítéssel és ármérsékléssel: igazán nem bűn.

Több orvos és ápoló, több mozdonyvezető és vasúti kalauz, több postás és tűzoltó és kéményseprő, jobb városi tömegközlekedés, nagyobb tisztaság és higiénia, kevesebb légszennyezés, olcsó bérlakások és könyvek, gyorsabb és barátságosabb ügyintézés: mindehhez koordinált és tervezett állami működésre lenne szükség.

A „létező szocializmus” öröksége: úgy tűnt föl, mintha a szerény jólét csak úgy meglenne, nem kellett érte demokratikus küzdelmet folytatni.

Holott természetesen a levert forradalmak posztumusz bosszúja és diadala, a régi munkásmozgalom titkos vakondmunkája („Brav gewühlt, alter Maulwurf!” – mondja Marx a Brumaire 18-ában: „remekül ástál, vén vakond!”) tette lehetővé, hogy az ellenforradalom bürokratái mindezt megvalósítsák. A lengyelországi munkásmozgalmak (Solidarność) nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy más  „szocialista” országok nyugati kölcsönöket vehessenek föl és bővítsék a fogyasztást, javítsák a közszolgáltatásokat a politikai nyugalom érdekében. De Lengyelország összeomlott.

A demokratikus mozgalmak gyakori rossz hatása a gazdaságra, és 1989 restaurációs elemei (mindenekelőtt  gazdasági-foglalkoztatási kiszolgáltatottság, életminőség-csökkenés és egyenlőtlenség a többség számára) azt a látszatot kelthették, hogy a szabadságküzdelmek ab ovo meghiúsítják a munkásság, az alsó középosztály és a falusi szegények törekvéseit.

Az eszmény itt a politikamentes adminisztráció.

Leplezett az igazgatás osztályjellege: látható, hogy a korábbira hatással volt a proletár osztályérdek, a jelenlegire nincs. (Ez az osztályerőviszonyok függvénye.)

A politikamentes (automatikusan újraelosztó és gondoskodó) közigazgatás szerkezetileg hasonlít „a piac” eszményi változatához, amely ugyancsak automatikusan és állítólag „optimálisan”, egyben politikamentesen oszt el. Mindkettő polgári ideál, és mindkettő kiküszöbölné a politikai szabadság relevanciáját. (Pszichológiailag emiatt is válhattak oly könnyen tőkések a „szocialista” vállalati vezetőkből.)

A magas újraelosztási hányad és a piaccal összeegyeztethető állami beavatkozás (tervezés), az állam által működtetett népjóléti és infrastrukturális rendszerek összképe nem „szocialista”, hanem polgári jellegű – akárcsak a neokonzervatív/neoliberális modell, habár azért nagyon más. A hozzá kapcsolódó politikaellenes, de nem szolgai (hanem hedonisztikusan individualista, a magánélet függetlenségét őrző) beállítottság mindkettővel kompatibilis.

Legyünk tisztában vele, hogy amikor az osztó igazságosság (társadalmi-gazdasági egyenlőség) a célunk, akkor a célkitűzés nem mutat túl a kapitalizmus keretein: „haladó” a szó szigorúan polgári értelmében.

A „létező szocializmus” burzsoázia nélküli kapitalizmus volt e tekintetben: az állami szupremácia segítségével korrigálta az árutermelésből és árucseréből mindenképpen keletkező egyenlőtlenségeket. Ezt tartotta „politikának” a Párt: a stabilizáló igazgatást, amely szükségletet látott ugyan, de akaratot és erkölcsi döntést soha. „Szakmaiság” – mondják a régi „szocialista” bürokrácia mai polgári utódai, akik „szakszerűség”-nek nevezik ilyen vagy amolyan elfogultságaikat.

Ezt vélik „normálisnak” azok a mai magyarországi polgárok, akik a jelenlegi féldiktatúrával a politikát mint olyant is elvetnék mindenestül: beleértve a szabadság politikáit.