Az erősödő neoliberalizmus és az elitárius jellegű társadalomszervezés jegyében zajlott a közép-kelet-európai országok uniós integrációja, ami hozzájárult, hogy az emberek elfordultak a politikától. Mára az EU-n belüli szolidaritás alapvető feltételei hiányoznak – a szociális biztonság érvényesítése, a munkanélküliség és szegénység kiiktatása, a munkások hatalmának növelése –, de a válság okairól folytatandó vita az Unió létezési feltételeinek, konfliktusainak újrapolitizálását igényelné. Az EU-ról szóló sorozatunk ötödik darabját Losoncz Alpár filozófus jegyzi, aki kitér Szerbia helyzetére is, megvilágítva a napok óta tartó tiltakozások mélyebb összefüggéseit. 

Az Európai Unió az európai kapitalizmus/modernség fejleménye. Kialakulásának folyamatain, intézményein, fellépésein ott látjuk a két világháború nyomait, a francia-német viszony pacifikálását célzó törekvéseket, de az imperialista európai gyarmatosítás és egyáltalán Európa hatalmi szerepének dimenzióit is. 1945 után a győztes Egyesült Amerikai Államok geopolitikai-hatalmi törekvéseinek kontextusában jönnek mozgásba a fordista-ipari jellegű Európa, még részleges egységesülési tendenciái: a nyugat-európai acél- és szénipari oligopóliumok számára megteremtődik a közös piaci tér.

Ez a rövidre szabott leírás nem számol az európai kulturális modernség teljesítményeivel.

Itt azonban az a tény a lényeges, hogy az egybetömörülést mindig is áthatotta az elitárius-jellegű társadalomszervezés ambíciója: Jacques Delors, akihez a szociális Európa elképzelése fűződik, egyfajta gyengéd, jóindulatú despotizmusról beszélt a projektum kapcsán. Társult mindehhez az a remény, hogy a felülről irányított elképzelések egymást termékenyítve találkoznak majd az alulról indított törekvésekkel.

Amennyiben viszont a jelen felől vizsgálódunk, úgy szembeszökő ezen kivetítések megvalósulatlansága: azok a kritikai jelzetek például, amelyek az európai integráció vívmányait vetik bírálat alá, miszerint az együttlétezés inkább az időközben transznacionálissá váló korporációk érdekeit mozdítja elő, méghozzá a munkásosztály (vagy a szubaltern rétegek) rovására, pontosan erre céloznak.

A fordista-keynesiánus modell válsága és a tőke ellenoffenzívája

De még ott tartunk, hogy a fordista-keynesiánus elveket követő Nyugat-Európa a válságba zuhan a múlt század hetvenes éveiben. A piaci kockázatokat tompító újraelosztás és a tömegdemokrácia elegyét, a tömegpártokat érvényre juttató rendet, a folyamatos növekedést sarkalló logikát erős válság sújtja. Megmutatkoznak a tőkés megtermékenyülés és az újraelosztó állam együttlétének ellentmondásai, a tőkés profitabilitás számára a jóléti állam teher, amely inflációt okoz, és gyengíti a tőke logikája által igényelt fegyelmet, nem utolsósorban a munkaerőpiacon.

A tőke ellenoffenzívába kezd, alárendeli a jóléti államot saját igényeinek: mindeközben formálódik egy olyan ideológiai hegemónia, amely a neoliberalizmus nevet viseli, és amely a  piaci logika mintájára rendezi át a társadalmat, és sajátos mozgósítást követel minden egyéntől. Mindez együtt járt a tőke/munka-viszonylat átrendezésével, a bizonytalanság fegyelmező erejének érvényesítésével, a munkaerő flexibilitásának hangoztatásával, a munkásosztály hatalmának csökkenésével, valamint a szociális- és foglalkoztatási politika neoliberalizációjával.

Integráció Közép-Kelet Európában a neoliberalizmus jegyében

Jellegzetes, hogy amikor az Európai Unió arra vállalkozott, hogy geopolitikai érdekektől is vezérelve kiterjessze hatóköreit az immáron posztszocialistává váló közép-kelet-európai országokra, akkor már a megerősödő neoliberalizmus jegyében fogalmazta meg követelményeit a szabálykövetés kapcsán.

Az eufemisztikusan tárgyalásnak nevezett folyamatok valójában egyoldalúaknak minősíthetők: a globális ambíciókat tápláló Unió érvényre juttatja a neoliberális eszköztár elemeit a leendő tagországokkal szemben. Így vált a gondnoki szerepköröket képviselő Unió a tekintélyelvű neoliberális kapitalizmus intézményes közvetítőjévé a Rajnától keletre eső területeken.

Az Európai Unió és Közép-Kelet Európa viszonylata megkerülhetetlenül felveti a központ és a peremvilág, az egyneműség és az elkülönböződés kérdésköreit. 1958-ban még viszonylag hasonló 6 ország lépett közösségbe, amelyben, Luxemburgtól eltekintve, mindenkinek volt gyarmatosító tapasztalata. Az integráció szélesedése viszont folytonosan bővíti a különbözőség megannyi zónáit is: ráadásul csak egy eltúlzott módszertani kollektivizmus felejtethetné el velünk, hogy amikor a központ és a periféria viszonylatáról beszélünk, akkor nem a leegyszerűsített gazdag országok versus szegény országok-féle képletre gondolunk.

Az Unió hatalmi erőtere messzemenően bonyolultabb az effajta redukcióknál, így a különféle országokból származó hatalmi osztályok olyan magatartást tanúsítanak, amelyek érdekösszhangról árulkodnak. Bizonyos ugyanakkor, hogy az Unió, az ígért konvergencia helyett, maga is az egyenlőtlen fejlődés szálláscsinálója:

akik diadalittasan jegyezgették, hogy a déli államok növekedési rátája gyorsabban növekedett a társulás folytán, mint a „magországoké”, a 2008-ban kirobbant válság után kénytelen voltak rögzíteni a széttartás folyamatait, amelyek egyes déli országokban hosszútávú problémákat tártak fel.

Az EU civilizatórikus küldetése a Nyugat-Balkánon

Szóba hozom most Kelet-Európa azon térségének integrációját, amelyet az Unió szótárában Nyugat-Balkánnak neveznek, és külön említem szűkebb pátriámnak, Szerbiának betagolódását az európai rendbe. Teszem ezt azért, mert ezen régió integrációja fontos, egyúttal ambivalens vonatkozásokat mutathat meg az európai integráció stratégiája kapcsán. Sőt, mi több, azt gondolom, hogy a Nyugat-Balkán integrációja, és egyáltalán bármilyen integráció, nemcsak hatalomtechnikai lépések sorozata, hanem a stratégia elemeinek újragondolására, vagy újrafogalmazására kényszerítő tény is az Unió stratégái számára.

Ne feledjük, hogy amikor a kilencvenes években kitört a sok erőszakkal járó, az Uniót súlyos problémák elé állító jugoszláv háború, akkor gyorsan kitűnt, hogy az európai „magországok” ellentétes érdekeket követtek a geopolitikai átrendezésekben, és hogy ezen érdekszétrajzások egyúttal gátolták a háború befejezését.

Mint a XX. században többször is, az amerikaiak geopolitikai-beavatkozó magatartása nélkül aligha lehetett volna véget vetni a vérözönnek. Viszont, az európai ügyintézők számára egyfajta kiindulópontot jelentett a boszniai háború, majd az 1999-es NATO-bombázás, és még a Szerbiát/Jugoszláviát sújtó megrendszabályozás kifejlete előtt meglebegtették, hogy célszerűnek tartják a Nyugat-Balkán betagolását az európai „kozmoszba”, azaz, hogy felajánlják az integráció lehetőségét az egész régió számára.

Míg a kilencvenes években az európaiak inkább csak kisebb hatósugarú pénzügyi segélyekre szorítkoztak, amelyekkel a „demokratizációnak” kívántak szilárd alapokat biztosítani, addig az évezred utolsó évtizedében egy komplex és pacifikáló program körvonalai bontakoztak ki. Megfogalmazódott, hogy milyen pénzügyi kedvezmények illetik azokat az országokat, amelyek eleget tesznek az Unió által felállított normáknak. Valamifajta másodlagos átmenetet rajzoltak meg az örökösen „elkésett”, „lemaradó” Nyugat-Balkán kapcsán a közép-kelet-európai országokhoz viszonyítva, amelyben az Uniónak civilizatórikus küldetés jut osztályrészül.

Megelőlegezték az áthagyományozódottnak mondott „balkáni” erőszakpotenciálok végérvényes hatálytalanítását. Az Unió tagjai mindezt nem tették mindig egyértelműen, időről-időre hallani lehetett a vonakodás hangjait, mondván, hogy az Unió ily módon irányíthatatlan országokat vállal magára. Mindenesetre, a pária-helyzet karámjából megszabadulni igyekvő Szerbia 2000-ben kinyilvánította óhaját, hogy az Unió tagja legyen. Ezen igény megnyilatkozása megannyi belső ellenállásba ütközött, de meghatározta a politika mozgásirányait. Először olyan példákat említek, amelyek az Unió beavatkozási praxisára utalnak, és előremozdító jellegűek.

Kisebbségpolitika, ökológiai érzékenység, a háború utóhatásainak feldolgozása

A patronáló Unió serkentette a kisebbségpolitikai intézkedéseket, példának okáért kisebbségi törvényt sürgetett, a jogrendszer átrendezését szorgalmazta, finanszírozott olyan szervezeteket, amelyek az új kisebbségi normák betartását ellenőrizték. A posztszocialistának nevezett új hatalom szinte minden kisebbségpolitikai lépése mögött ott láthattuk a gondnoki szerepkört működtető Uniót. Naivitás, hogy mindez automatikusan megy végbe, hogy az úgymond progresszív, európai, posztszocialista beállítottságú eliteknek úgyis elemi érdekük fűződik ahhoz, hogy megfeleljenek az uniós igényeknek.

Jellemző, hogy amikor a multikulturalizmust a politikai filozófia reflexív szintjére átemelő Will Kymlicka körülnézett  Szerbiában (a kilencvenes években), akkor azzal az állítással élt, hogy az akkori demokratikusnak nevezett ellenzék nacionalistább hangokat penget, mint az egyébként kiátkozott miloševići rezsim. Márpedig éppen ez az ellenzék vezérelte az országot az uniós ösvényeken 2000 után: itt az Unió is saját csapdájában vergődött, hiszen fenntartás nélkül támogatta az említett ellenzéket, és inkriminálta a szocialistának vélt Miloševićet.

Ne felejtsük, hogy a kisebbségi kérdéssel való szembesülés nem puszta aleset az Unió stratégiája számára: nemcsak az a tény fontos, hogy az európai stratégák arra a megállapításra jutottak, hogy a jugoszláv vérontás legalább egyik oka a kisebbségi kérdés rendezetlensége, de a kisebbségi probléma kihívja az európai önértelmezést is – gondoljunk csak arra, hogy a nemzetállam létezése, majd a nemzetállam és a kisebbségek viszonylata milyen erőteljesen meghatározza az európai történelmet.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

Aztán, az Európai Unió gyámkodott a gyenge, de mégiscsak létező ökológiai érzékenység formálásánál is Szerbiában. Egyébként sem szabad elfelejteni, hogy az uniós teljesítmények egyik legfontosabbika éppen az ökológiai intézményrendszer építgetése, nem utolsósorban az olyan elvek hangsúlyozásával, mint az elővigyázatosság. A 2000 után érvényre jutó elsődleges tőkefelhalmozás szituációja Szerbiában nem kedvezhetett az ökológiai érzékenység kiforrásának, itt külsődleges impulzusra volt szükség. Hogy az ökológia területe még mindig a legkevésbé kimunkált vonatkozásrendszerek közé sorolható az integrációs műveletek során, e tény jól mutatja a szerbiai kapitalizmus útjait. Nem azt állítom, hogy más „posztszocialista” országokban sokkal jobb a helyzet e tekintetben, csak azt, hogy ezen esetben is külső, fegyelmező hatalom szükséges ahhoz, hogy meghatározott folyamatok beinduljanak.

És az Európai Unió élénken beavatkozott a háború súlyos utóhatásainak feldolgozásába is, méghozzá fenyegető-zsaroló módszerek alkalmazásával: például amikor akadozott a háborús bűnökkel vádolt tábornok, Ratko Mladić kézre kerítése, akkor látványosan szüneteltette a tárgyalásokat. A lépés mögött sokfajta motívumot felfedezhetünk, de egyike a létező motívumoknak mégis a bűnök méltó büntetésének igénye, az újrakezdés feltételeinek biztosítása. A szerb állam ódzkodott a megvádolt háborús szereplők kiadatásától. Minden ilyen gesztus ugyanis politikai földrengéseket okozott: a megbékélés feltételeinek megteremtéséhez kellett, tehát, ismét, a nádpálcás-fegyelmező viszonyulás.

Az integráció piaci kereteinek korlátai

Viszont, másképpen ítélem meg az Unió szerepét a botrányokkal tarkított privatizáció folyamatainak ellenőrzésében: alkalomadtán közbelépett, és arra kényszerítette a szerb államot, hogy felülvizsgálja a már lebonyolított eljárásokat, máskor viszont, abból kiindulva, hogy a piachoz vezető út maga is piaci jellegű, semleges maradt.

Lényeges, hogy a privatizáció valójában a neoliberalizmus megerősítését szolgálta: történt ez oly módon, hogy a privatizáció munkahelyek elvesztésével járt együtt, közgazdászok számításai szerint a legtöbb privatizáció kb. 20%-os munkahely vesztést jelentett. Így kapunk egy alacsony foglalkoztatású országot, ahol a párttagság jelenti a munkahely megszerzésének biztosítékát, és ahol, a munkával kapcsolatos jogokat a minimumra redukálták, de amelynek kormánya a neoliberális eltökéltség, a költségvetési fegyelem betartása okán dicséreteket, biztatást kap az Uniótól.

Szerbiában nincs elragadottság a társulás kapcsán. A nyugatiaktól megszerezzük a pénzt, és a technikát, a szív pedig az oroszoknál dobog: érvényes valamennyire ma is ez a régi mondás, amely megvilágítja az eszközszerű viszonyulást. Ilyen és hasonló instrumentális viszonyulások persze másutt is akadnak. Valójában, az Unió Szerbia legnagyobb donátora, nélküle a gazdaság a szakadék felé közeledne. De minden segítségért neoliberális intézkedést, konszolidáló-fegyelmező államot követel, miközben apad a migráló többség, és kisebbség egyaránt: az autoritatív neoliberalizmus jut diadalra, amelyet az egykori szélsőjobb képviselői, időközben konvertált tagjai valósítanak meg. És több ez, mint tünet, magának az integrációnak, az europaizációnak a kereteit érinti.

*

Az, hogy a neoliberalizmus konstitutív része az Uniónak, könnyen bizonyítható releváns dokumentumok alapján: az erőltetett takarékosság kitartó szorgalmazása csak egy, noha reprezentatív jellegű példa.

Hovatovább, figyelemre méltó, hogy a neoliberalizmus 2008-ban kirobbant válságára a továbbra is fenntartott neoliberalizáció volt a válasz. Csakhogy éppen ez az ideológia hozta a depolitizáció folyamatait, és tette lehetetlenné az alulról jövő mozgalmak kibontakozását.

Az Unió mint közös projektum, amely transznacionális szolidaritást feltételez: ezzel kapcsolatban a minimális, de radikálisnak nem mondható feltételek a régiek: a szociális biztonság érvényesítése, a munkanélküliség és szegénység kiiktatása, a munkások és szakszervezetek hatalmának, valamint keresleti erejének növelése. Mindez azonban az Unió létezési feltételeinek, konfliktusainak újrapolitizálását igényli: az Unió válságának elemeit (az euró létezésének indokoltsága, a „demokratikus deficit”, a „bürokratikus cezarizmus” stb.) lehetetlen tárggyá tenni a fennálló depolitizált-későkapitalista keretekben.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!