Az egyenlőtlenség pszichológiája – Mi is az a szocializáció?

„Csak rajtad áll! Ha igazán akarod, ha mindent megteszel érte, akkor meg tudod csinálni!” – hallani sokszor. Igaz ez? Tényleg minden csak az egyénen múlik? Ha mégsem sikerül, azért csak ő a hibás? Csak magát okolhatja? És ha így van, hogy jön létre az, akit okolhat, vagyis, akit úgy hív, „én”?

ascenseur-ours.png

Általánosan elterjedt nézet, hogy az egyén olyan, amilyennek született. „Kutyából nem lesz szalonna” – mondják. Szintén elterjedt nézet, hogy a kapitalista berendezkedésben az egyén saját szerencséjének kovácsa. Mivel mindenkinek lehetősége van megcsinálni a szerencséjét, beteljesíteni a vágyait, aki mégsem képes rá, az csak magára vethet: minden bizonnyal lustának vagy butának született. E nézetekkel szemben a szociológia nagy hangsúlyt fektet a szocializációra, azokra a társas és intézményi hatásokra, amik az egyént olyanná formálják, amilyen, amik önmagává teszik.

Olyan megközelítést javaslok, mely figyelembe veszi, hogy az egyén a szocializációja során teszi a magáévá a vágyait, céljait, képességeit és motivációit, tehát „amit otthonról hoz”, meghatározza az életpályáját. Ezáltal az egyén belsővé teszi a társadalmi egyenlőtlenségeket. Így pedig hiba lenne a társadalom egyenlőtlenségei miatt az egyéneket hibáztatni.

A neoliberális ideológia – mely magába olvasztotta a ’68-as diákmozgalmak társadalomkritikáját és szabadságvágyát – a szabadság ideológiája. A neoliberális berendezkedés azzal legitimálja magát, hogy mindenkinek van lehetősége, szabadsága arra, hogy megvalósítsa a vágyait, a terveit, az álmait. Ideális emberképe a szabad, mondhatni felszabadult vállalkozó és fogyasztó. Mindig kész új kalandba, új projektbe, új vállalkozásba belefogni: nem ijed meg a kihívásoktól. Az ilyen ember jellemét tekintve kreatív, autonóm, bátor, tettre kész és szorgalmas.

Ebből következik, hogy a neoliberális berendezkedés az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket egyéni diszkrepanciák (rossz képességek) vagy jellemhibák következményének tekinti. Képességbeli hibának (ostobaság) vagy erkölcsi hibának (lustaság).

Az ideológia tettenéréséhez nem muszáj visszanézni az 1987-as év Nagy-Britanniájába, ahol Margaret Thatcher két velős mondatban fejezte ki a társadalmi szolidaritást leépítő „szabadság”-ideológiát: „Nincs olyan, hogy társadalom. Egyének vannak, férfiak és nők, és családok”. Elég csak Lázár János pár évvel ezelőtti nyilatkozatát megnéznünk, amelyben kijelentette, hogy „(…) akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér (…).”

Abban talán egyetért velünk az olvasó, hogy egy adott társadalmon  belüli egyenlőtlenségek sem csak az egyéneken és képességeiken múlnak. A társadalmi hierarchiában elfoglalt alsó pozíció nem magyarázható az egyén (vagy egy nemzet) képességbeli vagy erkölcsi alsóbbrendűségével.

Vannak, akik ugyanabba az iskolába járnak, de azok között is van, aki jobban tanul (szorgalmasabb), és van, aki lusta tanulni és általában kevesebbre viszi. Van, aki alkoholista lesz, vagy drogozni kezd, és tönkreteszi a saját és sokszor a szerettei életét is. Sokszor hallani cigány származású fiatalokról, akik sokra vitték, így az emberben óhatatlanul felmerül a kétely, hogy eszerint akkor a többieknek is sikerülhetett volna, ha igazán akarják, ha elég szorgalmasak. Hogy ezeket a kérdéseket megvizsgáljuk, gyakorlatilag azt kell megvizsgálnunk, mit is jelent az „egyén” szó, vagyis, hogy hogyan jön létre az, akire azt mondjuk, „én”.

Habitus és társadalmi pszichés karakter

Az alábbiakban egyrészről Bourdieu habitus fogalmát, másrészről Erich Fromm német-amerikai pszichológus társadalmi pszichés karakter fogalmát szeretném használni, hogy bemutassam a „szükségszerűség pszichológiáját”. Az az alapvető állításom, hogy az a valaki, akinek magunkat mondjuk, az énünk, a selfünk eleve egy társadalmi lehetőség-struktúrában jön létre. E lehetőségeket egészen gyermekkorunktól a magunkévá tesszük – nagyrészt tudat alatt –, így ezek alapján jönnek létre vágyaink, céljaink, motivációink és bizonyos szintig képességeink is.

Ahogy Bourdieu megfogalmazza, a habitus az erénnyé tett szükségszerűség vagy belsővé tett esélystruktúra. Egyszerűbben habitus az, amivé a körülményeink formálnak minket, és ahogy mi vagyunk képesek formálni a körülményeinket. Vagy, ahogy Fromm írja a társadalmi (pszichológiai) karakterről, az a külső szükségszerűségeket teszi belsővé, s ily módon az egyén energiáit az adott gazdasági és társadalmi rendszer szolgálatába állítja. Azokat a külső körülményeket, amelyek közé megszületünk (az úgynevezett struktúrákat, tehát viszonyrendszereket és a belőlük fakadó lehetőségeket), magunkévá, a személyiségünk részévé tesszük egészen születésünktől. Amikor cselekszünk, tehát megpróbáljuk elérni a céljainkat, és ennek érdekében használjuk képességeinket, újratermeljük ezeket a struktúrákat. Hogyan is működik ez?

A család

Senkit nem lehet felelősségre vonni azért, hogy milyen családba született. Pedig ez a körülmény, melyben – ezt biztosra vehetjük – az egyén vétlen, jobban behatárolja lehetőségeit, mint gondolnánk. Hogy a háztartás, amelybe az egyén születik, milyen módon integrálódik a termelésbe, meghatározza a háztartás tagjai közötti pszichológiai feszültséget; azt az idő- és pénzmennyiséget, amelyet az egyénre tudnak szánni gyerekkorában; meghatározza azokat az érzelem-, ösztön- és szenvedély-szabályozó képességeket, melyeket otthon várnak el tőle, tehát, hogy milyen fokú önuralomra képes valaki. Akárcsak az  az átörökített kulturális tőke mennyiségét.

A nyugodt családi légkör, a gyerekkel tölthető bőséges idő és a gyerekre költhető nagy mennyiségű pénz, a szülőktől tanulható önuralom (a magasan differenciált affektusszabályozási minta) mind csak a társadalom bizonyos osztályainak adatnak meg. Ugyanígy a kulturális tőke, tehát hogy az egyén gyermekkorában milyen választékos beszédet hall maga körül, milyen kulturális termékeket fogyasztanak a jelenlétében, vagy milyen családi programokban vonják be, társadalmilag meghatározott.

Ahogy mondani szokás, nem mindegy, hogy a gyereknek a teknő vagy a lexikon esik-e a fejére. Mindezek a körülmények – akár jók, akár rosszak – a személyiség részévé, az egyén identitásává válnak. Ezek a körülmények idővel erényként tűnnek fel a számára, megszereti a saját körülményeiből adódó választási lehetőségeket egészen tudatalatti szinten.

Ez, ahogy Bourdieu írja, az amor fati, a sors szeretete. Az egyén körülményei meghatározzák értékítéleteit jóról és rosszról, elérendőről és elkerülendőről, ezáltal pedig nem csak lehetőségeit jelölik ki, hanem céljait, álmait és vágyait is. Ahogyan a társadalom magasabb osztályaiban erénnyé válnak a belsővé tett lehetőségek, mint a visszafogottság, az intelligencia és a(z üzleti) kreativitás, a társadalom alsóbb osztályaiban úgy válnak belsővé olyan erények, mint a macho férfiasság, a szenvedély, a ravaszság vagy a puritán életstílus.

Külön cikket érdemelne, hogy a családban hogy termelik újra a szocializáció során a nemi szerepeket, azáltal, hogy a fiúknak nagyobb rosszaságokat néznek el, nagyobb aktivitást várnak el tőlük, a lányokat pedig akkor dicsérik, ha visszahúzódóak és kellően passzívak. „Lány létedre!” – hangzik a szófordulat. Vagy, hogy az etnikai kisebbségekben hogy öröklődik tovább a többségi társadalom róluk alkotott képe. Ha valakinek kiskorától azt sugallják, „ilyen vagy”, vagy hogy „ilyennek kell lenned”, vagy „úgyis ilyennek néznek majd”, az egyén olyan is lesz. Az objektív körülmények összecsengenek a habitussal vagy társadalmi karakterrel.

Ha valakinek azt sugallják gyermekkorában, hogy az ő helyzetéből bizonyos dolgokat úgysem lehet elérni, akkor amellett, hogy való igaz, hogy a társadalom alsó létrájáról nehéz magasabbra törni, az egyén fejben is eldönti, hogy úgysem tud feljebb jutni. Az objektív körülmények az egyén részévé válnak, és önbeteljesítő jóslatokként működnek. Így a felemelkedésnek nemcsak a külső, objektív körülmények szabnak gátat, hanem az objektív körülmények belsővé tétele is, az objektív körülmények által kialakított psziché vagy habitus. Azaz, ami fejben dől el, elsődlegesen még az sem csak fejben dől el.

Az iskola

De hát pont azért van az iskola, hogy lefaragja ezeket az objektív és pszichés egyenlőtlenségeket! – gondolhatnánk. Annak elemzése, hogy a ’90 utáni szabad iskolaválasztással milyen egyenlőtlenségek alakultak ki területi és osztályhelyzettől függően, abban, hogy milyen minőségű iskolák érhetőek el az egyes családok gyermekei számára, szintén külön cikket érdemelne.

Ezt félretéve, az iskolai értékelésben, Fáber Ágoston megfogalmazásban, “nagy szerepet játszik az, hogy a diák mennyire fogalmaz szépen, mennyire magabiztos, milyen kulturális utalásokat használ. Ezek olyan vonások, amelyeknek az iskolai teljesítményhez semmi közük, hiszen a szép beszédet, a magabiztosságot és a kulturális háttértudást a diák „otthonról hozza”. A szülei ezeket inkább tudattalanul, semmit tudatosan adják át neki. Így az alsóbb osztálybeli társaihoz képest (akiknél kevesebb könyv van otthon, ahol a gyerekeket csak nagyon ritkán viszik múzeumba, és ahol az ékesszólás önmagában nem számít értéknek) már azelőtt komoly előnyhöz jut, hogy először átlépte volna az iskola küszöbét.”

De a család és iskola metszeténél jelentkezik a motiváció kérdése is.

Azok a diákok, akik tudják, hogy ha jól tanulnak, egyetemre juthatnak, sokkal motiváltabbak lesznek, mint azok, akik fiatalságának tétje, hogy minél előbb kikerüljenek az iskolarendszerből, és minél előbb önálló jövedelemhez juthassanak, mivel otthoni támogatásra nem számíthatnak. Megint más motivációt tesznek belsővé azok, akik arra számíthatnak, hogy úgysem kapnának munkát, mert ott, ahol élnek, nincs munka, vagy az olyanoknak, mint ők, nincs munkájuk.

Az iskolai eredmények igazodnak a külső körülményekhez, ezáltal az iskola újratermeli az egyenlőségeket, de a szemlélő számára úgy tűnik fel, mintha az iskolai eredményektől függene az egyén további életpályája. Pedig valójában az egyén külső körülményei és várható lehetőségei jobban meghatározzák iskolai eredményeit, mint fordítva. Ezáltal pedig az iskolarendszer hozzáárul a „Csak rajtad múlik!” illúziójához.

Pszichológia, tanácsadó könyvek, média

A következő gondolatunk az lehet, hogy jó-jó, de a családon és az iskolán kívül számtalan forrásból lehet motivációt meríteni. Ha valóban belsővé válnak a külső lehetőség-struktúrák, ott van a pszichológia és a tanácsadókönyvek, hogy segítsenek, a médiában is fel-fel tűnnek követendő példaképek és elérendő célok, elvégre sem a család, sem az iskola nem egy zárt egység.

Megint csak külön cikk témája lehetne, hogy a rendszerváltás utáni pszichológia Magyarországon a térség többi országához képest is erősebben a piac hatása alá került, ezért pszichoterápiás segítség csak a lakosság nagyon kis része számára elérhető. Ami ennél most fontosabb, hogy a modern pszichológia, akár a terápiás praxist, akár a számtalan mennyiségben megjelenő tanácsadó könyveket vesszük alapul, remekül beleilleszkedik a neoliberális narratívába, és a „Siker fejben dől el!”, illetve „A hiba az ön készülékében van!” tanácsokra építi a segítségnyújtást.

Látóterén kívül esnek a pszichológiai karaktert, illetve habitust meghatározó társadalmi egyenlőtlenségek, így azokra reflektálni is képtelen. A média az esetek nagy részében szintén nem reflektál az egyenlőtlenségekre, sőt nagyrészt teljesen kivesztek a társadalmi kérdések a televízióból. Mondhatni, a tévében nem láthatunk társadalmat, csak férfiakat, nőket és családokat. Az olyan karakterek, mint a rendszerváltás környékéről jól ismert Magenheim doktor a Szomszédokból, aki egy-egy epizódban élesen kritizálta az egészségügyet, eltűntek. A sorozatokban az emberek individuális problémái jelennek meg, és az a tény, hogy az individuális problémák társadalmilag beágyazottak, eltűnik a televízió képernyőjéről.

A pszichológia, a tanácsadó könyvek és a médiában sugárzott kép mind-mind részei az önmagaság technikáinak, tehát annak a képnek, ahogy magunkat alakítjuk, és amilyen önalakítást várunk el a másiktól. Részei az önmagunkról és a másikról alkotott képnek. Ezek pedig beágyazódnak egy felügyeleti rendszerbe, jelen esetben a neoliberális narratívába, és elősegítik az egyén neoliberális kormányozhatóságát. Elősegítik a felelősség egyénre hárítását, így a társadalmi problémákra nem reflektáló pszichológia, tanácsadókönyv vagy média nem igen tud segíteni az egyén a társadalmi egyenlőtlenségekből származó problémáján.

Deviancia

Rendben, de ha ezeket el is ismerjük, nem lehet nem észrevenni, hogy van, aki drogozni vagy inni kezd, és van, aki megőrzi a józanságát, illetve hogy van, aki törvénytelen utakra lép, és van, aki becsületes marad.

Nem akarom itt teljesen levenni a felelősséget az egyénről vagy morális nihilizmus mellett érvelni, de meg kell különböztetnünk a középosztálybeli devianciáktól a strukturálisan determinált, tehát szegénységi devianciákat.

Ha bizonyos városrészekben vagy falvakban háromgenerációs szerhasználatról és nagyon magas arányú szerhasználó populációról beszélhetünk, az nyilvánvalóan nem azért van, mert ott mindenki nihilistának született, hanem mert ezeken a területeken olyan általános a kilátástalanság, hogy nem marad más racionális választás.

Bizonyos léthelyzetekben nem a szerhasználat okozza a kilátástalanságot, hanem a kilátástalanság a szerhasználatot. A családra nehezedő egzisztenciális nyomás nagyban valószínűsíti a gyakori alkoholfogyasztást, az egyéb pénzszerzési lehetőségek hiánya pedig a törvénytelen stratégiák használatát.

Amikor kormányok „zéró toleranciáról” beszélnek, a társadalmi problémákat az egyénre hárítják, és ezzel kriminalizálják a szegénységet, egyrészről a szociálpolitika leépítése céljából, másrészről a szavazatmaximalizálás reményében. Ezt nevezzük a szociálpolitika büntető fordulatának, mely nem veszi figyelembe, hogy az egyéni jellem – akkor is, ha szerhasználó vagy deviáns – gazdasági, társadalmi környezetbe beágyazott.

Ha tehát  a köznapi beszélgetésekben leegyszerűsítő érveket hallunk –­ „mert magyar”, „mert cigány”, „mert zsidó”, „mert lusta” „mert alkoholista” – akkor vegyük figyelembe, hogy az egyén csak úgy tudja meghatározni a körülményeit, ahogy a körülményei (nagyrészt tudat alatt) meghatározták őt. Ez nem etnikum, „néplélek” vagy szimplán az egyénből fakadó képességbeli, illetve erkölcsi hátrány kérdése, hanem a kapitalista világrendszer egyenlőtlenségeinek pszichés, illetve habitusbeli lecsapódása, amit a neoliberális narratíva próbál egészében az egyénre hárítani. Ne higgyük el!

Csányi Gergely

A szöveg elsőként az Új Egyenlőség portálon jelent meg, a cikk ennek rövidített, szerkesztett változata. 

 

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Olvass tovább!