Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Van végzet, és bevégzed

Ez a cikk több mint 6 éves.

Sok évvel ezelőtt meglehetősen gyakran vonatoztam a Budapest-Miskolc vonalon. Idővel azon kaptam magam, mintha nekem az út nem akkor kezdődne, amikor a Keleti pályaudvarról elindulok, hanem amikor megérkezik a vonat az ablakaiból is látható miskolci Avas lakótelepmonstrum „lábaihoz”. Ahogyan az országszerte ismert és hírhedt, egy másik város  tere tornyosul a borsodi megyeszékhely fölé. Miskolc a Miskolcban. Az egyrészt tévesen tekintélyt parancsolóként leírt jelenség, másrészt, baljós, de mégis uralkodás a város felett. Az avasi lakótelep a város árnyéka, árnyék, mely időben és szociális értelemben hosszúra nyúlt.

miskolc.jpg

A mezőkövesdi rapper, Funktasztikus (Csató Adorján) mindezt így szövegeli:

„Kár lenne tagadni, // Hogy a temetőszagú külvárosi levegőben lehet valami (…) Nincsenek véletlenek csak védtelenek (…) Két évtizede a napfelkeltét várja // Elmehet acélos arcélével a picsába // El lett felejtve, (persze) itt lent a remény // Ilyen Borsod-Abaúj-Zemplén, a rendszer vesztese.”

Felesleges is a kérdés, hogy vajon melyik rendszer vesztese, a lent lévőség érzése errefelé inkább univerzális, mintsem szakaszolható: az „összkomfortos kriptákban” (…) „az élet egy nyeretlen kaparós sorsjegy”.

Sokat elmond egy társadalom állapotáról, ha ismét népszerűségre (erőre) kap a lakótelepi-, gengszterrap vagy a szociális düh által pörgetett szövegládaság. Ennek jelentős része keletről jön, vagy ott bújik meg, és kevésbé a szociálisan kifésült, nyelvi és egyéb kódokkal, kellemes budapesti éjszakába születő, reggelre is maradó spleennel kiszínezett telefonból, a Trafóban (és nem a trafóház mellett) elslammelhető slam poetry megnyilvánulásai. Érdemes megnézni Mr. Klausz borsodi fiatalember Ki mit tube 2014 keretében előadott slammelését. Milyen más szavakat, képeket, egyszerűséget és életképeket helyez bele egy olyan műfajba, amelynek jellemzően a jópofaság(ra való törekvés) az alapja.

Az új szociorap már kevésbé az 1990-es években a kábeltévével a háztartásokba megérkező Music Television rapperjeinek koppintása: Funktasztikus és a hozzá hasonlók már kevésbé 2Pac- vagy Ice Cube-imitátorok. A kazincbarcikai Serrano sem akar másnak látszani, a „legszegényebb régió” szövegfolyamai „keletről” szólnak, nem pedig New York vermeinek keletre képzeléséről. Serrano hónapokkal ezelőtt Budapestre tévedt, ahol egy időre csatlakozott a Ligetvédőkhöz. E sorok írója viszonylag gyakran látja azt a céltalanságot, amely napközben jellemzi a máskor, éles helyzetben a kitartásban példamutató aktivistákat, s bár Serrano ott adott nyilatkozatai illeszkedtek a tiltakozók céljaihoz, de láthatóan a szolidaritás dacára az ő terepe kevésbé az élményalapú, zöld ellenállás-kultúra. Ő ugyanis egy egyértelműségben, lepusztultságban élő és beszélő borsodi faszi.

A külvárosi szociorap előtte jár a szociológiának, az adatfelvételekben és terepmunkában gondolkodó, „bentről” jövő szociológusoknak.

Sorsod Borsod – sokan élnek ezzel a pattintással, ha a megyére és az „ilyen a Balkán” szociális elmondhatatlanságára és nyersességére gondolnak. Többek között egy fiatalkorú bűnelkövetők pályára állításával foglalkozó dokumentumfilmnek is ez a címe. Már nem emlékszem a részleteire, viszont el tudom azokat képzelni.

Legutóbbi nyári utazásom alkalmával nem Miskolcon, hanem Szerencsen szálltam le. Vonatpótlóra várva újságot keresek, de nem tartanak. Vonatállomás egy több mint 9000 lakosú településen, ahol nincs lapárusítás, van viszont az állomással szemben az 1945 januárjában malenkij robotra a környékről elhurcolt sváb származású lakosokra  emlékező kompozíció, nyelvhelyességi hibával. Az utóbbin teljesen felesleges rugózni. Az állomás előterét fiatal nők söprik, közben arról értekeznek, hogy amikor nyaralni mennek, biztosan rossz idő lesz, mert amikor ők mennek, mindig az van. Mindkét nőnek hófehér a bőre, ami a legnyilvánvalóbb jele, hogy július végéig még nem voltak „üdülni”. Csak remélhetem, hogy nem azok közé a később mesélni valóba, a „velünk is történt valamibe” menekülő magyarok közé tartoznak, akik hitelt vesznek fel egy-egy horvátországi nyaraláshoz. Mert olyan áron nem éri meg.

Szegilongon szállok le, a buszmegállóval szemben bolt. Újság iránt érdeklődöm, most már beérném a megyei napilappal is. Nincs. Polcok kellemesen üresek: amikor már végképp sivárnak éreznénk, felbukkan egy-egy termék. A nagyszobányi helyiségben dohánybolt is üzemel. Mindezt papírkartonból készült, kézzel színezett, a kassza fölött, falra kifüggesztett nemzeti dohánybolt-logó hirdeti. A Szerencs felé menő oldalon lévő megállóban felvételre keresnek varrónőket, húsiparba, illetve műanyaggyártó céghez betanított csomagolókat. Sorrendben Szegedre, Szentesre, Veszprémbe. Ezt ismerjük: aki tud, és már végképp nincs miért maradnia, az elindul. Falvak „idősödnek”, erősödik a munkaképes, de munkanélküli lakosság és a dolgozók konfliktusa. Vagy éppen már olyan rossz a helyzet, hogy a feszültségre sincs erő.

S ha már a „borsodi munkaerő-szivattyú” kérdésénél vagyunk, akkor ki kell térni a Keleti pályaudvar oldalából induló „járatokra”. Egyre nő a nyilvánosságban azoknak a cikkeknek, beszámolóknak a száma, amelyek a Nyugat-Európába „exportált” fiatal borsodi és nem borsodi, roma és nem roma nőkről, fiatalkorúakról szólnak, akiket szervezett, kvázi emberkereskedelem során Németországba, Ausztriába vagy Svájcba visznek prostituáltnak. Emelkedik a „fehér”, „középosztálybeli” tudósítások száma – s ezzel végre láthatóvá lesz, ami eleddig alig volt az, végre komolyan kezeli a nyilvánosság azt, ami eddig csak a Zsaru magazin cikkeibe jutott el –, ahogyan emelkedik a fenti sorsra jutó lányok, nők száma is.

Aki a Keletinél jár, az időközönként láthatja, ahogyan érkeznek a lányok, s miközben a közönséges bűnözök (a stricik) a háttérben beszélik, amit ilyenkor szokás, aközben előbbiek szállnak be a furgonokba. Mindezt Budapest kellős közepén, rendőri fellépéstől nem zavartatva. A német vagy osztrák jog a következő (és az első), amiben a nők bízhatnak.

Lehet, hogy néhányan Erdőbényéről jönnek, ami kissé más világ. Mármint azoknak, akik ráharaptak egy-egy uniós pályázatra – turizmustámogatás – vagy adakozott nekik a Darányi Ignác Terv. A falu főutcáján, az első házak egyikén még kint vannak a karácsonyi díszek, a ház falának oldalában Mr. Busta koncerthirdetése – akinek messze el kellene kerülnie e környéket, mert ha van, ahol nem segítenek az ő suttyó gettóyoutube-sorai, az ez a vidék. A házzal majdnem szemben visz az út a focipályához. A kistelepülések életében nem csak az oktatási-egészségügyi infrastruktúra léte a fontos, hanem, hogy legyen helyi focicsapat is. Hogy legyen kikhez és mihez tartozni, legyen a falu életében – a mise vagy az istentisztelet mellett – még egy kiszámítható, örök dolog. Kéthetente vasárnap, hazai pálya.

A falu közepén már látszik, hogy vannak nyertes uniós pályázatok uniós jólét-jóllét nélkül. A település ugyanis részese annak a borturizmusnak, amely a környéken az utóbbi években kibontakozott. Pince pince hátán, felújított falucentrum, kivakolt házak – minden, ami egy kicsit is köthető a turizmushoz, az pályázatképes. Mielőtt azt hihetnék, hogy a helyi bor a helyieknek fial, a falu közepén lévő fagyizóban helyre tesznek: „Áh, vagy három olyan  pince van, ami helyié, a többi pestieké. Akik persze a bornapokon megjelennek, kinyitnak ilyenkor, aztán vége, hazamennek.” Ebből részben világossá válik, hogy kiknek az uniója errefelé az EU. Kérdésre, hogy miért van zárva a kocsma, van válasz: „mert nincs rá kereslet”. Egy falu, ahol nincs kocsma, nem csak azt jelenti, hogy nincs lehetőség a közösségi ivászatra, a néha értelem nélküli süllyedésre, hanem hogy nincsen találkozási pont sem, egy közös (kommunikatív) térrel kevesebb.

A messzi városokban soha nem hallott nevű bolthálózat saját termékeket árusít. A banánhoz nem kérek zacskót, az eladó megörül: „Jaj, de jó! Én is olyan spórolós vagyok, a helyiek se kérnek, a turisták igen, látom Ön az.” Nem az, de nem is helyi, viszont ami igaz, az igaz.

A település egyik szélén zsidó temető. Hiányból, Holokauszt-emlékezetből, nemtörődömségből, közönyből, nyomokból, növényzet burjánzásából élő-haldokló emlékezet- és gyásztér. A település három sírkertjének fala 2010-ben 21 millióból került felújításra.

Azóta évi egy kaszálásra és bejárásra már nem maradt tartalék senki költségvetésében. Úgy néz ki a zsidó temető, mint amelyről már döntöttek: adjuk vissza a természetnek, teljesüljön a náci terv, avagy felejtsék el azokat, akiket a nácik el akartak felejtetni az egész világgal.

A falu emlékparkjánál állva öreg néni kiabál egy házból, macskát kerget. Ne szokjon oda, megmozgatja a riasztót éjjel. A néni fél, tavaly szereltette be, a harmadik betörési kísérletnél elkapták a tettest. Nyolc évet kapott. Azt a nyolcat nem azért kapta.

Olaszliszka, Kossuth utca, Szögi Lajos fakuló fényképe az út mentén, kerítés nélküli, befejezetlen házak, az utcaszakasz közepén erősítőből szól a trash diszkózene. A településen semmi nyoma annak a feszültségnek, ami miatt a nevét ismerjük, vagy ami miatt a Katona József Színházban – ahova járni sokaknak már-már politikai cselekvés – megnézik többen a kiváló, e vidéket ismerő és abba bele is haló Borbély Szilárd munkáiból készült darabot. A romasor házai irgalmatlan szegénységet adnak vissza, a megszólítás mikéntjét se tudom.

Falu közepén bolt: „Politikai napilapok vannak? // Hogyan? Az újságok ott vannak.” Kettő politikai van, egy jobb- és egy baloldali. Nem a legolvasottabbak, hanem a kettő legolcsóbb. A jobboldali elfogyott, a baloldaliból még akad. A helyközi busz nyitott ajtóval jár, működik a borsodi légkondi. A bolt mellett közvetlenül egy tábla hirdeti, hogy a szomszéd házban kapható: virág, ajándék, zöldség-gyümölcs, ugyanott vegyeskereskedés és turkáló. Ilyen lenne az olaszliszkai pláza.

A falu egyik „betérőjében” szlovák jégkrém, vizes és 160 forint. Kifele jövet egy kissrác gázpalackot visz a vállán, rám mosolyog, respektálom az erőt, felnőtt kísérője narrál: „Emberkedik a gyerek.” Akin lehetetlen anyagból és/vagy nejlonból készült Galatasaray-mez. Ez leginkább annak jele, hogy van a közelben „angol használt ruhabolt”. Olaszliszkán nem láttam, Tolcsván a posta közelében igen. Utóbbi is kétarcú település. Míg az Ős Kaján étterem kóstoló menüje 5500 forinttal rugaszkodik neki a középosztálybeli, aligha helyi gasztrokádereknek, addig a falu további részein úgy állnak egyik lábukról a másikra a helyi lakosok a melegben, mint Toroczkay András versében, a célokat már csak rémálmaikban kitűzők : „mintha valaki itt hagyott volna minket fizetés nélküli számlával.”

Minden környékbéli település más és mégis ugyanolyan.  

Negyven fok van, de mintha keleten nyáron is tél lenne. Az itt élők, eldugott, elfelejtett vagy éppen elfelejtendő, a borturizmusba be nem kapcsolható települések lakói nyáron is ráfáznak a történelemre. Mint a Bikini-dalban: „Mikor felhő voltál, // Mindig bőrig áztam, // Mikor napfényt szórtál, // Mindig ráfáztam.” Mindegy, hogy néha javul valami, mert az is csak azt jelzi, hogy annak ára súlyos lesz, annak árát valakiknek meg kell fizetnie. Az, hogy ők Európa és Magyarország egyik rosszabbik fele – és semmiképpen sem rosszabbik énje, ezt  inkább a „döntéshozók” testesítik meg – arról tehetni egyre kevésbé ők tehetnek.

Ami talán a legfájdalmasabb, hogy már a felelősöket sem keressük. Történelemhez, sorstalansághoz, elfordult Istenhez ugyanis nem különösebben lehet, politikusokhoz nem különösebben érdemes fellebbezni. Mindez pedig egy olyan vidéken, amelyen a természethez való közelség, a természet ereje és békés hatalmassága miatt a világhoz való viszonyunk vagy az arról való gondolkodás értelmet nyerhet. De lenémított a táj, ahol  a nők egy része – Juhász Tibor után szabadon – sminkjével alkalmazkodott a munkásjáratokhoz. Aki azon fent van, az még van. Inkább legyen errefelé gyár- és munkaszagú az ember, mint már az sem.

Míg a Termintátor: Megváltásban a jövőbeli John Connor azt üzente, hogy „nincs végzet, csak ha bevégzed”, azaz az előre elrendelten lehet változtatni, hogy igenis lehetnek döntési szituációk, addig a Sorsod Borsod miliője egy már születéskor bevégzett végzet üzenetét hordozza. Egyet azonban tudnunk és értenünk kell: Borsod metaforikus és szociális világa nem ér véget a megye határánál. Borsod a szomszédunkban, a másik szobában kezdődik.

Sorsunk Borsod, éljünk északon, délen, keleten, nyugaton.

Böcskei Balázs

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.