Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Európai baloldal válaszút előtt

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

A baloldal válsága, ami pár évvel ezelőtt még posztszocialista sajátosságnak tűnt, mára összeurópai jelenséggé vált. Ha el akarja kerülni a harmincas évek megismétlődését, és nem akar évtizedekre kiiratkozni Európa politikatörténetéből, akkor a baloldalnak alapvető változtatásokra van szüksége.

orbantrumpputyin.jpgKép: The Economist

Európa politikai közhangulata kísértetiesen emlékeztet a harmincas évek hangulatára. Annak a történetnek ismerjük a végét. Azt ugyanakkor mára már sokan elfelejtették, hogy a harmincas években a radikális jobboldal felemelkedését ugyanaz a gazdasági kiábrándultság és elitellenesség fűtötte, mint korunk illiberalizmusát. A nemzeti szocialista és fasiszta jobboldal ott és akkor tudott megerősödni, ahol a szociáldemokrácia nem tudott osztályokon átívelő politikai otthont kínálni a válságtól besokallt választók többségének. Svédország többek között ebben különbözött Németországtól.

A dühre építő tekintélyelvű jobboldali politika akkor is és ma is kulturális kódokba csomagolva értékesíti újra az osztályellentéteket.

Éppen ezért veszélyes, ha a baloldal nem érti meg a társadalmi kiszolgáltatottság és az osztályélmény jelentőségét. Ebben rejlik korunk baloldali kudarcának gyökere. Két évtizeddel ezelőtt a baloldal elitje azt gondolta, hogy a szabad piac ideológiai vonatára felpattanva előbb érhet célba, mint a jobboldal. Történelmi léptékű tévedésnek bizonyult. Mára világossá vált, hogy a neoliberális kapitalizmus válsága olyan politikai vihart kavart, amiből csak gyökeres megújulással, a progresszív szociáldemokrata politika életre keltésével léphet ki a baloldal.

EURÓPA JÖVŐJE – A JÖVŐ EURÓPÁJA?

Az Európai Zöldek, a DiEM 25 és a Megújuló Magyarországért Alapítvány szervezésében egész napos konferenciára kerül sor 2016. szeptember 19-én 9.30 órától, Budapesten az A38 Hajón.

Az 5 nemzetközi és egy hazai kerekasztal résztvevői között helyet kapnak hazánk, a régió és Európa fontos zöld és progresszív politikusai és gondolkodói, így például Jánisz Varufakisz volt görög pénzügyminiszter, a DiEM25 alapítója; Philippe Lamberts, az Európai Zöldek társelnöke; Ska Keller, EP-képviselő; Jávor Benedek EP képviselő (PM); Szabó Tímea, országgyűlési képviselő (PM); Pogátsa Zoltán közgazdász, egyetemi docens. Az esemény programja itt található, a részvétel előzetes regisztrációhoz kötött.

Varsói gyors

A kelet-európai rendszerváltást követő gazdasági sokk pár év alatt több országban visszarepítette a hatalomba a baloldalt. A lengyel és a magyar utódpártok teljesítménye alapján úgy tűnhetett, hogy a nyugati modernizáció és a szociális biztonság keverékére épített pártok hosszú távon meghatározzák a térség történelmét. A lengyel baloldal 2005-ös összeomlásával új szakasz kezdődött. Nemcsak azért volt jelentős ez a fordulópont, mert pár év múlva követte a magyar utódpárt is.

A nacionalizmussal kevert szociális protekcionizmus az előretörő posztliberális jobboldal programjává vált Európa-szerte. Ez a jobboldal, hasonlóan az 1930-as évek jobboldalához, már nem piac- és individualizmus-párti, hanem az erős állam tekintélyelvű beavatkozásán keresztül ígér védelmet az egyénnek a kiszámíthatatlan nemzetközi gazdasági folyamatokkal szemben.

Ezzel a kombinációval küldte végleg a történelem szemétdombjára a parlamentből kiesett liberális baloldalt a Kaczyński-mozgalom. Ezzel a politikai platformmal söpörte be két történelmi kétharmadát Orbán Viktor. A liberális modernizátorok és a nacionalista „társadalomvédő erők” küzdelme meghatározó a legtöbb kelet-európai országban, és egyre inkább Nyugat-Európában is.

A cseh politikát ugyan még nem uralta el az az illiberalizmus, ami Lengyelországot és Magyarországot, de a felszínt megkapargatva ott sem rózsás a helyzet. Paradox módon a rendszerváltással szembeni elégedetlenséget Csehországban a felemelkedő oligarcha Andrej Babiš korrupcióellenes-liberálisnak beállított pártja csatornázza be. A cseh pénzügyminiszteri székben ülő Babiš liberálisabb nagyvállalkozó, mint a Fidesz körül tömörülő nemzeti burzsoázia, amit az is mutat, hogy az Európai Parlament liberális csoportjához csatlakozott a 2014-es választásokat követően. Ugyanakkor tekintélyelvű kirohanásaival, valamint az államot egyre szorosabban ölelő korrupciós csápjaival nem kelt túl jó benyomást ő sem. A szlovén szociáldemokraták 2008-as áttörésüket követően 2014-re összeomlottak, és a szociális elégedetlenségekkel szembeni 2012-es tüntetésekre építő új baloldali párt 6 százalékkal bekerült a parlamentbe. A hasonló úton járó lengyel Razemnek nem sikerült átugrania a parlamenti küszöböt, ám a főáramú lengyel baloldal összeomlása megnyitja a lehetőséget előttük is.

A főáramú, posztszocialista baloldal Kelet-Európa-szerte küzd tehát az életben maradásért, az új baloldal pedig a megszületésért.

Enter Brexit

A baloldal mélyrepülése évtizedes jelenség Európa szerte. A szociáldemokrata pártokra leadott szavazatok száma a kontinens meghatározó országaiban folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. A nyugati baloldal válságát új megvilágításba helyezte az Egyesült Királyság EU-tagságáról szóló népszavazás. Ami David Cameron párton belüli hatalmi manőverezéseként indult, sokáig úgy tűnt, hogy előre lefutott meccs. A teljes angol, sőt globális elit kiállt a britek EU-tagsága mellett. A Brexit ezért sokkolt mindenkit. Világossá vált, hogy az elitek „business as usual” politikája összeomlott. Ha Jo Cox nem szenved mártírhalált napokkal a szavazás előtt, meglehet, hogy nagyobb fölénnyel nyert volna a kilépés tábora. Az angol politika ma ott tart, hogy a szomszéd Facebook-bejegyzésének nagyobb hitele van, mint az elit állásfoglalásainak.

Évtizednyi rossz kormányzás, megszorítások, növekvő egyenlőtlenségek, az elszabadult pénzügyi rendszer ámokfutása és lakhatási válság után a társadalom egyre nagyobb része használja az esedékes választásokat arra, hogy bemutasson a világ urainak.

Így esett az Egyesült Királyság EU-tagsága áldozatául az elitellenességnek.

A népszavazást követően Cameron lemondott, a konzervatívok végletesen megosztottak voltak a maradás és a kilépés között, sokan úgy gondolták, eljött a Munkáspárt visszatérésének ideje. Ehhez képest az angol baloldal jelenleg beláthatatlan távolságban van a hatalomtól, Theresa May új miniszterelnök népszerűsége pedig elsöprő. Skóciát végérvényesen elhódította a Munkáspárttól a baloldali Skót Nemzeti Párt. Az újbalos Corbyn ellen fellázadt a parlamenti frakció, a sajtót pedig a párt borzaszó belügyeivel kapcsolatos hírek lepték el. Ha sikerül is Corbynnak megnyernie újra az elnökválasztást, kérdéses, mennyire tudja majd maga mellé állítani a pártelitet és a sajtót, ami nélkül nehezen elképzelhető, hogy választást nyerjen.

Bambán néz

De amíg az angol baloldal forrong, addig a kontinens többi meghatározó szociáldemokrata pártja leginkább csak bambán néz maga elé, és reménykedik benne, hogy a nehézségi erő folytán nem sodródik végleg ki a történelem partvonalára. A koalícióban kormányzó német szociáldemokratáknak egyelőre ötlete sincsen, hogyan vegye fel a versenyt Merkel befogadó konzervativizmusával és a perifériát megbélyegző szociális populizmusával. A „lusta görögök” hamis mítoszába csomagolt összeurópai megszorító-politika leküzdhetetlenül népszerű Németországban, és a szocdemek teljesen ötlettelenek vele szemben. Nagy kérdés, hogy a történelmi ütemérzéküket elvesztett német zöldek vagy a német Balpárt tud-e kezdeni bármit is ezzel a helyzettel.

A francia szocialista párt teljesítménye talán még rosszabb. A részben ötlettelen, részben kifejezetten neoliberális kormányzás, illetve az elhúzódó gazdasági válság miatt a következő elnökválasztáson a jelenlegi mérések szerint Hollande előtt végezne a francia jobboldal és a radikális jobboldal jelöltje is. A nagy kérdés jelenleg nem az, hogy mi lesz a francia szocialistákkal, hanem hogy Le Pen lesz-e a következő elnöke Franciaországnak.

Új baloldal a szélekről

A régi baloldal tehát válságban van Európa-szerte, az új baloldal pedig egyelőre a megkapaszkodásért küzd. A két, elviekben progresszív áramlat között generációs és ideológiai szakadékok is húzódnak, melyek egyelőre elképzelhetetlenné teszik az egységes baloldal megszerveződését. A régi baloldal, amely a kilencvenes években még újnak számított, a neokonzervatív áttörést és a hidegháború végét követően úgy vélte, hogy követnie kell a jobboldalt, a régi szociáldemokrata álmoknak vége. „Akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”, ahogy a technokrata-liberális baloldal egyik úttörője, Helmut Schmidt mondta. A világ a globalizációval amerikai vezetés alatt egyesül, a tőke és az áruk szabad áramlása megoldja a szegénység problémáját. A kilencvenes évek baloldala úgy vélte, hogy a munkanélküliséget a szociális ellátások leépítésével lehet kezelni, azzal, ha a munkaerő-piaci „kínálatot” ösztönzik, az „ellustult, jólléthez szokott” munkások versenyeztetésével. A kilencvenes évek ennek e liberális-technokrata hangulatnak a jegyében teltek el, s úgy tűnt, a „történelem véget ért”. Aztán 2008-ban a kapitalizmus történetének egyik legnagyobb válsága söpörte el magával a világ legerősebb bankjait, és vele a technokrata-liberális álmokat. Ez a baloldali identitás a világ legtöbb pontján összeomlott, leszámítva az Egyesült Államokat, ahol a különböző kisebbségek és a városi kozmopolita elitek liberális szövetsége tartósnak mutatkozik.

A WTO Seattle csúcsa elleni 1999-es tüntetés azonban már jelezte, hogy nem mindenki osztja a kilencvenes évek optimizmusát. Egy új generáció jelentkezett, akkor még csak a politika szélén. Ennek a generációnak alapélménye az ipar leépülése – legyen az a salgótarjáni üveggyár vagy a detroiti autógyár. Ennek a generációnak a politikai öntudatra ébredése a növekvő munkanélküliséggel, a fokozódó egyenlőtlenségekkel, és lakhatási válsággal, valamint az egymást érő pénzügyi spekulációs válságokkal esett egy időbe. Ez az a Y generáció, mely a világ számos országában ma alacsonyabb életszínvonalon és sokkal nagyobb kiszolgáltatottság közepette él, mint a korábbi X generáció, amelyből kikerült a kilencvenes évek politikai elitje, és akiknek fiatalkori alapélményük az unalmas anyagi biztonság volt.

A 2008-as válsággal egy csapásra főáramú közhellyé vált, amit 10 évvel előtte Seattle tüntetői és néhány renegát szakértő képviseltek csak. Ezzel a lendülettel tört át a világ számos pontján az új baloldal, ami sok tekintetben a ’68-utáni baloldal, a zöldek, a globkrit mozgalom és a 2008-as válság kiváltotta mozgalmak hálózataira épülő politikai koalícióként jelentkezett. Ennek a generációnak a politikai színpadra lépését jelezte, amikor a Sziriza Görögországban kiütötte a nyeregből a technokrata szocialistákat, vagy amikor a Podemos megtörte a spanyol szociáldemokraták egyeduralmát a baloldalon. Ez a generáció már nem elégszik meg azzal, hogy a baloldal a neoliberalizmus emberi arcát öltse magára, és nem elégszik meg azzal, hogy a kulturális egyenlősítés kozmopolita politikájára cserélje le az anyagi egyenlőtlenségek politikáját.

Ez a generáció tisztában van vele, hogy öngyilkosság lenne, ha a progresszív politika végleg leírná munkásosztályt, ahogy azt sok liberális véleményvezér tenné. A baloldal munkásosztályi bázisának eróziója nem a munkások eleve elrendelt nacionalizmusából következik. Az évtizedeken át szőnyeg alá söpört kiszolgáltatottság, leszakadás és útszélen hagyottság élményeinek elegyéből összeállt gazdasági frusztráció felelős a munkásosztály apátiájáért és dühéért. Éppen ezért az új baloldali generáció egyszerre küzd a kisebbségek identitásának elismerésért és a társadalmi egyenlőségért, mert a kettő egymástól elválaszthatatlan.

Az új baloldal pártjai azonban még csak a helyüket keresik, és legnagyobb ellenségnek egyelőre nem az uralkodó jobboldal, hanem a régi baloldal tűnik. Az a régi baloldal, mely aktívan közreműködött abban, hogy a Sziriza távolról sem piacellenes, szociáldemokrata válságkezelő kormányprogramját megbuktassák Brüsszelből. Az a régi baloldal, amely ezzel példát akart statuálni a hasonló kísérletek számára, miközben a demokráciaromboló kormányokkal szemben eszköztelen maradt.

A szociáldemokrácia és az új baloldal pártjainak választaniuk kell. A progresszió erőinek egyszerre kell nemet mondaniuk a jobboldali hegemóniába való ötlettelen belenyugvásra és a szektás dogmatizmus túlfeszült lényeglátására, ami sok radikális baloldalit az Európai Unió ellenzői közé lökött. Ez a szektásság az, ami gondoskodik arról, hogy a „tiszta” mozgalom örök ellenzékiként távolból nézze, hogy mihez kezd a jobboldal a hatalommal. Ha a baloldal feladja az európai együttműködés, a szolidaritás és a befogadás értékeit, akkor semmi sem marad, ami a jobboldaltól elválassza.

Ha el akarja kerülni a harmincas évek megismétlődését, és nem akar évtizedekre kiiratkozni Európa politikatörténetéből, akkor a baloldalnak alapvető változtatásokra van szüksége. Az új baloldali, zöld, liberális és szociáldemokrata pártoknak a szolidárisabb, egységesebb és demokratikusabb Európáért kell küzdeniük. Az identitás biztonságának politikájába kapaszkodó, kiszolgáltatott középosztálynak pedig a szociális biztonság politikáját kell alternatívaként kínálnia. Ehhez gyökeres intézményi reformokra, az alapjövedelemhez hasonló bátor jövőképekre és új politikai működési logikára van szükség. A zöldek és az új baloldal találkozásából kinőhet egy olyan új politikai identitás, mely magával rángatva a zátonyra futott szociáldemokráciát, képes lehet visszarakni a progressziót a politika színpadára. Sok esemény, sok fórum és közös építkezés kell még ahhoz, hogy ez a mozgalom megerősödjön. Többek között ezt koalícióépítést tűzte zászlóra a Jánisz Varufakisz, posztjáról lemondott görög pénzügyminiszter által életre hívott DiEM25 mozgalom.

Az a progresszív politika, melynek történelmi öröksége az egyenlő választójog, a gyerekmunka felszámolása, vagy az univerzális társadalombiztosítás, nem adhatja fel a fennálló rend progresszív átalakításának ügyét. Az ősember is megette a mamutot, falatonként.

Scheiring Gábor

A szerző a Megújuló Magyarországért Alapítvány elnöke