A 2013-ban kirobbant „BTK-s listázó botrány”, majd a Tanító- és Óvóképző Kar 2014-es gólyatáborában történt nemi erőszak eset után az ELTE-n összeállt egy kutatócsoport, melynek célja elsősorban egy olyan kutatás elvégzése volt, amely az egyetemen létező nemek közti egyenlőtlenségeket tárta fel. A reprezentatív felmérésen alapuló kutatás egyik megdöbbentő eredménye, hogy a meginterjúvolt diákok tapasztalatai alapján az elmúlt években az ELTE diákjai közül legalább 140 vált nemi erőszak áldozatává, de szexuális zaklatást például minden harmadik női diák tapasztalt már. A kutatás tapasztalatairól kérdeztük a kutatócsoport két tagját, Gregor Anikót és Giczi Johannát.
Kép: Varga Anna Gizella grafikus „Nem oké!” plakátsorozatából két plakát.
Miből állt a kutatás, és miből jött az ötlet?
Gregor Anikó: Három gyújtópontja volt ennek a kutatásnak: a BTK-s listázó botrány 2013-ban, és aztán 2014 őszén a két gólyatábori nemi erőszak eset. Minket alapvetően az érdekelt, hogy a diákok alulnézetből, tehát az egyetemi szervezeti, kulturális hierarchiára rátekintve egyrészt milyen érintettségekről számolnak be, milyen tapasztalatokkal rendelkeznek nemek közötti egyenlőtlenségek, szexuális hatalmi visszaélések, szexuális zaklatás, szexuális erőszak témakörben, illetve hogy milyen attitűdöket osztanak.
Giczi Johanna: Két pillére volt a kutatásnak, egy kvantitatív és egy kvalitatív. A kvantitatív kérdőíves részben reprezentatív mintán kérdeztük meg az egyetemi hallgatókat azokról a témakörökről, amik a gólyatábori erőszakkal, a szexuális erőszakkal és a szexizmussal kapcsolatban felmerültek a kutatás során.
A másik pillér egy kvalitatív pillér volt, itt negyven interjút készítettünk az egyetem minden karán, karonként nagyjából ötöt. Fontos szempont volt, hogy a nemi arányokat figyelembe vegyük a karokon, és ennek megfelelően választottunk interjúalanyokat.
A válaszok alátámasztották a karokkal szemben kialakult sztereotípiákat (például hogy a férfiak által jobban dominált karokon jellemzőbb a szexizmus), vagy inkább nem?
GA: Nem is annyira sztereotípia alátámasztásnak mondanám, mint annak az alátámasztásának, hogy az ELTE egy nagy brand, ami alatt működik 8 különböző egyetem, 8 különböző szervezeti kultúrával. Tehát itt nincs egy egységes, közös szervezeti kultúra, vannak különbségek a karok között. Már csak azért is, mert a diákok szemléletét is meghatározza, hogy tanulnak-e az adott témáról (szexizmusról, nemi egyenlőségről). Úgyhogy én itt nem a sztereotípiák alátámasztását látom, hanem a különbségek megvilágítását.
A számokban, az adatokban is látszik a különbség, de nem akartunk mi senkit a sarokba állítani. Ezek a problémák mindenhol ott vannak. És a mechanizmus, ahogy működnek, az nagyon hasonló. Az okok mögötte tudnak mások lenni, például egy olyan karon, ami férfiak által jobban dominált, ott ez hogyan köszön vissza abban, hogy hogyan kezelik a nőket. Míg mondjuk más karokon, ahol ez a téma jobban előjön órákon, ott is vannak szexizmustapasztalatok – ó jaj, bőven – csak a tudatosság szintje más, tehát mást tudunk tenni magyarázatként mögé, hogy mi okozza.
GJ: Egyrészt a tudatosság szintje nagyon fontos, tehát mennyire vannak a diákok és oktatók tudatában annak, hogy ahogy viselkednek, az egyáltalán a szexizmus kategóriájába tartozik vagy sem, másrészt viszont az egész nemi egyenlőség/egyenlőtlenség kérdésének nagyon más a manifesztációja karonként. Valahol nagyon-nagyon erősen, mindent átszövően jelen van, nemcsak burkolt formában, hanem egészen nyíltan, kimondottan, direkten a szexizmus, a hierarchia minden szintjén.
Ami engem nagyon megdöbbentett a kutatási eredmények alapján, hogy az Informatikai Karról meginterjúvolt női hallgatók közül 33% tapasztalt már valamilyen formában diszkriminációt, pedig – nyilván a karon tapasztalható nemi arányok miatt – összesen csak 9-en válaszoltak a kérdésekre. Mennyire mondható ez reprezentatívnak?
GA: Módszertanilag azért igyekeztünk egy olyan kutatást összehozni, amiben általánosítani lehet az ELTE egészére. A kari bontások tulajdonképpen azt szolgálják, hogy minden kar a saját közösségére vonatkozóan rendelkezzen információval. Nagyon nagy az ingadozása ennek a becslésnek, ugye be is jelöltük, hogy gyakorlatilag a nullától terjedhet a 33%-os érintettségi arányig a becslés, tehát ez a szám lehetne nulla is. Ugye tudjuk, hogy nem nulla, mert ott van az a 3 diák, aki jelezte –
GJ: És ez nagyon nem nulla.
GA: Igen, ez nagyon nem nulla, de lehetne akár magasabb is. Ha most konkrétan az IK-ról beszélünk, akkor ott van két életvezetési tanácsadó, nem lehet azt mondani, hogy maga a kar nem tett meg nagyon sok mindent, ami az erőforrásaiból telt, hogy ott egy minél egészségesebb oktatási meg lelki közeget biztosítson a diákoknak, és ahogy tudjuk, elég aktívan is használják ezt a szolgáltatást. Tehát ott ez az eredmény egy megerősítés, hogy szükség van ezekre a szolgáltatásokra, még akkor is, ha a diákok körében relatíve kevesen ismerik. A következő stratégiai lépés, hogy ezt minél jobban hirdetni kell, másrészt pedig fontos a prevenció, hogy előzzük meg ezeket az eseteket.
És szerintetek hogyan lehetne minél több diákban tudatosítani, hogy elérhetőek ilyen szolgáltatások?
GJ: Erre egyetemi szintű stratégia kell, egész biztos, hogy az új belépők felé már a belépéskor le kellene tenni egy olyan kommunikációs anyagot , amiben nem csak azt írjuk le, hogy hogyan kell a tárgyakat felvenni, hanem hogy milyen segítőszervezetek, segítő emberek vannak az egyetemen, és hol találják meg őket. Azt gondolom, ez szerves részét kellene képeznie az egyetemi életnek a kezdetektől.
GA: Egyébként most már november óta startra készen áll egy kampány, a Magyar Képzőművészeti Egyetem már végzett grafikusa, Varga Anna Gizella nyújtotta át tulajdonképpen ingyen és bérmentve a plakátjait, amiből nyomtattunk most már nagyon sokat, és arra várnak, hogy az ELTE különböző kampuszaira és épületeire kikerüljenek. Ennek az egyik eleme, hogy képeslap formájában figyelemfelhívó anyag legyen, aminek a hátoldalán az ELTE-n elérhető szolgáltatások listája látható. És ez tényleg nagyon szép munka, nagyon figyelemfelhívó, biztos vagyok benne, hogy a diákok el fogják venni, mert annyira vonzza a tekintetet, úgyhogy ezzel például szintén információt tudunk eljuttatni a diákokhoz.
Mi az oka annak, hogy még nem indult el ez a kampány?
GA: Ennek az oka az, hogy az egyetemvezetés még nem mondott igent. Tehát a dékánokon múlik, hogy mikor fog elindulni. (Időközben zöld utat kapott a kampány, a kari HÖK-ök segítségével fognak kikerülni a plakátok az ELTE kampuszain és a kollégiumokban. – a szerk.)
Milyen indokuk lehet arra, hogy ne indítsák be a kampányt?
GA: Ezek meghökkentő anyagok. Nem fogják elborítani az egész egyetemet, de ahol felbukkannak, ott biztosan vitákat fognak kiváltani. Tulajdonképpen ez is a célja, hogy ezekről beszéljünk.
Mert ezek az esetek vannak. Most már a kutatás is kimutatta, nem egyszerű szóbeszéd, látható az érintettség volumene, ha erről nem veszünk tudomást, az szőnyeg alá söprése a problémának. Sőt, az erőszaktevők malmára hajtja a vizet, mert akkor zavartalanul és háborítatlanul tudják zaklatni a társaikat vagy a diákjaikat, ez mind az ő érdeküket szolgálja.
Nyilván nem egyszerű a vezetők helyzete, de pontosan fel kéne ismerniük azt a hatalmi pozíciót, amiben ők vannak, és a cselekvőképességüket. Nem az áldozatoknak kell körbemenni és nem tudom, kalapozni a pénzért, hogy legyen elérhető jogsegélyszolgálat, vagy még több pszichológus, hanem az egyetem vezetésének kellene erre a problémára proaktívan reagálnia.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Csak női hallgatók jelezték, hogy oktatók szexuálisan visszaéltek velük. Szerintetek ez valóban reprezentatív, vagy esetleg fakadhat abból, hogy férfiak kevésbé ismerik fel, amikor velük történik, vagy, hogy kevésbé hajlamosak beszélni róla?
GA: Az ilyen jellegű szexuális zaklatás élmény valóban csak lányokat ért, de például szexuális erőszakról fiúk is beszámoltak. Tehát azt gondolom, ha ez visszatartó erő lenne, akkor szexuális erőszakról sem tájékoztatták volna a kutatást végzőket.
Sokszor mondják férfiak érintettségénél, hogy van egy visszatartó erő, mert a tradicionális féfiasság képe nem összeegyeztethető azzal, hogy egy férfi is lehet áldozat. Ugye a férfiakkal szembeni erőszakot is nagyrészt férfiak követik el, másrészt pedig ahol gyökerezik a probléma, a visszatartó erő, az a patriarchátus, tehát az a társadalmi berendezkedés, ami a nemek közti hierarchiára épül, és azt újratermeli. Ez a berendezkedés közvetít egy olyan férfiasságképet a férfiak felé, ami visszatartja őket attól, hogy szóljanak, ha velük is valami visszaélés történik. Ez az áldozatszerep, különösen, hogyha egy ennyire traumatizáló bűncselekmény áldozatai, még kevésbé fér össze a férfiak tradicionális nemi szerepével.
Amikor férfijogi mozgalmak a zászlójukra tűzik, hogy de hát a bántalmazott férfiak stb, akkor tök jó lenne, ha látnák, hogy ők igazából ugyanaz ellen küzdenek, mint a feministák, vagyis a patriarchátus ellen.
A gólyatábori erőszakkal kapcsolatban milyen vélemények voltak, mi volt a hozzáállás az interjúk során?
GJ: Alapvetően a gólyatábori erőszak narratívákat két csoportra osztva vizsgáltuk, a férfi hallgatók és a női hallgatók véleményét vettük külön, és azt néztük, hogy a nemi erőszak mítoszok mennyire jelennek meg ezekben a narratívákban. Illetve hogy hogyan kezelik ezt az egész esetet.
GA: Itt nagyon fontos, hogy azt az esetet vizsgáltuk, amiben addigra jogerős, vagy majdnem jogerős ítélet született. Tehát nagyon egyértelmű nemi erőszak esetről kérdeztünk, a Tanító- és Óvóképző Kar gólyatáborában történt nemi erőszakról a fotóssal, aki végigfotózta az eseményt. És arra jöttek ilyen reakciók.
GJ: Igen, tehát ez volt az a közeg, amiben vizsgálódtunk. A férfi interjúalanyoknál láttuk azt, hogy mindegyikőjüknél megjelent az, hogy szomorú az eset, ezekkel a szavakkal, hogy „ez elítélendő és szomorú eset”, viszont mindig ellenpontozták valamivel ezt az állítást. Két interjúalany nyilatkozott úgy, hogy sokkoló ami történt: az egyik interjúalany csak az érzelmi szintig jutott el, a másik interjúalany egyedüliként mondta ki azt, hogy bűncselekmény történt. Az összes többi férfi interjúalany esetében előjött a normalizáció.
Normalizáljuk az esetet, mert „az alkohol az ugye olyan közeget és oldott hangulatot teremt, amikor előfordulhat ez”- mondták, elhangzott az is, hogy „ez a gólyatáboroknak a velejárója, ezt így kell elfogadni”, előjött az áldozathibáztatás, hogy „hááát, nem azért mondom, neki se kellett volna egyedül mászkálnia, minek ment ki ott a sötétben”.
Viszonylag gyakran mondták, hogy hazudott a lány, talán nem is volt igaz, vagy utólag meggondolta magát. Ezeket a tipikus nemi erőszak mítosz válaszokat hangoztatták a fiúk.
A női hallgatókkal készített interjúk mindegyikénél megjelent, hogy ami történt „sokkoló és szomorú”. Ők sokkal emocionálisabban reagáltak, egyáltalán nem fordult elő sem az eset legitimációja , sem normalizációja, sem a tagadás. Az egyik interjúalany esetében nagyon halványan megjelent áldozathibáztatás, ő egész végig arról beszélt, mennyire elítéli ezt az egész esetet, szörnyű és borzasztó, ami történt, de a végén mégis azt mondta, hogy azért úgy gondolja, hogy tehetett volna ellene az áldozat.
A felelősség keresése, tehát hogy ki a bűnbak, a férfiaknál és a nőknél is egyértelmű volt. Az elkövetőn kívül mindannyian a HÖK-öt hibáztatták.
Hogyan tudna szerintetek az ELTE a leghatékonyabban fellépni a szexuális visszaélések ellen?
GJ: Egy teljes ajánlást készítettünk a kutatás végén.
GA: Pontról-pontra szedtük, hogy mik a problematikus pontok. Nagyon-nagyon egyszerű és hétköznapi dolgokra is rávilágítottunk, például arra, hogy a személyes adatokhoz, vagy hogy kinek hol van épp órája, bárki hozzáférhet, nemcsak az egyetemen belül, hanem azon kívül is. Tehát egy zaklató össze tud rakni egy zaklatási órarendet, hogyha akár az egyetemen kívülről zaklatni akar valakit. Ha tudja, az áldozata melyik karon melyik szakra jár, akkor végig tudja pásztázni, hol vannak az órák. Ez egy biztonsági rés, miközben meg nagyon kemény adatvédelmi nyilatkozatokat kell a diákoknak aláírniuk.
Ugye amit most az ELTE vezetése kitalált, az az egyetemi ombudsmani rendszer. Ezt a megoldást a nemzetközi szakirodalom kevéssé imeri – általában konfliktusok, tehát egyetemi polgárok közötti konfliktusok menedzselésére szokták használni, illetve különböző jogsérelmeknek a kezelésére. A kérdés az az, hogy rendszerszintű változásokat ez a szereplő mennyire tud majd eszközölni, ki lesz ő, milyen stábja lesz, milyen jogkörrel rendelkezik.
A kutatás alapján 140 nemi erőszak túlélő vagy nemi erőszak áldozat volt az előző tanévben az ELTE 25 000 diákja között. Ki kell dolgozni egy olyan apparátust, hogyha ez a 140 előáll, akkor nekik mind, egyenlő formában meg kell tudni adni a megfelelő jogi és pszichológiai segítséget, ez a feladat.
GJ: Annál is inkább egyetemi feladat, mert úgy látjuk, a társadalom képtelen felkarolni, képtelen kezelni ezeket az eseteket. Ha az egyetem nem dolgoz ki egy jó gyakorlatot, ami adott esetben egy védőközeg lehet, akkor a társadalomban, a nagy társadalomban esélytelen, hogy napvilágra kerüljenek az egyetemi közegen belül történt visszaélések.
GA: És persze nem lehetünk ál-naivak, azt is látni kell, hogy nem lehet mondjuk arra biztatni az áldozatot, hogy „tegyél feljelentést”, mert utána mi történik vele? 76-szor vegzálják, add elő újra a történetet stb.
Tehát én azt gondolom, – és ez lehet, hogy nagyon ilyen Martin Luther King szelleme, „van egy álmom” hozzáállás – de mindenkinek a saját körein belül is meg kell tennie azt, ami tőle telik, különösen, ha valamilyen szempontból privilegizáltabb a helyzete. Mi is csinálhattuk volna azt, hogy „á, nem érdekel”, meg ne legyen ebből semmi. Nekünk ez a felelősségünk, ehhez értünk, ezt tudtuk felajánlani az egyetem közössége számára, hogy mi ezt a kutatást megcsináljuk, és feltárjuk ezeket az eseteket, és jó gyakorlatokat, javaslatokat fogalmazzunk meg. De mindenkinek van cselekvőképessége, mindenki tud tenni valamit, ha csak azt átgondolja, hogy ő hogyan tud demokratikusabb viszonyt teremteni az egyetemen.
És mi a legfontosabb tanulsága számotokra a kutatásnak?
GJ: Az a legjobb az egészben, hogy lép az egyetem. Hogy nem elszállt a kutatásunk, nem egy asztal fiókjában végezte, hanem van következménye, van foganatja. Ez viszonylag ritkán fordul elő.
GA: Ami nekem a legfontosabb lecsapódása ennek a kutatásnak, azok a visszajelzések. Mind a két kérdőív végén felajánlottuk a lehetőséget a kitöltőknek, hogy adhat visszajelzést. Nagyon sokszínű visszajelzés jött. Volt olyan, hogy ez egy hülye téma és nem érdekel, de azért végignyomkodta és kitöltötte. De nagyon-nagyon sokan osztották meg a pozitív véleményüket azzal kapcsolatosan, hogy mennyire fontos és mennyire örülnek annak, hogy ez a kutatás van, hogy számít a véleményük. Ez az egész társadalmi klímáról is ad egy visszajelzést, hogy az elnyomott kisember mennyire tud örülni annak, amikor rájön, hogy az ő véleménye tényleg számít valahol. Hogy van beleszólása abba, hogy mi hogyan történik. És ennek a felhangosítása volt egy fontos missziónk.
Illetve az, hogy tényleg az elejétől a végéig meg lehet csinálni egy feminista kutatást. Azt gondolom, hogy ennek a társadalmi hasznosságát nagyon nehéz lenne megkérdőjelezni. Ez a feminista kutatásoknak, feminista társadalomelméleteknek itthoni környezetben egy nagyon fontos felmutatása, hogy igenis hasznos, és nem köldöknézegető, elvont elméleteknek a lila ködben való úszkálása az, amit ez megtestesít. Ha ennek a társadalmi hasznosságát valaki megkérdőjelezi, akkor neki azt az álláspontot igencsak erőteljesen kell védenie, én azt gondolom.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
