Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Donald és Hillary: a tyúk és a tojás

Ez a cikk több mint 7 éves.

Donald Trump, az Egyesült Államok következő elnöke egy gyűlöletkeltő szélsőséges. Rasszista kijelentéseket tett a mexikóiakkal és a muszlimokkal kapcsolatosan, uszított a kínaiakkal és az arabokkal szemben, lealacsonyítóan kezeli a nőket, tagadja a klímaváltozást, adócsaló, tisztességtelenül üzletel, megalapozatlanul kétségeket kelt a választási rendszer tisztaságával kapcsolatosan, és még hosszan sorolhatnánk a bűneit.

hillary_trump.jpg

Ám Donald Trump megválasztásában nem maga Trump a lényeg. Bár kétségtelenül színes egyéniség, valójában egy problémás pszichológiai képlet, egy tartalmatlan salesman, aki pár éve még demokrata volt, a Clinton család jó barátja és donora, aki egyszerűen cinikusan kihasználta a republikánus szavazókat.

A Donald Trump jelenségben maguk a választók a lényegesek. Az a tény, hogy a szavazók közel fele hajlandó volt egy ilyen gondolatokat terjesztő egyénre voksolni. Donaldot ők nem kinevették, helyreutasították, elkergették, segítettek neki helyre tenni az értékrendjét, hanem szavaztak rá. Mindez világossá teszi, hogy a salesman megtalált bizonyos választói csoportokat, és verbálisan kiszolgálva őket elnökké választatta magát.

Kik ezek a szavazók? Például az alacsony keresetűek. Egy rendes baloldali párt a maga osztályalapú kritikájával igazságossági és egyenlőségi alapon ezen szavazói csoportok gyakorlatilag egészét maga mellé kellene állítania. Ehhez képest Donald Trump a New York Timesban közölt exit pollok szerint az alacsony keresetűeknek majdnem a felét sikeresen választójává tette. Akik pedig romlónak érzik családjuk gazdasági helyzetét, azoknak meg majd négyötödét. Mindez azt mutatja, hogy a Demokrata Párt nem teszi a dolgát.

A kispártokat kirekesztő szerencsétlen amerikai kétpártrendszerben ugyanis a Demokrata Párt küldetése az alul lévők képviselete lenne. Ebbe a pártba ugyanakkor két európai értelemben vett politikai párt is beleszorult a választási rendszer sajátosságainak köszönhetően. A Hillary Clinton fémjelezte liberálisok az identitáspolitikát állítják előtérbe, és nem törekednek a teljes társadalmi mobilitásra alapuló (John Rawls-i értelemben vett) társadalmi igazságosság kiterjesztésére. A Bernie Sanders fémjelezte szocdem irányzat ezzel szemben Dániát, az ottani szociáldemokrata jóléti államot tűzte ki célul mint a demokrácia és a társadalmi igazságosság alapfeltételét. (A szóhasználatot bonyolítja, hogy az Egyesült Államokban a McCarthyzmus utóhatása miatt alig valaki meri magát szocialistának vagy szociáldemokratának nevezni, a „liberális” jelzőt tehát zavaróan és elkenően mindkét irányzatra használják, akárcsak Magyarországon hasonló okokból a „baloldalit”, „ballibet”. Bár szerencsére ez utóbbi esetben egyre inkább terjed a „baloldali ÉS liberális” szóhasználat.)

Hillary Clinton elfogadta a nagyvállalati szponzorok és a SuperPACek támogatását, Bernie Sanders nem. Hillaryt támogatta a média establishment nagyobbik része, Berniet csak a kisebbik. A WikiLeaks kiszivárogtatásaiból világossá vált, hogy a Demokrata Párt vezetősége szervezett lejárató kampányt vitt végig a párt saját jelöltjével, Bernie-vel szemben Hillary előnyére.

Bernie végül elvesztette az előválasztást, Hillary lett a jelölt. Hillary azonban a megtestesült establishment insider politikus, aki személyében szimbolizálja mindazt, ami a mérges választókat irritálta. Az adatokból utólag látszik, hogy egész egyszerűen nem mentek el a demokraták szavazói. Obama 2008-as sikeréhez képest majd tízmillióval kevesebben szavaztak 2016-ban Hillary-re. Egyesek távol maradtak, mások képesek voltak Trumpra szavazni.

Történt mindez annak ellenére, hogy szinte a komplett liberális nyilvánosság a szokásos fenyegetést sugallta: Hillary ugyan valóban rossz jelölt, „lesser of two evils” (a két gonosz/rossz közül a kisebbik), ám ha nem szavazunk rá, akkor jön Trump, aki maga az apokalipszis. A probléma az, hogy nem először folyamodik a liberális nyilvánosság ehhez a nyomásgyakorláshoz.

Az ördög ugyanis mindig megjelenik. A nyolcvanas-kilencvenes években Ronald Reagan volt az. Később W. Bush, akinél rosszabbat el sem tudtak képzelni. Aztán megjelent maga az apokalipszis fődémonja Donald Trump személyében. És ki tudja, hol a lejtő alja? Sajnos mindig van rosszabb, vállalkozó mindig lesz erre a szerepre, ha kereslet garantáltan van rá.

A dráma mindebben az, hogy soha nem lehetséges a választóknak a Demokrata Párt eredményeit, vállalásait, kiállását érdemben értékelnie. Egy amerikai demokrata párti szavazó egy komplett életet végigélhet úgy, hogy soha nincs módja a folyamatokat olyan irányba terelni, amely a csökkenő igazságtalanság és korrupció, a hadiipari komplexum helyett a pacifizmus, a környezeti rombolás helyett a fenntartható klíma és természeti politika felé vezetné az országot. Mindig „helyzet van”. Újra és újra és újra le kell nyelni az establishment jelöltjét, mert mindig megjelenik az ördög.

És az ördögöt nagyon hívni sem kell. Ő is a rendszer része. Ha van kereslet a rasszista, mizogén, agresszív, kirekesztő identitáspolitikára, akkor meg lesz rá a kínálat is vállalkozó szellemű sátáni salesmenek személyében. A kérdés az, hogy mitől jön létre a kereslet? A válasz a hamis tudat. Mivel nem kínálnak nekik osztályalapú, igazságos intézményekre épülő narratívákat és válaszokat, a képzetlen és hátrányos helyzetű emberek könnyen a gyűlöletkeltő világértelmezések hálójába kerülnek.

Az erre való fogékonyság a New York Times adatai szerint a képzettséggel egyenes arányban csökken. Azaz a nem megfelelő iskolarendszer, köz- és kereskedelmi média szocializáció és az osztályalapú igazságossági narratívák hiánya az a káros gyúanyag, ami megteremti a Trumpok és más ördögök keresletét. A Demokrata Párt elitje, amely nagy átfedésben van a (Bill és Hillary) „Clinton Gépezettel”, ahogy ezt Amerikában hívják, ezt a neoliberális politikát képviseli.

Donald és Hillary története tehát a tyúk és a tojás története. Nem két, egymástól függetlenül folyó sztori, hanem egymásból táplálkozó stratégiák. A mindenkori Hillary a mindenkori Donald ördöggel való összehasonlításra alapozza választási stratégiáját, a mindenkori Trump pedig biztosan számíthat rá, hogy a mindenkori Hillaryk szállítják neki a szavazóbázist. Mindeközben az ország és a világ rohan a szakadék felé, Hillary alatt lassabban, Donald alatt gyorsabban. De az nagyon fontos, hogy mindkét esetben fenntarthatatlanul a szakadék felé halad.

Megfordítani csak úgy lehetne, ha a Bernie által ajánlott valódi esélyteremtő javaslatok nyerhetnek képviseletet a demokrata oldalon, nyerhetik el a választók többségét, és intézményesülhetnek.

 

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.