Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Homokszemről homokszemre: egy optimista baloldali jövőképe – WTF baloldal

Ez a cikk több mint 5 éves.

Cikksorozatot indítottunk WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldalból?) címen, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban.  A sorozat alábbi, nyitó darabjában Udvarhelyi Tessza rak le néhány alapkövet.

 

A baloldaliság nekem olyan humanista gondolat- és cselekvésrendszer, amely a jólétet, az egyenlőséget és a szabadságot igyekszik megvalósítani az emberi élet minden szférájában. Baloldalinak lenni sohasem valaminek a tagadása. Vagyis „baloldalinak” lenni nem azt jelenti, hogy nem vagyok „jobboldali”, hanem azt, hogy világosan meghatározott és folyamatosan reflektált elvrendszer alapján szervezem a saját életemet és az engem körülvevő világot.

Nekem a baloldaliság egyaránt szól a gondolkozás és a cselekvés tartalmáról és mikéntjéről. Nem mindegy, hogy az adott célt milyen eszközökkel és milyen folyamatokon keresztül érjük el, és sokszor maga a folyamat az, ami az eredmény értékét adja. Noha a baloldali értékrendszerből konkrét szakpolitikai és gyakorlati javaslatok és megoldások is következnek, ezeket az értékeket sokféleképpen meg lehet valósítani a gyakorlatban, így a baloldaliság nem egyenlő a dogmatizmussal. A változásra való képesség, a rugalmasság és a pragmatizmus ugyanannyira fontosak konkrét helyzetekben, mint a makacs elvhűség és az ideológiai fegyelem. Saját baloldaliságom középpontjában az egyenlőség, a szolidaritás, a részvétel, a fenntarthatóság és a kritikai tudatosság értékei állnak.

Az egyenlőség azt jelenti, hogy mindannyian emberi lények vagyunk, és ezért mindannyiunknak születésünktől fogva és megkérdőjelezhetetlenül jár a tisztelet és az elismerés. Az egyenlőség értékének alapja, hogy saját magunkat felismerjük a másikban és fordítva, még ha a felszínen szélsőségesen különbözőnek is tűnünk. Az egyenlőség azt is jelenti, hogy egyenlő módon jutunk hozzá azokhoz az alapvető javakhoz, amiket a társadalom termel, és egyenlő módon részesülünk az olyan szimbolikus erőforrásokból is, mint például a nyelv vagy a közélet. Az egyenlőség azt jelenti, hogy ha valamit saját magunk számára alapvetőnek tartunk, akkor azt másoktól sem tagadjuk meg. Vagyis ha például úgy gondoljuk, hogy megfelelő otthon nélkül nem élhetünk, akkor elismerjük, hogy mások számára is ugyanilyen alapvető ez a szükséglet és hajlandóak vagyunk erre áldozni a közös erőforrásainkból. Vagyis ha például természetesnek fogadjuk el, hogy valaki államilag támogatott hitelt kap a lakása megvásárláshoz, akkor annak is természetesnek kell lennie, hogy mások lakhatását az állam szociális bérlakással támogatja – mindkét támogatás ugyanabból a közös forrásból származik, amit mi magunk teremtünk meg alapvető szükségleteink kielégítésére.

A szolidaritás számomra elsősorban az egyenlőtlenségek létezésére adott válasz. A szolidaritás azt jelenti, hogy felismerjük a társadalmi berendezkedésből eredő elnyomást és aktívan teszünk megszüntetéséért. Az elnyomásnak nagyon sokféle arca és megnyilvánulása van, és a feladat nem az elnyomottak és elnyomók szerepeinek felcserélése, hanem magának az elnyomásnak mint viszonyrendszernek a felszámolása. Ez sok esetben azokra ró különösen nagy felelősséget, akik másokkal szemben előjogokat élveznek (pl. a heteroszexuálisokra az LMBTQ emberekkel szemben, a magasan iskolázottakra az alacsonyan iskolázottakkal szemben, vagy a fehér magyarokra a cigány magyarokkal szemben). Az éppen uralkodó normáknak megfelelő helyzetben élőknek külön erőfeszítést kell tenni, hogy sokszor szinte láthatatlan előjogaikkal ne éljenek vissza, illetve ha kell, ezeket saját maguk bontsák le. De a szolidaritás kötelezettsége azokat is terheli, akik maguk is elnyomott helyzetben élnek, vagyis például a hajléktalan férfiakat a hajléktalan nők iránt vagy az LMBTQ embereket a fogyatékkal élők iránt. A szolidaritás nem sajnálat, hanem az elnyomás felismerése és aktív lebontása, minden helyzetben a gyengébbik mellett történő aktív kiállás.

A baloldaliság számomra alapvetően közösségi működésmód, ahol a demokratikus részvétel alapérték. Miközben úgy tapasztalom, hogy a közösség működéséhez szükség van olyanokra is, akik vezető szerepet játszanak, vagyis átlátják a folyamatokat, felelősséget vállalnak az egész közösségért, motorként hajtják és kovászként tartják össze a közösséget, és döntéseket hoznak, a részvétel elve azt jelenti, hogy mindenkinek közvetlen és érdemi beleszólása kell, hogy legyen azokba a döntésekbe, amik őt és a közösséget érintik. A részvétel csak akkor lehetséges, ha mindenki egyenlő módon fér hozzá az információkhoz, és így véleményt tud formálni és befolyásolni tudja a döntéshozatalt. A részvétel nem jelenti azt, hogy mindig mindenki mindenben egyetért, de azt igen, hogy mindenkinek lehetőséget kell adni, hogy részt vehessen a vitában, és a döntések folyamata mindenki számára átlátható és elfogadható kell legyen.

A fenntarthatóság értéke az egyének, a szervezetek és a környezet fenntarthatóságára is vonatkozik. A fenntarthatóság számomra egyéni szinten azt jelenti, hogy saját magunkat is ugyanannyira tiszteljük, mint másokat, és arra törekszünk, hogy az életünkből a lehető legtöbbet hozzuk ki saját magunk és mások számára. Ez egyben azt is jelenti, hogy képesek vagyunk prioritásokat meghatározni egyéni és közösségi életünkben: mit elengedhetetlen tenni azért, amit el akarunk érni, és mi az, ami másodlagos, így ha nincs rá energiánk, elhagyható (még ha ez sokszor fájdalmas is). A fenntarthatóság szervezeti szinten a stratégiai és tudatos működést jelenti. Egy jó baloldali szervezet tudatosan építi fel munkáját és működését, és hosszú távra tervez. Egyes lépéseit tágabb vízióba ágyazza, és ennek megfelelően dönt az eszközökről. Teret ad a spontaneitásnak, de tudatában van, hogy az indulat által vezérelt cselekvés nem fenntartható, és nem is feltétlen vezet eredményre. Ami pedig a környezeti erőforrásokat illeti, a baloldaliság szerves része a felelős és tudatos ökopolitikai viselkedés, vagyis saját magunk újratermelése és fejlesztése a lehető legkevesebb károkozással a természeti környezetre nézve.

A baloldali mozgalomépítés szerves eleme a folyamatos igény a fejlődésre és a tanulásra, vagyis a kritikai tudatosság ápolása és fejlesztése. Ez nem öncélú tevékenység. A folyamatos (ön)reflexió a politikai és társadalmi helyzet elemzése, a helyzetekre adott válaszaink értékelése és fejlesztése, és az is, hogy rendszeresen ellenőrizzük, hogy az elveinknek és értékeinknek megfelelően cselekszünk-e, vagy adott esetben magukat az elveket kell-e megváltoztatni. A baloldaliság kollektív és egyéni habitus, amit közös szocializáció útján tudunk elsajátítani és fejleszteni. Ehhez a folyamatos tanulásra, tanításra, kritikára és önkritikára van szükség.

Saját baloldaliságom forrása társadalmi státusomból, hátteremből, neveltetésemből ered. Baloldali és egyben jómódú családba születtem, ahol a társadalom iránti érdeklődés és felelősség a családi hagyomány szerves része. Szüleim a vasárnapi ebédekkor gyerekkoromban is rendszeresen politizáltak, és ma is általában közéleti kérdésekről beszélgetünk. Ezzel együtt, az én baloldaliságom nem az övék közvetlen mása. Ők az államszocializmus baloldaliságán nőttek fel, és annak megvalósításában hittek. Noha a rendszerváltás előtti rezsim sok szempontból baloldali célokat tűzött ki – például az anyagi javak egyenlőbb elosztása és az alapvető emberi szükségletek kielégítése terén – ha akkor éltem volna, valószínűleg erősen kritikus lettem volna azzal, ahogyan ezeket a célokat megvalósították (dogmatizmus, elnyomás, politikai szabadságjogok hiánya). Baloldaliként nagyon fontosnak tartom, hogy az államszocialista rendszerrel kapcsolatban egyértelmű állást foglaljunk, és annak hibáit és előnyeit is elismerjük. Az ideológiai különbségeken túl, az a tény, hogy a rendszerváltást káder család gyerekeként éltem meg, lehetőséget adott arra, hogy a kapitalizmust ne az egyetlen és természetes fejlődési folyamatként érzékeljem, hanem csupán mint egyet a lehetséges politikai és gazdasági rendszerek közül, amit emberek hoznak létre az életük szervezésére.

A családból hozott, kapitalizmussal kapcsolatos szkepticizmusom az USA-ban végzett tanulmányaim során kapott elméleti-ideológiai alapot. Az Egyesült Államokba kellett mennem ahhoz, hogy érdemben Marxot olvassak. Marx, Bourdieu és Nancy Fraser mellett a legnagyobb hatással Gramsci és Lefebvre voltak rám. Gramsci az egyik legjelentősebb marxista gondolkodó, aki világosan megfogalmazta, hogy a társadalmi változásért folytatott küzdelem színtere nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom olyan „puhább” területei is, mint a kultúra, az oktatás, a nyelv vagy a média. Vagyis az átfogó változáshoz nemcsak a mélyben rejlő gazdasági struktúrákat kell megváltoztatni, de azt is, ahogyan az emberek gondolkodnak, ahogyan és amit tanulnak, és amiben hisznek. Tőle származik az ún. szerves értelmiség koncepciója is, mely szerint minden elnyomott csoportnak szüksége van a maga értelmiségére, akiket saját maguk „nevelnek ki”, és akik elvégzik az önfelszabadításhoz elengedhetetlen ideológiai és politikai munkát. Erre ugyanis az adott társadalom hagyományos értelmiségének nagy része képtelen, mert értékeivel, tevékenységével, gondolataival öntudatlanul is az uralkodó struktúrát támogatja.

Lefebvre francia filozófus a marxi elméletet adaptálta a városokra – tőle származik a városi forradalom és a városhoz való jog képzete is, melyek hosszú évek óta nyújtanak nekem inspirációt. A városhoz való jog az állampolgárság speciális formája, amely arra a feltételezésre épül, hogy a városok különleges helyek, ahol lehetőség van az emberi lény kiteljesedésére, de ahol ugyanez a potenciál az elnyomást is különösen hatékonnyá teszi. A városhoz való jog azt jelenti, hogy minden lakónak joga van lakóhelye alakításához, ahhoz, hogy részvételével formálhassa a tereit, életét, és minden olyan erőforráshoz hozzáférjen, amit a város termel és kínál. A Város Mindenkié neve – ahol alapítása óta aktivistaként dolgozom – eredetileg a városhoz való jog magyarosított változata volt, és a csoport egyik célja éppen az, hogy a városhoz való jogot a lakhatáshoz és a döntéshozáshoz való hozzáférésen keresztül érvényesítse a hajléktalan és lakásszegénységben élő állampolgárok számára.

Ma Magyarországon a demokrácia gyakorlásához szükséges intézményrendszer formálisan létezik (bár egyre gyengül), de ahhoz, hogy valódi demokrácia lehessen, még nagyon sokat kell tanulnunk. Meg kell tanulnunk belakni a demokráciát, hiszen csak ezután fogjuk tudni tágítani a határait, kísérletezni új, radikálisabb formákkal. Mindezt elszalasztottuk az elmúlt 25 év alatt, mert túlságosan természetesnek vettük a létezését. Elkötelezett baloldaliként feladatomnak tekintem, hogy az emberek újra magukénak érezzék a közéletet, a közintézményeket, a politikai pártokat, és merjenek szerepet vállalni társadalmi mozgalmakban és önszerveződésekben. A Közélet Iskoláját éppen azért alapítottuk Dósa Mariannal, hogy részt vehessünk ebben a tanulási-tanítási folyamatban és alulról építsük fel a demokráciát. Ehhez azonban egy szervezet messze nem elég, és sok hasonló, de egymástól függetlenül működő szervezet sem.

Ahhoz, hogy Magyarországon lehetővé váljon a valódi baloldali fordulat, legalább három szinten kell változásnak történnie. Egyrészt az állampolgároknak sokkal aktívabban kell részt venniük a közügyek alakításában helyi és országos szinten is. A lehető legtöbb olyan csoportnak kell megalakulnia, amely egyszerre épít tömegbázist, formálja a közvéleményt, és lobbizik a döntéshozóknál. Ha minden érdek- és társadalmi csoportnak lenne egy vagy akár több ilyen erős képviseleti szervezete, mozgalma, sokkal közelebb kerülnénk ahhoz, hogy az állam valóban az állampolgárok érdekeit szolgálja, miközben erőteljesen beavatkozik az erőforrások igazságos elosztásába. Ezek az önszerveződések alkothatnák az alapját egy olyan baloldali mozgalomnak, amely a fenti értékek szerint működik, és amely az állampolgárok aktív részvételével alakítja az országban uralkodó viszonyokat. Olyan Magyarországgá, ahol a mindenki számára elérhető és minden szempontból integrált oktatás az érték, és ahol a szolidaritás az alapvető javak egyenlő elosztásában ölt testet.

Ha létrejön az ilyen erős alapokon álló civil infrastruktúra, akkor sokkal nagyobb eséllyel lehet felépíteni egy olyan baloldali pártot, ami ezeket az értékeket a képviseleti demokrácia eszközeivel tudja érvényesíteni: jogszabályokat fogalmaz és kezdeményez, szakpolitikát alkot és végrehajt. Olyan jól működő, szerethető, bátor, okos és haladó baloldali pártra van szükség, amely mélyen be van ágyazva egy széleskörű baloldali mozgalomba, úgy képes leváltani a jelenlegi rezsimet, hogy eközben nem fullad bele a túl nagy ambíciókba, és komolyan veszi, hogy a demokrácia építése homokszemről homokszemre történik – ahogyan a Közélet Iskolája egyik diákja olyan szépen megfogalmazta a közelmúltban.

2015 augusztusában indítottuk el, még a Kettős Mérce blogon első nagy sorozatunkat, amelyben azt a kérdést tettük fel, hogy mi a baloldal Magyarországon, az Unióban, a világban.

A WTF baloldal sorozatban értelmiségieket, aktivistákat, művészeket, civileket, a társadalmi igazságosság hiánya által érintetteket kértünk fel, hogy írják meg, nekik mit jelent a baloldal, mit jelent számukra baloldalinak lenni.

Csaknem félszázan fogadták el felkérésünket - itt találod a megjelent szövegeket.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.