Egy projekt, amely viharos gyorsasággal járta be a netet, azokat a szelfizőket leckézteti, akik a berlini holokauszt emlékműnél fotózták le magukat. De mit ér el a már nevében is provokatív Yolocaust?
Fotó: Yolocaust.de
A Peter Eisenman tervezte berlini A meggyilkolt európai zsidóság emlékműve 2005-ös átadása óta nagyban meghatározta és át is alakította a közösségi emlékezetpolitika és a köztéri emlékművek körül folyó párbeszédet. (Azoknak, akik nem jártasak a témában, ajánljuk Fehéri György írását.) A korábbi élénk szakmai diskurzus mostanra lecsillapodott, az utóbbi időszakban a rongálások és hatásvadász divatfotózások mellett inkább a látogatók nem megfelelő magatartásáról van szó a médiában. Ezt a jelenséget tematizálta Shahak Shapira, izraeli származású, Berlinben élő szatirikus író Yolocaust című projektje is, amely az elmúlt napokban bejárta a közösségi médiát.
Fotó: Wikimedia
Shapira ötlete végtelenül egyszerű: az Instagramról, a Facebookról és népszerű randiappokról gyűjtött olyan fotókat, ahol a kép szereplői az emlékmű területén pózolnak a kamerának. A képen látható alakokat ezután koncentrációs táborokban készült archív képekkel montázsolta össze, ezzel mutatva rá az emlékhely témája és a fotózkodók viselkedése közt feszülő ellentétre. Az eredeti és a módosított képeket ezután az erre a célra létrehozott honlapon osztotta meg.
A képek publikálását általános felzúdulás követte, sorra jelentek meg a látogatók viselkedését elítélő beszámolók, illetve a képeken szereplőket bíráló Facebook-bejegyzések. Jól látszott két csoport: az emlékműhöz ellátogatva szelfit készítő kisebbség, és az a többség, amely ezeket a képeket látva a közösségi médiában moralizált a vélt kegyeletsértés okán. Egyesek egészen odáig mentek, hogy szabadidejükben számukra ismeretlen emberek személyes profilján lévő tartalmakat jelentenek fel a #yolocaust megjelöléssel, vagy kioktató kommenteket helyeznek el ismeretlenek képei alatt.
A probléma forrása valószínűleg ott lehet, hogy az emlékművekről való szakmai gondolkodás és az általános befogadói viszonyulás elválik egymástól. Eisenman munkáját azért dicséri a szakmai diskurzus, mert megközelítése paradigmaváltóként hat: célja ugyanis nem egy, az emlékműállításban hagyományosan megszokott szakrális hely létrehozása volt, hanem egy olyan, a városszövetbe alternatívan illeszkedő tér megteremtése, amely amellett, hogy emlékműként funkcionál, olyan tér is, amelyet az emberek birtokba vehetnek. Legyen szó bújócskázó gyerekekről, a szélső alacsony tömbökön való ücsörgésről és kávézásról vagy akár modellek fotózásáról, ugyanis az alkotó véleménye szerint ezek a cselekvések önmagukban nem határozzák meg a kortárs kollektív emlékezet kultúráját. Mindezt azzal is hangsúlyozni kívánta, hogy tradicionális, érzelmekre ható és direkten kommunikáló emlékmű létrehozása helyett sokkal absztraktabb formanyelvvel dolgozott, amely ösztönzi a befogadói attitűd átalakulását is. Nem azt állítjuk, hogy a szelfizés a legmegfelelőbb módja az emlékezésnek, viszont azt is látni kell, hogy ezen a helyen nem is feltétlenül mindig az emlékezésről van szó.
Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Az emlékmű a helyének és az iránta megnyilvánuló hatalmas médiafigyelemnek köszönhetően viszonylag rövid idő alatt Berlin egyik fő látványosságává vált. A Tripadvisor nevű portálon a város látnivalói között a látogatói értékelések alapján az előkelő 5. helyen szerepel, tehát úgy tűnik, hogy az emlékmű a legtöbb turista városnéző programjának szinte kötelező eleme. A turizmus pedig elválaszthatatlan a nevezetességek felkeresésének dokumentálásától: a pózolós fényképek és a szelfik készítésétől. Ezen a ponton tehát a látogatók privát (nyaralós) emlékezetének eszköze és annak műfaji sajátosságai ütköznek az emlékmű témája által „diktált”, hagyományosan elvárható viselkedési módokkal.
A közösségi média nyomása arra sarkallja az egyes felhasználókat, hogy folyamatosan élőben közvetítsék a (pozitív) élményeiket, ebben az igyekezetben pedig nem minden esetben mérhető fel, hogy a megosztott tartalom bizonyos kontextusban tiszteletlenségnek tűnhet-e mások számára. Egy ilyen fotó nem szolgál bizonyítékként sem az adott ember értékrendjéről, sem pedig a holokauszthoz fűződő viszonyáról – legfeljebb az életstílusáról mond el valamit. Mindezek alapján nem lehet az emlékezési kultúra deficitjéről beszélni, illetve ha van is ilyen deficit, a szelfizés nem ennek a feltételezett jelenségnek a terméke.
Fotó: Wikipedia
Mindezeken felül, egyes személyeket kiemelni, őket nyilvánosan megalázni nemcsak, hogy nem túl elegáns, de egydimenziós gondolkodásra is vall; nem más, mint önkényes, virtuális igazságosztás. Mindezt bizonyítja az is, hogy a honlapról úgy lehet lekerülni, ha a képen szereplők az [email protected] (szabad fordításban kb. bunkótlaníts.engem@stb) címre levelet írva megbánást tanúsítanak, tehát a művész az internet népe által felhatalmazva egy személyben dönt arról, hogy ki a „bunkó” és ki nem az. Az eltávolítás lehetőségének felajánlása implikálja azt is, hogy a honlap készítője számol azzal, hogy az üzenet az élelmes hashtagfogyasztókon keresztül eléri a képek készítőit is. Ezzel tudatosan teszi ki őket a zaklatás lehetőségének, ami meglehetősen veszélyesnek tűnik a cyberbullying korában.
A projekt nyíltan pedagógiai célzatú, egyfajta kulturáltsági felsőbbrendűségből eredő népnevelés, amely a nyilvános megalázás elrettentő példájával operál, és aligha nevezhető progresszív metódusnak. Mindeközben valójában nem törődik a valós befogadási élménnyel vagy a közösségi emlékezet jelenlegi állásával. Ha ezek a dolgok érdekelnék, akkor figyelembe kellene vennie a látogatók szociális és kulturális hátterét, illetve definiálnia kellene azt, hogy melyik az a közösség amelynek a kollektív emlékezetével foglalkozni kíván. Leegyszerűsítve jó és rossz magatartásokat mutat fel ahelyett, hogy megvilágítaná: társadalmi és egyéni kontextustól függően más-más módon fordulunk az emlékezéshez, az emlékezet helyeihez. Máshogy viszonyul egy ilyen emlékműhöz az, akinek a családja az üldöztetés áldozata lett, az, akinek a holokauszt a nemzeti történelem integráns részét képezi, vagy az, akinek a második világháború leginkább tankönyvi lecke. Ezek a viszonyulási módok azonban senkiről sem olvashatók le egyetlen, nyaralás alatt elkészített szelfi alapján.
Fotó: rwstory.com
Kényelmesebb és megtérülőbb megoldás egy megkérdőjelezhetetlennek tűnő üzenettel internetes mémkampányt kezdeményezni mások kárára. Az eredmény viszont nem a holokausztot övező kortárs diskurzus táplálása, hanem pont az ellenkezője: azt sugallja, hogy egyetlen séma létezik, amelynek ha betartjuk a szabályait, önelégülten hátradőlhetünk, sőt jogunkban áll felelősségre vonni azokat, akik nem így tesznek.
A Yolocaust projekt által képviselt mentalitás egyértelműen szembe megy Eisenman elképzelésével, amely szerint az emberek különböző módokon, saját igényeik szerint vehetik igénybe a teret, azaz pontosan azt a kiüresedett emlékezési etikettet igyekszik meghaladni, amelyet most Shapira kér számon másokon. Ő, aki az empátia szószólója kíván lenni, bizonyul a legkevésbé empatikusnak azzal, hogy meg akarja szabni másoknak, milyen helyzetekben és helyszíneken miként viselkedjenek. Márpedig ha elfogadjuk, hogy valóban létezik egy kortárs empátia-deficit, akkor egy ilyen projekt és annak népszerűsége jobban példázza ezt, mint egy nyaralós fotó az emlékműnél.
Sárai Vanda – Benedek Kata
A cikk eredetileg az artportal.hu oldalon jelent meg.
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához és fejlődéséhez 1000 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 422 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
