Az egyik legfontosabb dolgunk a baloldalon: a vereség beismerése.
Európában – de nemcsak Európában – majdnem mindenütt a rasszizmus győzött. Az egyetlen nem idegenellenes ausztriai párt (a Zöldek) kiesett a parlamentből az október 15-ei választáson. A fiatal magyarországi polgárság pártja (a Momentum, a hipszter jobboldal, egyben „új MDF”…) megakasztaná a menekültek bejövetelét (megtartaná az Orbán-kerítést, kvótakereskedést javasol: a menekültkvóta alapján Magyarországra jutó pár emberért más országnak fizetne a magyar kormány fejpénzt, ha ott befogadják, akit „mi” nem akarunk), miközben erősítené az európai föderalizmust: tehát fehérek ellen nincs kifogása. Baloldali pártokban (így például a Die Linke némely tekintélyes vezetői körében) az idegengyűlölő trendhez való részleges alkalmazkodást diktálná a vereségtől való félelem. Ez csak néhány példa a sok százból. Az idegenellenes (szélsőjobboldali vagy konzervatív) pártokra jut sok helyen, sok országban, sok régióban a legtöbb munkásszavazat.
A nyugati, az európai országok dolgozói az állásukat (és a népjóléti rendszereiket) féltik a bevándorlóktól, menekültektől, vendégmunkásoktól – mindenekelőtt a színesbőrűektől, az iszlám vagy a görögkeleti (ortodox, pravoszláv) keresztyénség híveitől. Az újonnan érkezettektől, de a már régóta helyben lakóktól is. Az antiszemitizmus szintén erősödik, bár nem tartozik ma a radikális jobboldal fő témái közé. (És színezi az Izrael arabellenes kirekesztő politikája iránti rokonszenv.)
Amikor a honpolgárok politikai társadalmai („államok”) fölbomlanak amiatt, mert az egyes etnikumok – még mindenfajta nemzetiségi elnyomás nélkül se, amint Katalónia és Skócia és Flandria ékesszólóan példázza – nem képesek és nem hajlandók többé együtt élni, akkor az európai (polgári) demokratikus állameszme befejezte földi pályafutását.
Amikor a társadalmi osztályok és társadalmi nemek egyenlőségét és a hierarchikus hatalom alóli fölszabadulását (mint demokratikus össztársadalmi célt, célképzetet) letromfolja az etnikai egység, összetartás – amelynek leple alatt zavartalanul folytatódik a kizsákmányolás, elnyomás, megalázás –, akkor a történelmi baloldalt a maga alapjellegében éri vereség.
A mérsékelt parlamenti balközép védekezésképpen a polgárság morális aranykorának (a XVIII.-XIX. századnak) az emberi jogi (mindenekelőtt a nemzetiségeket, az etnikai és felekezeti kisebbségeket védő) módszereihez és ideológiáihoz menekült. Ezt a posztforradalmi fehér proletariátus mint a maga elárulását, a saját érdekeivel szemben mint „az idegenek” pártolását fogta föl.
Itt ellentétbe került az érdekvédelmi (szakszervezeti, szövetkezeti, üzemi tanácsi, beteg- és nyugdíjpénztári) módszertan az egyenlőség univerzalista módszertanával – mint már annyiszor, az ilyen típusú ellentét lett a szociáldemokrácia veszte – , és ezt természetesen az osztályellenség használta ki. Ma például Magyarországon a Jobbik veszi át részben a plebejusokat védő és mozgósító baloldali magatartásformákat és újraelosztó mentalitásokat, mert megvan hozzá az univerzalizmussal szembenálló fajgyűlölő hitele. Neki esetleg elhiheti a fehér proletariátus/prekariátus, hogy a tőkétől elvont összegeket őrá, nem pedig a cigányokra és a színesbőrű „migránsokra” fordítja. Elhiheti neki, a heteronormatív észjárásnak megfelelően, hogy nem a gyermeküket egyedül nevelő anyák vagy a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő melegek kapják az államtól az anyagi segítséget. Elhiheti neki a puritán-konzervatív „morális ökönómia” értelmében, hogy nem a léhűtő, ingyenélő munkanélküli, segélyezett, nyugdíjas, „táppénzes” vagy mozgássérült lesz a kedvezményezett, hanem az „átlagos” (azaz fehér, fiatal, egészséges, heteró, szakképzettséggel rendelkező, állásban lévő, gyermekes, lehetőleg a domináns etnikumhoz és a mainstream vallásfelekezetek valamelyikéhez tartozó) család. (Amely persze manapság minden, csak nem „átlagos”.)
Tehát nem az újraelosztás egalitárius módszere, hanem címzettjének a kiléte (esetünkben: származása, etnikai/dzsender, „kulturális” hovatartozása) lett a döntő a szociális vagy „szociálpolitikai” konfliktusokban.
Ebbe semmiféle baloldal nem mehet bele. Azonban ma a reformista baloldal – ahogyan hajdan nevezték: „a parlamenti szocializmus” – csak úgy arathat „sikert”, ha belemegy az egyenlősítő újraelosztás etnicista és heteroszexista újrafogalmazásába, ami a baloldal politikai identitásának a középpontját semmisíti meg. Így hát az elzüllött „parlamenti szocializmus”-nak is befejeződött a földi pályafutása.
A valódi baloldal kiszorul a polgári avagy liberális demokrácia technikáival összebarmolt építményből (mint már sokszor). Ennek az oka nem eszméink avulása, hanem korszerű, intelligens, gyors, rugalmas és jól fölszerelt ellenfeleink győzelme. A polgári demokrácia építménye nem a népé, bár olykor hasznára volt a népnek. A polgárság hajlandó osztozni, ha muszáj, de az alapvető hatalmi funkciókat átengedni: nem.
Száz éve már nem tagadhatja le barbár és ellenforradalmi karakterét, és csak a fasizmus sokkja (meg a szovjet rezsimektől és szövetségeseiktől való rettegés) tette időlegesen liberális demokratává. Most nem korlátozza többé senki és semmi. Nem kényszerül kompromisszumokra, s evvel elveszi a reformista szociáldemokrácia és egyéb „haladók” elől a levegőt, akik addig voltak biztonságban, ameddig szüksége volt rájuk a veszélyben forgó tőkés rendszernek.
A valódi (antikapitalista) baloldal az oximoronikus „polgári baloldal” védelmében folytatta árnyéklétezését a forradalmak között. (A szovjet rezsimekben pedig teljesen elpusztult.) A permanens ellenforradalom hátterén a forradalmak: epizódok.
Ma a politikai kultúra mély átalakulása megy végbe, amelyben – bár nincs fasizmus mint tömegmozgalom és mint nyílt diktatúra – az univerzalisztikus polgári humanizmus, a fölvilágosodás öröksége épp úgy, mint a szubverzív-transzgresszív forradalmiság, a kritikai elmélet épp úgy, mint „az emberhez méltó élet” transzcendens-lázadó utópiája: mind-mind fenyegető gúny tárgya, ahol már nincs kritika, mint Popper, Hayek, von Mises, Arendt, Polányi Mihály vagy akár Allan Bloom idején, hanem a goebbelsi gyűlöletpropaganda karikatúrafikciói: „a politikai korrektség”, „a kulturális marxizmus”, „a dzsenderelmélet” („dzsenderőrület”) és a „femináci”, az „antifa”. Hozzájuk kapcsolódik a „gyermekvédő”, a „környezetvédő”, az „állatvédő”, a „migránssimogató”, a „polgárjogi aktivista” (s a múltból: a „szabadkőműves”, a „filozófus”) sátáni alakja.
A represszív-kommersz tömegkultúra dominanciája, a premodern-irracionális babona, előítélet, tudomány- és elméletellenesség, a magaskultúra és az intellektuális hagyomány visszaszorulása, a masszív történelemhamisítás a digitális „térben”, a mindent elárasztó bulvárgagyi jobban őrzi a rendet, mint annak idején tette az államegyház, az iskolai nacionalista indoktrináció, a kötelező hadiszolgálat, a csendőrség, a sajtócenzúra, a politikai pörök, betiltások, kínzások és a spiclirendszer.
Az Európai Unió visszaalakul Közös Piaccá, gazdasági közösséggé Schäuble és Macron szellemében: a csökkenő számú munkásság kiszolgáltatottsága, a „flexibilis” és „prekárius” meg a részmunkaidős foglalkoztatás kikényszerítése, a munkaerővándorlás előírása és korlátozása, a munkanélküliek jogfosztása és regimentációja (nálunk a „közmunka” alakjában, másutt másként) másfél évszázad szociálpolitikai vívmányait vonja vissza. „Az állami gondoskodás” halódik, különösen az egykori „létező szocializmus” elszegényedett utódállamaiban. Az agresszív (globalista és rasszista, nyíltan népellenes) kapitalizmusnak nincs erőteljes alternatívája, „a parlamenti út” lezárult, akárcsak a „civil társadalom” hatalmon kívüli intervenciójának az útja.
