Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Yolocaust. Hát szabad ilyet csinálni?

Ez a cikk több mint 5 éves.

Egy projekt, amely viharos gyorsasággal járta be a netet, azokat a szelfizőket leckézteti, akik a berlini holokauszt emlékműnél fotózták le magukat. De mit ér el a már nevében is provokatív Yolocaust?

yolocaust_de_shahak_shapira.jpg

Fotó: Yolocaust.de

A Peter Eisenman tervezte berlini A meggyilkolt európai zsidóság emlékműve 2005-ös átadása óta nagyban meghatározta és át is alakította a közösségi emlékezetpolitika és a köztéri emlékművek körül folyó párbeszédet. (Azoknak, akik nem jártasak a témában, ajánljuk Fehéri György írását.) A korábbi élénk szakmai diskurzus mostanra lecsillapodott, az utóbbi időszakban a rongálások és hatásvadász divatfotózások mellett inkább a látogatók nem megfelelő magatartásáról van szó a médiában. Ezt a jelenséget tematizálta Shahak Shapira, izraeli származású, Berlinben élő szatirikus író Yolocaust című projektje is, amely az elmúlt napokban bejárta a közösségi médiát.

holocaust_emlekmu_berlin_peter_eisenman_foto_wikimedia.jpg

Fotó: Wikimedia

Shapira ötlete végtelenül egyszerű: az Instagramról, a Facebookról és népszerű randiappokról gyűjtött olyan fotókat, ahol a kép szereplői az emlékmű területén pózolnak a kamerának. A képen látható alakokat ezután koncentrációs táborokban készült archív képekkel montázsolta össze, ezzel mutatva rá az emlékhely témája és a fotózkodók viselkedése közt feszülő ellentétre. Az eredeti és a módosított képeket ezután az erre a célra létrehozott honlapon osztotta meg.

A képek publikálását általános felzúdulás követte, sorra jelentek meg a látogatók viselkedését elítélő beszámolók, illetve a képeken szereplőket bíráló Facebook-bejegyzések. Jól látszott két csoport: az emlékműhöz ellátogatva szelfit készítő kisebbség, és az a többség, amely ezeket a képeket látva a közösségi médiában moralizált a vélt kegyeletsértés okán. Egyesek egészen odáig mentek, hogy szabadidejükben számukra ismeretlen emberek személyes profilján lévő tartalmakat jelentenek fel a #yolocaust megjelöléssel, vagy kioktató kommenteket helyeznek el ismeretlenek képei alatt.

A probléma forrása valószínűleg ott lehet, hogy az emlékművekről való szakmai gondolkodás és az általános befogadói viszonyulás elválik egymástól. Eisenman munkáját azért dicséri a szakmai diskurzus, mert megközelítése paradigmaváltóként hat: célja ugyanis nem egy, az emlékműállításban hagyományosan megszokott szakrális hely létrehozása volt, hanem egy olyan, a városszövetbe alternatívan illeszkedő tér megteremtése, amely amellett, hogy emlékműként funkcionál, olyan tér is, amelyet az emberek birtokba vehetnek. Legyen szó bújócskázó gyerekekről, a szélső alacsony tömbökön való ücsörgésről és kávézásról vagy akár modellek fotózásáról, ugyanis az alkotó véleménye szerint ezek a cselekvések önmagukban nem határozzák meg a kortárs kollektív emlékezet kultúráját. Mindezt azzal is hangsúlyozni kívánta, hogy tradicionális, érzelmekre ható és direkten kommunikáló emlékmű létrehozása helyett sokkal absztraktabb formanyelvvel dolgozott, amely ösztönzi a befogadói attitűd átalakulását is. Nem azt állítjuk, hogy a szelfizés a legmegfelelőbb módja az emlékezésnek, viszont azt is látni kell, hogy ezen a helyen nem is feltétlenül mindig az emlékezésről van szó.

Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Az emlékmű a helyének és az iránta megnyilvánuló hatalmas médiafigyelemnek köszönhetően viszonylag rövid idő alatt Berlin egyik fő látványosságává vált. A Tripadvisor nevű portálon a város látnivalói között a látogatói értékelések alapján az előkelő 5. helyen szerepel, tehát úgy tűnik, hogy az emlékmű a legtöbb turista városnéző programjának szinte kötelező eleme. A turizmus pedig elválaszthatatlan a nevezetességek felkeresésének dokumentálásától: a pózolós fényképek és a szelfik készítésétől. Ezen a ponton tehát a látogatók privát (nyaralós) emlékezetének eszköze és annak műfaji sajátosságai ütköznek az emlékmű témája által „diktált”, hagyományosan elvárható viselkedési módokkal.

A közösségi média nyomása arra sarkallja az egyes felhasználókat, hogy folyamatosan élőben közvetítsék a (pozitív) élményeiket, ebben az igyekezetben pedig nem minden esetben mérhető fel, hogy a megosztott tartalom bizonyos kontextusban tiszteletlenségnek tűnhet-e mások számára. Egy ilyen fotó nem szolgál bizonyítékként sem az adott ember értékrendjéről, sem pedig a holokauszthoz fűződő viszonyáról – legfeljebb az életstílusáról mond el valamit. Mindezek alapján nem lehet az emlékezési kultúra deficitjéről beszélni, illetve ha van is ilyen deficit, a szelfizés nem ennek a feltételezett jelenségnek a terméke.

holocaust_emlekmu_berlin_peter_eisenman_2_foto_wikipedia.jpg

Fotó: Wikipedia

Mindezeken felül, egyes személyeket kiemelni, őket nyilvánosan megalázni nemcsak, hogy nem túl elegáns, de egydimenziós gondolkodásra is vall; nem más, mint önkényes, virtuális igazságosztás. Mindezt bizonyítja az is, hogy a honlapról úgy lehet lekerülni, ha a képen szereplők az [email protected] (szabad fordításban kb. bunkótlaní[email protected]) címre levelet írva megbánást tanúsítanak, tehát a művész az internet népe által felhatalmazva egy személyben dönt arról, hogy ki a „bunkó” és ki nem az. Az eltávolítás lehetőségének felajánlása implikálja azt is, hogy a honlap készítője számol azzal, hogy az üzenet az élelmes hashtagfogyasztókon keresztül eléri a képek készítőit is. Ezzel tudatosan teszi ki őket a zaklatás lehetőségének, ami meglehetősen veszélyesnek tűnik a cyberbullying korában.

A projekt nyíltan pedagógiai célzatú, egyfajta kulturáltsági felsőbbrendűségből eredő népnevelés, amely a nyilvános megalázás elrettentő példájával operál, és aligha nevezhető progresszív metódusnak. Mindeközben valójában nem törődik a valós befogadási élménnyel vagy a közösségi emlékezet jelenlegi állásával. Ha ezek a dolgok érdekelnék, akkor figyelembe kellene vennie a látogatók szociális és kulturális hátterét, illetve definiálnia kellene azt, hogy melyik az a közösség amelynek a kollektív emlékezetével foglalkozni kíván. Leegyszerűsítve jó és rossz magatartásokat mutat fel ahelyett, hogy megvilágítaná: társadalmi és egyéni kontextustól függően más-más módon fordulunk az emlékezéshez, az emlékezet helyeihez. Máshogy viszonyul egy ilyen emlékműhöz az, akinek a családja az üldöztetés áldozata lett, az, akinek a holokauszt a nemzeti történelem integráns részét képezi, vagy az, akinek a második világháború leginkább tankönyvi lecke. Ezek a viszonyulási módok azonban senkiről sem olvashatók le egyetlen, nyaralás alatt elkészített szelfi alapján.

holocaust_emlekmu_foto_rwstory_com.jpg

Fotó: rwstory.com

Kényelmesebb és megtérülőbb megoldás egy megkérdőjelezhetetlennek tűnő üzenettel internetes mémkampányt kezdeményezni mások kárára. Az eredmény viszont nem a holokausztot övező kortárs diskurzus táplálása, hanem pont az ellenkezője: azt sugallja, hogy egyetlen séma létezik, amelynek ha betartjuk a szabályait, önelégülten hátradőlhetünk, sőt jogunkban áll felelősségre vonni azokat, akik nem így tesznek.

A Yolocaust projekt által képviselt mentalitás egyértelműen szembe megy Eisenman elképzelésével, amely szerint az emberek különböző módokon, saját igényeik szerint vehetik igénybe a teret, azaz pontosan azt a kiüresedett emlékezési etikettet igyekszik meghaladni, amelyet most Shapira kér számon másokon. Ő, aki az empátia szószólója kíván lenni, bizonyul a legkevésbé empatikusnak azzal, hogy meg akarja szabni másoknak, milyen helyzetekben és helyszíneken miként viselkedjenek. Márpedig ha elfogadjuk, hogy valóban létezik egy kortárs empátia-deficit, akkor egy ilyen projekt és annak népszerűsége jobban példázza ezt, mint egy nyaralós fotó az emlékműnél.

Sárai Vanda – Benedek Kata

A cikk eredetileg az artportal.hu oldalon jelent meg.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.